Saját nagyapját verték át az unokázós csalók, thrillert faragott belőle az Oscar-díjas magyar rendező

Deák Kristóf az Oscar-díja és egy maréknyi tévéfilm után végre bemutatkozik a mozikban is Az unoka című krimivel, ami egyenesen a mindennapokból szedte az alaptörténetét, aztán fogta, és addig szaladt vele, amíg már maga sem tudja, hogy merre tart éppen. Az unokázós csalásnak nevezett átverésekből kiindulva a forgatókönyvet is író Deák szinte kérlel mindenkit, hogy foglalkozzanak már az idősekkel, az egyedül élőkkel, a nyugdíjasokkal, adjuk meg nekik a tiszteletet és a figyelmet. De a thrillerelemek és a nem túl combos nyomozási szál között elvesznek az emberi pillanatok, és marad egy szép kiállású társadalmi célú hirdetés, már ha éppen nem nyomja el a mindent dunyhaként beborító aláfestő zene.

Az unoka főszereplője Rudi (Blahó Gergő), akinek a nevével visszaélve egy nap átverik a nagyapját (Jordán Tamás). A módszer az, amit már bőségesen lehet ismerni a rendőrségi hírekből: szélhámosok rendőrnek adják ki magukat, és közlik a nagyszülővel, hogy az unoka súlyos balesetet okozott, és ő maga is súlyosan megsérült, és ilyen-olyan okból szükség lenne a lehető leggyorsabban pénzre. A nagyapa pedig az egész lakást felforgatja, hogy összeszedje ezt a pénzt, amit a saját akaratából – a karórájával együtt – átnyújt egy bűnözőnek, aztán az egész társaságnak bottal lehet ütni a nyomát. Az idős férfit annyira megviseli az átverés, hogy kórházba kerül, a call centerben dolgozó Rudi pedig úgy dönt, hogy igazságot szolgáltat. Vagy legalább azt a karórát visszaszerzi.

Az unoka aztán a libikóka két vége között próbál egyensúlyozni. Van az egyik oldala, a krimi, amiben az egyébként teljesen alkalmatlan főszereplő próbál felgöngyölíteni valamit, amihez nem sokat ért. A másik oldala pedig inkább arról szeretne szólni, hogyan bánunk az idősekkel, és hogyan hat ez rájuk, vagy az, hogy egy konkrét csalássorozat épült a hiszékenységükre.

Deák a film elején végigmutatja, hogyan is zajlik ez a csalás, feltételezem, olyan szövegekkel, amiket konkrét rendőrségi jegyzőkönyvekből vehetett át – a szélhámos hatóságnak adja ki magát, minden kérdésre van válasza, erélyes, de megengedő modora van, és végig arra játszik rá, hogy a nyugdíjas mindennél jobban félti az unokáját. A filmben egy nagy, hosszú beállításban nézhetjük végig, ahogy Jordán Tamás karaktere próbálja percek alatt összelapátolni a megtakarított pénzét, miközben a telefonban sürgetik, közben a kamera végigkígyózza a lakást az előtértől a spájzig. Önkéntelenül is kiabálni akarnék neki, hogy azonnal tegye le a telefont.

(Deák ebben a videóban mesél arról, hogy a film cselekményét egy igaz történet inspirálta, ami a saját nagyapjával történt meg.)

Az unoka nagyon erős ezekben az emberi pillanatokban, amikor az érzelmek beszélnek az ember helyett. Akkor kevésbé, amikor a zenével akar beszélni az emberek helyett. Az első perceiben gyakorlatilag egymást érik az egymással homlokegyenest különböző stílusú aláfestő zenék, mintha Deák nem bízna a szereplőiben és a saját filmkészítésében, és Balázs Ádám zeneszerzőt hívná pánikolva segítségül.

Az előbbit valamennyire megértem, mert Blahó Gergely tényleg egy kiismerhetetlen figura, akinek a jellemfejlődése hagy kívánnivalót maga után. Persze magyar bűnügyi filmben nem ritka az, hogy egy pancserből valaki egy óra alatt egy géniusszá váljon, ott van például Cserhalmi György karaktere a Dögkeselyűből.

Blahó Rudija viszont formátlan, amikor a film második felében néha előjönnek erőszakos pillanatai, akkor nehéz eldönteni, hogy ez most a szerepből fakad, vagy abból, hogy Deák kényszerét érezte, hogy a főszereplőjét árnyalja. Blahó mellett Jordán abszolút mellékszereplő, de a korai magánszámával eléri, hogy végig ott lebegjen a személyisége a cselekmény felett.

Amiben viszont bomba jó Az unoka, az az, ahogy az idős magyar színészeket felhasználja. A film egy adott pontján Rudi eljut egy csoportterápiára, ahol olyanok gyűlnek össze, akik mind az unokázós csalás áldozatai lettek. Ezeket a szereplőket mind ismert, de filmen rég látott arcok játsszák: Tordai Teri, Mikó István, Papp János.

A hatás valami olyan, mint amikor Edgar Wright előszedte a kevésbé ismert, de markáns hetvenes évekbeli brit színészeket a Hot Fuzz című filmjéhez, hogy gyanús nyugdíjasokat játsszanak – jó látni ezeket az arcokat, és mindegyik működik a sztoriban is. Kár, hogy egy időre kispályára kerülnek, szívesen hallgattam volna még Hámori Ildikót arról, hogy mennyit szív az isiászára, vagy Mikó Istvánt azt részletezni, hogyan kenne Erős Pistát a csaló szemébe.

De a reflektorfény Blahón van, és az ő Rudiján, és ennek az elemeiben bukdácsol leginkább Az unoka. Van valami kellemetlen abban, hogy egy olyan hőst követünk, aki igazságot szeretne, de meggondolatlan pancserségek sorozatát képes csak felmutatni. A nyomozása sem túl szövevényes, gyakorlatilag két lépésből eljut már szinte a finisbe, bár még onnantól van bőven lehetősége elbénázni a dolgokat. Általában meg is teszi.

Az unoka egy szép kiállású film, amiben látszik, hogy lehetőség volt minden helyszínre, díszletre és kameraállásra is, Deák pedig élt is minden lehetőséggel, ahogy ez már a lakásbejárásos Jordán-magánszám alatt is nyilvánvaló. Ez a szép kiállás az, amitől az egész mozifilm lesz, és nem társadalmi célú hirdetés arról, hogy figyeljünk oda idős rokonainkra, készítsük fel őket a szélhámosokra, és legyünk velük kedvesek, amikor csak tudunk. Van valami rettentő szomorú abban, amikor egy túszdrámánál egy halom nyugdíjas sorban kifejti, hogy őt akár le is lehet lőni, neki már úgyis mindegy.

Az unoka egy adott pontján megismerjük, hogy ki áll a bűnesetek mögött. A nagymamáját látogatja meg, aki ad neki egy doboz levest, hogy vigye magával. Az illető meg még kifelé menet a házból kidobja az egészet dobozostul a kukába. Szívtelen egy ember az ilyen. Úgy képzelem, hogy Az unoka neki is készült, hátha legközelebb már hazaviszi.

Az unoka január 6-tól látható a mozikban.