A Wellhello új albuma elmegy két rozéfröccs mellett, pedig sokkal több van benne

2021. december 10. – 22:47

A Wellhello új albuma elmegy két rozéfröccs mellett, pedig sokkal több van benne
Fotó: Wellhello

Másolás

Vágólapra másolva

A Wellhello bulizós lendülete kifulladni látszik a most megjelent második nagylemezükön. A régi formula kicsit mintha megkopott volna, pedig kifejezetten jól áll Fluoréknak, amikor kicsit kimozdulnak a saját komfortzónájukból. A SSSS! néhol kifejezetten sötét, borongós album, néhol pedig még keresi a hangját.

A Wellhello azon kevés népszerű formációk egyike, ami már bőven az újkori zenefogyasztási szokások közepette lett népszerű, és ezzel nagyszínpados fesztiválfellépő. Az elmúlt tíz év magyar mainstream popzenéjét látva simán el lehet mondani, hogy már az előző generációváltás is a végét járja, Tankcsapda–Quimby–Kispál hármast váltó Punnany Massif–Halott Pén–Wellhello trió több mint 10 éve aktív a magyar zenei életben. A különbség csak annyi, hogy míg a rendszerváltás után népszerűvé váló magyar rockzenekarok minimális vagy inkább nulla kereskedelmi hátszéllel lettek meghatározó produkciók, addig a 2010-es években domináló produkciók már bőven köszönhették a sikereiket a közösségi médiának és (a Petőfi miatt részben az állami) rádióknak.

A 2010-es években kezdődő magyar popzenei trend a gitározó férfiakról a rappelő férfiakra fordult rá, akik a magyar undergroundból érkezve a közízléshez közelebb álló progresszióval nőtték ki magukat országos előadókká. A korábban említett hármas mindegyike az underground rapből érkezett (részben még a Follow the Flow-t is ide lehet sorolni), és rövid idő után zenekarrá formálódva gyakorlatilag dominálják a legnagyobb presztízzsel és anyagi haszonnal járó nyári fesztiválokat már jó pár éve. A Wellhello annyiban lóg ki a sorból, hogy ez a formáció a Gecigránátból RTL-es közszereplővé váló Fluor nagyon tudatosan felépített projektje, ami úgy tud megkerülhetetlen zenekar lenni a piacon évek óta, hogy hét év alatt csak most jelent meg a második rendes nagylemezük.

A 2010-es évek közepe felé volt egy nagyon jellemző trend az újkori zenepiacon. A zenei tartalmak online viralitása teljesen átírta a lemeziparból ismert kereskedelmi viszonyokat, és teljes joggal merült fel egyre több előadóban, hogy mi a francnak albumot csinálni, ha elég pár havonta kijönni egy dallal meg egy klippel, és ezt a tempót tartani folyamatosan. Ez az attitűd egybecseng a Spotify zeneiparra gyakorolt hatásával is, ami jobban preferálja a folyamatos tartalomgyártást (értsd: dalok) a 4-5 évente megjelenő nagylemezekkel szemben. Halott Pénz és a Wellhello 5 éve nem adott ki új nagylemezt, a Punnany Massif 10 év alatt egyetlenegyet, de akár idevehetjük Majkát (utolsó nagylemez 2014) vagy a Hősöket (utolsó nagylemez 2015) is.

Magyarországon egyáltalán nem kell 1-2 évente megújulni ahhoz, hogy egy produkció stabilan értékálló tudjon maradni.

De a Wellhello kereskedelmi sikeréhez az is szükséges volt, hogy a bulvárvilágba a Mizu?-val és Kiszel Tünde részeg basztatásával megérkező Fluor mára az egyik leghangosabb kormánykritikus kereskedelmi közszereplővé váljon, aki mindenféle reklámtáblákon, tévéműsorokban vagy a Meki poharain köszön vissza. Mindebben a kontextusban lehet csak vizsgálni a Wellhello SSSS! címet kapott második nagylemezét, amin akadnak jó ötletek, és néhány jó dal, de egyben kicsit rámutat arra is, hogy a Fluor és korosztálya által képviselt modern popzenei hangzás és nyelvezet mintha kicsit kifulladni látszana, és ráférne már a vérfrissítés.

A 2010-es évekre jellemző magyar könnyűzenei trendet viszonylag könnyen egy alapvető formulára lehet bontani.

Végy egy vagy több rappert, de nem a sutyerák, hanem az ártalmatlan vagány csávó fajtából. Adj hozzá egy szépen éneklő férfit, sok hangszert vagy hangszeres mintát, a szöveg inkább rap legyen, mint „magyar alter”, és kész, megkapjuk az elmúlt 10 év magyar slágereinek 80%-át.

Ezek a zenék pont azért lehettek annyira népszerűek, mert a magyar mainstream popzene ennél ezerszer rosszabb volt a rendszerváltás utáni kereskedelmi tévézésnek és rádiózás miatt. És azért megjelentek benne olyan aktuális nyugati popzenei trendekből átemelt elemek is, amiknek nem járt le a szavatossága 20 évvel ezelőtt. Ezért is szólt akkorát annak idején például az Apuveddmeg, mert zenében pont eltalálta a Get Lucky által elindított vonalat, vizuálisan pedig a '80-as évek retrohullámát. Arról nem is beszélve, hogy a közszereplőként és közéleti megmondóemberként akkor még nem annyira ismert Fluornak ez volt az egyik első nyílt kritikája a Magyarországon működő NER-elittel és a politikával szemben. Az új albumon ez csak részben köszön vissza (az Apuveddmeg 2-nek számító Nemszámítapénz), de akkor viszont van benne nem különösen leplezett borkaizás, szájerezés, NER-lovagozás.

Az album ezt a dalt leszámítva viszont inkább kombinációja a csajozós-bulizós témáknak, illetve a kiégettség, szorongás, depresszió hangulatú számoknak. A bulis számok között van kifejezetten izgalmas, mint az albumnyitó DNS, ami old school UK garage elemeket vegyít a '80-as évek aerobictermeinek hangulatával, de a Kismacskában berobbanó 2-stepes rész is nagy király. Ezen kívül viszont nem igazán érzem az átütő energiát a Wellhellóban – ami nem is csoda, hiszen éppen Fluor beszélt arról korábban, hogy a hosszú ideje tartó Covid-időszak milyen hatással van az emberekre. A gond csak az, hogy az introspektívebb dalok zeneileg nem izgalmasak.

Vegyük példának a Jön velünk a jó című számot, ami jól megmutatja, hogy mennyire kezd elfáradni a Fluor és Diaz formula. Trapesen cicegő dobok, jó húzós basszus, hozzá akusztikus gitárdallam, némi rappelés valakinek, akivel kapcsolatban fájdalmai vannak az előadóknak. Hogy aztán a refrénre megérkezzen Diaz, aki pontosan ugyanúgy énekel itt is, mint majdnem minden Wellhello-számban. Nem arról van szó, hogy Diaznak ne lenne jó hangja vagy ne tudna énekelni, egyszerűen csak arról, hogy mindig ugyanabban a hangszínben, ugyanabban a hangulatban, ugyanazzal a kicsit fájdalmas stílussal nyúl a saját részéhez, és ezt már hallottuk ezer plusz egyszer.

Vagy ott van a Csoda, hogy még élünk Lil Frakkal, az album egyik legsikeresebb dala. Klasszikus partidal kifacsarva, a túltolt bulizás bűntudatával átitatott lírai sláger – csak megint ez az akusztikus gitáros minta, Diaz tök hasonló éneke, és közben némi rappelés. Vannak ennél sokkal rosszabb zenék a világon, de ez a vibe, ez a hangzás szinte sztenderd ma már a mainstream magyar popzenében, és éppen a Wellhello fertőzte meg vele. Ide lehet sorolni még a Szomorú séta című számot, ami egy remek SP-dal lehetett volna 2009-ben, de 2021-ben ez már kevés. A slam poetryként ható interlude-okat pedig értékelem, de már a második hallgatásnál átnyomtam őket Spotifyon, annyira nem adnak pluszt az élményhez.

Amikor viszont kimászik a Wellhello a komfortzónájából, akkor egészen váratlan dolgokra képes, mint például a korábban említett UK garage és 2-stepes részek. A Zsúr című dal a legerősebb alkotás az egész albumon, és éppen azért, mert Diaz is valami mást nyújt, mint szokott. Erre még pár éve azt mondták volna, hogy indie R&B, de Weeknd mainstream sikere megmutatta, hogy bőven van még kihozni a formulából. Fluornak és Diaznak sikerül is, nemcsak itt, hanem az album címadó dalában is. Ezek nem fesztiválhimnuszok, nem Rakpartok meg Apuveddmegek, nem igazi rádiós slágerek, cserébe lehetőséget kap a két előadó, hogy kicsit más hangulatokkal próbálkozzanak mind szövegben, mind rapben, mind éneklésben. Ugyanez igaz a Peron című záróra is, és itt hadd jegyezzem meg, mennyire furcsa azt konstatálni, hogy egy albumnak az intróját és az outróját sokkal jobban szeretem, mint a közte történő dolgokat.

Nagyon feltűnő még, hogy az album utolsó harmada mennyire befelé forduló, szorongó hangulatra vált. Elég a számcímeket megnézni: Szomorú séta, Áss el!, Szorongás rádió, Felejtés jéggel, Mit mondanál a csendnek? De maguk a dalok is olyanok, ahol azt érezni, hogy főleg Fluor lehet az, akiről ezek a sorok szólnak, és valószínűleg elég mélyen lehetett, amikor ezeket megírta. Néhol már kifejezetten csöpögősbe megy át a hangulat, sőt, a Mit mondanál a csendnek? refrénje esküszöm olyan, mintha egy Disney-musical betétdala lenne, miután meghalt a főhős valamilyen hozzátartozója.

Nagyon izgalmas minden olyan alkalom, amikor a magyar zeneipar top szereplői eljutnak egy új nagylemezig, mert jól be lehet lőni, hogy az adott produkció éppen hol tart, és milyen jövőt vetít magáról előre. A SSSS! messze nem tökéletes album, és van rajta jó pár olyan pont, amit sokszor hallottunk már és jócskán elfáradt, de közben itt-ott baromi izgalmas ötletekkel van tele. Csak ezeket a dalokat nyilván nehezebb a bulizáshoz meg #elnöki ügyhöz szokott közönségnél befuttatni, akik a Zsúr vagy Peron helyett inkább a Nemszámítapénz Imagine Dragonsre hasonlító refrénjét dúdolnák két rozéfröccs között.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!