Ebben a cikkben az Út a pokol felé című sorozat több fordulatáról is írunk. Ha nem akarod megtudni, hogyan kanyarog a cselekmény, ne olvass tovább.
Az Út a pokol felé (angol címén: Hellbound) egy megmagyarázhatatlan eseménnyel kezdődik, és valahogy mégis sikerül azt elérnie, hogy egy cseppnyi rejtély sincsen benne. Egy csapat fiatal üldögél egy kávézóban, és egy YouTube-videót néznek egy szektavezérről. Az Új Igazság nevű szekta arról beszél, hogy emberek elkezdenek jelenéseket látni, egy angyal bukkan fel, és közli valakivel, hogy mi lesz az a pontos időpont, amikor meghal, és pokolra jut. Eddig még rejtélyes, aláírom.
Aztán másodperceken belül végignézhetjük, hogyan is kárhoznak el az emberek az életben, amikor egy gyanútlan férfinak üt az órája, és a falat áttörve megjelenik három óriási árnyéklény. Valami miatt ezek az árnyéklények mindig úgy érkeznek, hogy áttörnek valamit, feltételezem, a túlvilágon se kilincs, se csengő. A kinézetük olyan, mint amikor a fantasy videójátékokban a sok kobold meg alacsonyszintű ork után hirtelen előbukkan egy szörny, amit egy csapás helyett legalább öttel kell kinyírni, csupa muszkli, ín és Venom-szerű, fekete inda.
Az eljárásuk nagyjából abból áll, mint amikor egy vérmes kutya elkap egy rongybabát, amit egész életében utált, és most szétszaggatja. Az Út a pokol felé kezdésében szerencsétlen áldozatot püfölik, tépik, miközben sem a környezetre, sem mások épségére nincsenek sok tekintettel. Az elagyabugyált férfi fölé állnak, beállnak olyan pózba, mint a fiúbandák tagjai koncerten, amikor már vége a számnak, de még nem kezdődött el az őrjöngés a közönségben, szétégetik az áldozatukat, aztán elfutnak, és eltűnnek a semmibe. Eddig még talán félelmetes is, bár olyan furcsa belegondolni, hogy az isteni elrendeltetés ezek szerint három szteroidos Magilla gorilla formájában jön el, akik kézrátétellel hozzák el a pokol tüzét.
Az Út a pokol felé aztán azzal folytatódik, hogy egy koreai rendőrségen a reggeli eligazításon úgy bánnak ezzel az egésszel, mint egy gyilkossági üggyel, amin helyszínelni kell.
Képzeljük el, hogy az Andrássy úton fényes nappal megjelenik a pokol három katonája, ripityára tép egy embert, vér fröccsen mindenhova, és nem ezen pörög az egész város, ország, világ, hanem mindenki olyan apátiával fogadja, mintha az új Tiktok-trendről lenne szó.
Lehet, hogy ez az Út a pokol felé lényege, hogy hiába jön el a vallási kataklizma, az emberek nagy része nem fog pánikba esni, de nehéz megmondani a hat része alapján, annyira próbál egyszerre mindent lefedni az abszurd alaphelyzetében.
Hogy kezd el ilyenkor nyomozni a főhős rendőr? Hát úgy, hogy elolvassa a Wikipédián, hogy mi is ez az Új Igazság, ki a szektaszerű csapat hiperkarizmatikus vezetője (akit Ju Ain [Yoo Ah-in], a Gyújtogatók című parádés film főszereplője játszik), és hogy van-e bármi köze ennek az egésznek olyasmihez, amit ember is tudna befolyásolni. Na jó, az utóbbi kérdés csak bennem merül fel, senki sem kezd el nanorobotok meg hologramok után nyomozni, hanem egyszerűen csak elfogadja, hogy hát tessék, itt tartunk a sorozat szerint 2022-ben, hogy jönnek a bosszúálló angyalok.
Az egészet még megkavarja, hogy a természetfeletti lényeken és az említett szektán túl még garázdálkodik egy Nyílhegy nevű szervezet is, ami nagyjából olyasmi, mint a Tolvajkergetők extrém verziója, csak itt Tomcat helyett egy arcfestésben, parókában ülő vlogger gerjeszti a népharagot a bűnözők ellen. Ez a karakter messze a sorozat legidegtépőbb szereplője, hiszen vlogger, de ha valaki képes ideggörcs nélkül végigülnie az első monológját, akkor gratulálok neki, mostantól továbbléphet a magyar YouTube világára is. Hivatalosan nincsen kapcsolat az Új Igazság és a Nyílhegy között, de mintha valami kapocs azért csak lenne: az előbbiek azt terjesztik, hogy a túlvilági agyabugyálás egy elrendeltetés a bűnösöknek, az utóbbiak meg azokat próbálják levadászni, akik ennek nem hisznek.
Az Út a pokol felé aztán ezen a bizarr alaphelyzeten keresztül nagyon sok komplex témát felvet. Létezik egyáltalán emberi akarat, ha előre el van rendelve, hogy mikor ér véget egy élet? Miért pont így lesz vége, iszonytató erőszakkal? Ki határozza meg, hogy mit jelent a bűn és az erény? A sorozat legfélelmetesebb lényei amúgy nem is azok, akik a végítéletet elhozzák, hanem egyértelműen a fiatalok. Az Út a pokol felé egyszerűen retteg a tiniktől, akik nem tisztelik a felnőtteket, akik folyton az interneten lógnak, akik egy youtuberre hallgatnak, és akik élőben közvetítik azt is, hogy valakit ők is, kevesebb CGI segítségével, de agyonvernek. Merész kijelentés az, hogy az emberek új, sötétebb korszaka azért jön el, mert a fiatalok nem bírnak magukkal, de hát minimum az Ómen óta azért hallgathatjuk ezt.
Az Út a pokol felé egyik írója és mind a hat részének rendezője Jon Szangho (Sang-ho Yeon), aki a saját netes képregényét adaptálta a Netflix számára. (A képregénybe itt lehet beleolvasni, gyakorlatilag a sorozat storyboardja.) Rendezőként neki köszönhetjük a remek Vonat Busanba című zombifilmet, ami jól tudta keverni a melodrámát azzal, hogy egy halomnyi élőhalott rohangált benne mérgezett egérként. Ebben a sorozatban ugyanez a keverék valahogy nem működik, az egyik oka pedig az, hogy tényleg nincsen benne semmi, klasszikus értelemben vett rejtély – a jelenések minden bizonyíték szerint megtörténtek tényleg, az okuk megmagyarázhatatlan, és így nem nagyon van semmi, ami hajtsa a cselekményét előre.
Az sem segít, hogy a főszereplők – Yooh Ah-in kivételével – nem túl emlékezetesek, a Yang Ik-june alakította megtört detektív egy pillanat alatt hozza a figura összes lehetséges, elcsépelt vonását, a beleszarós attitűdtől kezdve a folyamatos bagózáson át az erőszakos halált halt feleségig. Az meg aztán tényleg nem segít, hogy a saját sztoriját a lehető leglustább módon ismerjük meg, főszereplőként gyakorlatilag megguglizza a saját múltját, mi pedig olvashatjuk a találatokat a feliratban.
Pont amikor már tényleg az érdektelenség felé kanyarodik az Út a pokol felé, ugrunk egyet az időben pár évet, aminek sikerült felráznia engem. Az időugrás legalább megválaszolja azt a kérdést, hogy milyen hatással van a világra egy ekkora esemény, miközben szerencsére az okát még mindig nem magyarázza meg. Az Út a pokol felé második felében, egy hosszabb időre megint érdekes lesz, főleg azért, mert egy teljesen nonszensz problémával indít: mi van akkor, ha egy újszülöttnek lesz jelenése arról, hogy nemsokára a pokolra jut? A probléma súlyos, a kezelése aztán mérsékelten lesz csak jó, de legalább egy hosszabb, közelharcos jelenet erejéig Sang-ho Yeon kihozhatja magából azt az akciórendezőt, ami a sorozatának jelentős részében mélyre el lett temetve. De még az akciódúsabb második fél sem tudja helyrehozni az első következetlenségét, sőt, a fináléjára még sikerül rá is tenni bőven egy lapáttal.
Egészen eddig kell várni, hogy felhozzam a Squid Game-et, a netflixes sorozatot, aminek az első napos nézettségét az Út a pokol felé megdöntötte. Nem sok minden közös van a két sorozatban azon kívül, hogy mindkettő Dél-Koreából érkezett, és összehasonlítani sincsen sok értelme, de természetesen amikor valaki ilyenkor leír valamit, akkor azonnal megy az összehasonlítás – a Squid Game azért is volt olyan szórakoztató, mert az alapja egy rejtély volt, valami, ami nem megmagyarázhatatlan volt, hanem igenis megmagyarázható. Igaz, a megmagyarázás volt az a rész, ahol elkezdett kijönni belőle a szusz. Az Út a pokol felé nem törődik magyarázattal, csak értelmezéssel, ami a történetének alapja, de nézőként sokkal kevésbé érdekes, hiszen nincsen, ami berántana minket egyből. A szereplőit messze nem építi fel olyan komplexen, ott gyarló, sokszor rossz és önző döntéseket hozó embereket kellett néznünk, még akkor is, ha nem egy különleges fából faragták őket. Az Út a pokol felé esetében már nemhogy nem különleges a fa, hanem egyenesen műanyag.
És amíg a Squid Game semmiből jövő népszerűségét sokáig fogják még elemezgetni, az ösvényt sikerült kitaposnia az olyan sorozatok előtt, mint az Út a pokol felé, vagy az előreláthatólag karácsonykor érkező holdraszállós sci-fi, a The Silent Sea. Nézőként nem muszáj mindig követni őket.
