2021. november 21. – 20:21
A Forza Horizon 5 egy dolgot csinál, azt viszont annyira jól, hogy nem tudom elképzelni, hogyan lehetne jobb. A szó szoros értelmében ledob minket Mexikóban, megadja a lehetőséget, hogy több száz kocsit vezethessünk, a húszas évek kurblis old timereitől a legújabb Koenigseggig, aztán azt mondja, hogy szevasz. Annyi teendő van benne, hogy szorongani lehet tőle. Annyi lehetőség, hogy egy idő után arra gondoltam, hogy inkább jobb kikapcsolni, mint elkezdeni.
Nekem ez mind új. A Forza Horizon-sorozattal akkor találkoztam, amikor az Xbox Series X-et teszteltem a Telexnek még 2020-ban, és akkor azt írtam az előző, negyedik részről róla, hogy „az eddigi két és fél évtizedes videójátékos pályafutásom alatt ilyen iszonyatosan erős dolgot látványban még nem nagyon láttam”, amit meg tudok erősíteni, illetve ki tudok egészíteni annyival, hogy már láttam azóta, a Forza Horizon ötödik részét. Nem gondoltam, hogy ennyi videójátékozás után lesz még olyan pillanat, ami úgy bele fog égni az agyamba, mint amikor a Forza Horizon 4 intrója közben elsuhannak a vadászgépek felettem, és ez velem ellentétben meg sem kottyan a gépnek, amiről játszom, de itt tartok fejben most. A negyedik, Nagy-Britanniában játszódó rész igazi next-gen élmény volt, amikor tényleg megláttam, hogy te jó isten, nem az van, hogy ezt a fajta grafikai teljesítményt elérjük majd 10 év múlva, hanem itt van, és ha kedvem szottyan, lekanyarodok az útról, és áthajtok a nyirkos mezőn, addig, ameddig csak a játék engedi.
Szerencsére ez az egy évvel ezelőtti tapasztalat tökéletesen elég volt ahhoz, hogy teljes bizonyosságal ki tudjam jelenteni: a Forza Horizon 5 pontosan olyan, mint az előző, csak mindenből több van belőle. A sztorija, már ha annak lehet nevezni, ugyanaz, csak most nem a brit Lake Districtnek kinéző környéken hasíthatunk, hanem Mexikó két óceánpartja között. Megint az van, hogy megérkezik a helyszínre a Horizon nevű fesztivál, vele együtt pedig sok-sok versenyző, akik a környéket gyakorlatilag egy négykerekű Balaton Sounddá varázsolják, és hát én el nem tudom képzelni, hogy milyen infrastrukturális fejlesztésekre lesz utánuk szükség, miután letarolták az összes kerítést és fát a környéken.
A Forza Horizonnak megvan az a csodálatos szokása, hogy folyamatosan pontokkal szórja meg a játékost, ezért nincsen olyan másodperc, amikor ne éreznénk azt, hogy elértünk valamit. Tapasztalati pontokat kapunk, ha gyorsan megyünk, ha koccolunk más autókkal, ha bójákat és tereptárgyakat tarolunk, ha kézifékezünk, ha kézifékkel fordulunk, sőt, akkor is ad pontot, ha ezeket a dolgokat éppen nem műveljük, hanem csak autózgatunk verseny közben szépen. A tapasztalati pontokkal szintet lépünk, a szintlépéssel pedig ajándékokat kaphatunk, a játék egy szerencsekerékkel kipörgeti, hogy pénz jár, egyéni dudaszó vagy mondjuk egy kilencvenes évekbeli Peugeot. Ha összekötünk egy csomó trükköt, azért pedig trükkpontokat kapunk, amikkel még lehet variálni az adott kocsikon, hogy milyen trükközéssel mennyivel több pontot kapjunk. Nagyon sok pontot lehet az FH5-ben gyűjteni.
A pénzzel, bocsánat, kreditpontokkal vásárolhatunk ingatlanokat Mexikó különböző pontjain. Ezeket sajnos csak kívülről lehet megnézni, de itt lehet átöltöztetni a főszereplőnket – akit azért főleg átkötő jelenetekben, a dobogón, vagy ha pont úgy adja ki, a szélvédőn keresztül látunk –, vagy itt lehet tuningolni az autókat is. Az ingatlanok adnak bónuszokat, az egyikkel például felbukkannak az olyan számok a rádiókban, amiknek a hallgatása közben minden trükk dupla pontot ér. Egy másikkal pedig bárhova utazhatunk minimális kreditért cserébe a térképen.
A pénz és a tapasztalat fontos úgy általában az életben, de még fontosabbak a Forza Horizonban azok a teljesítménypontok, amiket akkor gyűjtünk, ha részt veszünk versenyekben vagy más feladatokban. Ezekkel a pontokkal lehet újabb és újabb színpadokat megnyitni a fesztiválon, és így lesz még több, különféle verseny elérhető. Az ember csak egy kicsit kocsikázni akar, és már azt érzi, hogy beszippantotta az örvény, amivel még-még-még akar versenyezni, gyorsulni, terepen száguldozni, ugratni, csak azért, hogy még több lehetősége legyen versenyezni, gyorsulni, terepen száguldozni, ugratni. Én nem hiszem, hogy a feladatok az FH5-ben bármikor elfogynának, akármikor megnyitom a térképet, nem látom az utat, csak a sok-sok ikont arról, hogy hé haver, ezt még nem csináltad meg, ezt meg megcsináltad, de csak egy csillagot szereztél, nem kellene még egy?
Már mondtam, de mondom megint, hogy a Forza Horizon 5 elképesztően jól néz ki, én nem hiszem, hogy grafikában ezt bármilyen játék megugraná mostanában, amit pillanatok alatt összerak Mexikóként a képernyőre. A látványos időjárás annyira új elem, hogy az intróban már megmutatják azt, milyen egy homokvihar közepébe belehajtani, miután Halálos iramban-sztilóban kidobnak minket autóstul egy teherszállító repülőgépből. Az autók nevetségesen részletgazdagok, a belsők szinte még jobban, mint a külsők – pedig videójátékban teljesen haszontalan belső nézetből vezetni, hiszen a látvány nagy részét kitakarja a műszerfal és a kormány, ami ráadásul az én figyelmemet rendszeresen el is vonja, mert elkezdek azon filózni, hogy hogy az istenben csinálták azt, hogy a hetvenes évekbeli amerikai autónak tényleg mintha fából lenne a kormánya. A részletgazdagság olyan szintje jelenik meg a játékban, amihez én hozzá sem tudok szólni, az autóinkat lehet tuningolni, extrázni, olyan aprólékosan, hogy egy büdös kukkot nem értettem már abból, hogy miket is tudnék állítani, ha lenne merszem. Csak menjen, ha nyomom a gombot.
És megy is. A Forza Horizon 5-ben vannak utcai versenyek, országúti versenyek, terepversenyek, vadonbeli versenyek, lehet trafipaxoknál sebességet mérni, óriásiakat ugratni, driftelni pontokért, de a kedvenceim a kalandok, amikkel egy új színpadot nyitunk meg, vagy egy-egy spéci verseny, ami akkor jelenik meg, amikor egy színpadot teljes mértékben kinyitottunk a pontjainkkal. A játék első pár órájában már lehet csúszkálni egy aktív vulkán külsején, repeszteni egy vihar kellős közepén úgy, hogy villámok csapódnak be mellettünk, vagy egy 55 kilométeres országúti versenyben vagyunk, ahol a nagy egyenesek miatt lehet 320-szal is menni. Az FH5-ben alapból van valami pátosz, ami miatt ezek az események tökre működnek, néha jobban is, mint a sima versenyek, ahol a legnagyobb izgalom az, hogy van egy böhöm nagy ugrató, és akkor pár másodpercig szállunk.
Amit eddig leírtam, az valószínűleg nem lesz újdonság azoknak, akik valaha belemélyedtek egy Forza Horizonba, és hát ez talán ez az ötödik rész egyetlen hibája, hogy mintha csak a terepet cserélték volna le, de minden más maradt volna ugyanolyan. A nagyjából 500 összegyűjthető autó felfoghatatlan mennyiség, és csak kalapot emelni tudok azok előtt, akik ezt az iszonyatos adagot modellezték, szimulálták, aztán belepakolták a játékba, hogy én ne tudjak velük kanyarokat bevenni. Sajnos ez a segítő nyomvonallal sem megy mindig.
Bármi fenntartása lehet az embernek az FH5-tel, az tényleg csak azért lehet, mert nem egyezik száz százalékosan az ízlése és a szemlélete vele. Engem például pár szám kivételével mind a hat rádió műsorával ki lehetett volna kergetni az igazi világból, nemcsak a digitális Mexikóból, a választék oroszlánrésze olyan, ami fesztiválos záróvideókban szokott szólni, amikor emberek éppen szétterítik egymáson a piros festékport, valaki meg mindkét kezét feltartja a színpadon. Míg a GTA játékok hatalmas előnye, hogy a rádiókban totálisan különböző zene szólt, a San Andreasban house-ra, a negyedik részben akár Aphex Twinre is lehetett száguldozni, addig a Forza Horizonban megmarad a folyamatosan döngölő reklámzene. Nem mondom, örültem, amikor az It’s Like That üteme úgy jött ki, hogy pont akkor landoltam a terepjáróval, amikor a Run DMC egyik tagja azt mondja, hogy HUA!, de ilyenből kevés van, amikor a legtöbb zene generikus jókedv és vidámság.
A nehézség szintén egy olyan dolog, aminél sikerült kettő között a szerelőaknába beesnem, az alap nehézségen alig tudtam jobb lenni a 8. helynél, dobogóról nem is álmodhattam, az egy fokozattal könnyebben gyakorlatilag nem sikerült elsőnél rosszabbat összehoznom. Az igazság valahol a kettő között lenne, de természetesen ez az én egyéni szocproblémám, nem feltétlenül a játéké. Ahogy az sem, hogy maximum két órányi motorberregést voltam képes elviselni egyhuzamban, egyszerűen a rádióval, az erélyesen affektáló rádiós műsorvezetőkkel, a folyamatos, pontok után járó csipogással és a bivalyhangú autók után egyszer azon kaptam magam, hogy felmentem egy erdőben a dombtetőre, lekapcsoltam a rádiót, és csak hallgattam, hogy csicseregnek a madarak.
A Forza Horizon 5-ben az a jó, hogy ezt is simán meg lehet tenni, bár kiszállni sajnos még mindig nem lehet az autóból, ami különösen akkor vicces, amikor valamit keresni kell egy bizonyos területen, a keresés pedig abból áll, hogy addig körözök, letarolva minden rombolhatót, növényzetet, kaktuszt, amíg meg nem találom. Messze a kedvencem a régi autók vadászata leroggyant garázsokban, pedig a játékélmény nem túl nagy, mert végül is csak egy épületet kell keresni, aztán viszonylag közel kerülni hozzá, és már meg is vagyunk. Valahogy mégis sokkal kielégítőbb, mint körbe-körbe menni addig, ameddig már nem kell.
A Forza Horizon 5-ben megtalálhatja mindenki a számítását, aki valaha virtuális autókkal akarta kiélni a játszótéri vágyait. Tét sokszor nincsen, ha rosszul veszünk be egy kanyart, még mindig visszapörgethetjük az eseményeket addig, hogy rájöjjünk, mikor kell elkezdeni fékezni. Ha fejre állunk, akkor egy másodperc után visszaáll az autó a rendes kerékvágásba. Szétverni pedig csak esztétikailag tudjuk a járműveket, eredményesen nem. Igaz, verseny közben van egy beállítás, hogy az autónk valósághűen sérüljön, de én inkább nem kapcsolnám be egy olyan terepversenyen, ahol mondjuk 100 métert repülünk egy szakadék széléről. De a lehetőség megvan. A Forza Horizon 5 pedig a percről percre megtestesült lehetőség.