Apám azt mondta: egy a millióhoz az esélyed, fiam, én meg azt mondtam: „Apa, az az egy én vagyok”
– van egy ilyen mondat Lil Nas X első lemezén, a Dead Right Now című számban, és hát nehéz vele vitába szállni. Aki 2019-ben még csak egy egyslágeres hullócsillag volt az Old Town Road című számmal, az idénre már egy fekete, meleg, provokatőr, de mégis őszinte popsztár, aki úgy ugorja át a saját botrányait, mintha csak ugróiskolában lenne. Montero Lamar Hill 22 éves korára szinte már két teljes karriert lenyomott a popzenében, és még csak most kezd beindulni.
Montero Lamar Hill Atlanta egyik külvárosában született, édesapja gospelénekes volt, úgyhogy fiatalkorában rendszeresen járt templomba. Ahol nem igazán tudott mit kezdeni azzal, hogy homoszexuális vágyai vannak, úgy élte meg őket, mintha Isten próbára tenné, és neki ezt a próbát ki kellene állnia. 14 éves korában megfogadta, hogy a sírba fogja vinni a titkát. Tinikorában egy Nicki Minaj-rajongói Twitter-oldalt vezetett, ahol egyrészt sikerült óriási mennyiségű követőt összeszednie, másrészt pedig ki tudta tanulni a viralitás feltételeit. Néha a mémekhez a saját zenéjét is csatolta, egyszer pedig úgy döntött, hogy 50 dolcsit rákölt arra, hogy felvegyen egy új számot.
Ez volt a módosított Nine Inch Nails-hangmintára épített Old Town Road, aminek sikerült aztán egy remix formájában zenetörténelmet írnia, ez volt az Egyesült Államokban a leghosszabb ideig Billboard 100 toplistát vezető dal. Ha magáért a billboardos helyezésért nem is, de azért, hogy rengeteg TikTok-mémben, vicces videóban és más felületeken szerepeljen a szám, azért Hill is rengeteg mindent megtett – például egy számfelismerős threadben is megkérdezte a Redditen, hogy melyik az a szám, amiben valaki elviszi a lovát a régi városba. A választ, gondolom, tudta, mert a sajátja volt.
Az Old Town Road még két év távlatából is szórakoztató, és amikor még az Indexre írtam ezt a cikket belőle, akkor úgy sejtettem, hogy ennyi is volt Lil Nas X – egy elég jó szám, egy szimpatikus ember, aztán valaki, akiről pár év múlva olyan cikkek születnek, hogy mi lehet vele manapság. Nem azért, mert kishitű vagyok, hanem mert ez az egyslágeres előadók sorsa. Elég csak megnézni, hogy mi van most Roddy Richcsel, aki szintén 2019-ben bukkant fel a The Box című számmal. Sajnos nem tudom megmondani, hogy mi van vele, mert nekem is utána kell nézni.
Lil Nas X tisztában volt azzal, hogy egy darab óriási slágere van, az az óriási sláger pedig még egy Grammy-díjat is ért. 2019-ben kiadott egy kislemezt, amire felkerült az Old Town Road két különböző változata, és közöttük pár közepesen érdekes szám: a két percnél is rövidebb Panini lett volna a következő slágere, de ettől még nem kezdett el mindenki melegszendvicsekről cikkezni, ahogy az Old Town Road után cowboyokról és strasszokról. Arról viszont igen, hogy a pályája csúcsán a szexualitását titkoló rapper az EP megjelenése után előbújt.
Ha valaki népszerű, meleg és rapper, az egy olyan egzisztenciális háromszög, aminek nem lehet egyszerre mindhárom oldalához tartozni. Vagy ha mégis összejön, mint például Frank Ocean vagy a Brockhampton-tag Kevin Abstract esetében, akkor az egy kisebb csoda. A műfaj gigászai között a homofóbia egy alapbeállítás: a Migos egyik tagja nyíltan elmondta, hogy ő nem fog queerekkel bármit közösen művelni, DaBabyt pedig nyáron sorban rúgták ki a fesztiválokról, amiért parkolóban szexelő melegekről és HIV-fertőzöttekről hadovált egy koncertjén.
Csak amíg a hetero szexualitás vaskosan tud megjelenni például pont annál a Nicki Minajnál, akinek az imádatával Lil Nas X sok időt eltöltött tinikorában, még Frank Ocean is virágnyelven beszél arról, hogy kivel csapta szét magát a nyáron. Lil Nas X pedig úgy döntött, hogy neki nem a virágnyelv kell, nem az utalgatások, hanem az egyenes kommunikáció, aminek eredményeképp jelenleg több magyar rádió is játszik egy számot, aminek az egyik sorában a popsztár
meglovagol valakit, miközben az illető szájába élvez.
Azt egy pillanatig sem szabad elfelejteni, hogy Lil Nas X az interneten nőtt fel, kiismerte annak a réseit a pajzson, tudja, hogyan kell a figyelmet úgy felhívni magára, hogy organikusnak tűnjön. Tavaly kisebb zűrzavart okozott azzal, hogy piacra akart dobni egy sátáni tornacipőt, amiből 666 darabot tervezett, és mindegyikbe egy csepp vére is belekerült volna. Amikor a keresztény véleményvezérek és politikusok kipécézték maguknak a rappert, pont akkor jelent meg a klipje, ahogy egy rúdon csúszva érkezik meg a Pokolba. (A felháborodásról itt írtunk hosszabb cikket.)
Ez volt a saját keresztnevét és az utóbbi évek egyik fontos LMBTQ-filmjének címét egyesítő Montero (Call Me By Your Name) című száma, az első a Montero című albumáról, ami idén szeptemberben jelent meg. Az első kislemez tényleg nem sokat köntörfalazott szövegben, még ha a fent említett egy mondata volt is a legdurvább benne: egy olyan srácról szól, aki folyton drogozott, és titokban szexelt Lil Nasszal, ő pedig megadta neki, ami kellett. Élőben sem köntörfalazott sokat, amikor a BET nevű, fekete előadókat díjazó gálán is előadta a számot, Michael Jackson Remember The Time-jára emlékeztető koreográfiával, a performansz végén lesmárolta az egyik táncosát.
A Monteróról kiadott második szám, az Industry Baby klipje is folytatta ezt a trendet: Lil Nas X börtönbe kerül, az első pillanatokban pedig úgy jelenik meg, mint 50 Cent legendás belépője az In Da Club klipjében, polírozza a Grammyjeit, aztán nem sokkal később feltehetőleg már egészen más dolgokat is. Az Industry Baby büszke, kanos, vicces, és egyébként szintén egy tök jó szám, és teljesen félrevezető, ha az album egészét nézzük.
Mert könnyű lehet azt gondolni, hogy egy előbújt, minden megjelenése szerint magabiztos, önkritikus popsztár első albuma olyan lesz, ami felperzseli a földet, és még több twerkelő sátánistát fog felszabadítani a világra. De nem, a Montero ennek szinte pont az ellenkezője: visszafogott, tele félelemmel, bizonytalansággal, magánnyal, szomorúsággal és elképedéssel, hogy ő ott van, ahol most lehet egyáltalán.
Oké, ennyire nem súlyos a helyzet, de tényleg meglepő az, hogy Lil Nas X mennyire kiteregeti magát, pontosabban a saját gondját-baját a lemezen: a That’s What I Want mindenféle szimbolika nélkül egyszerűen arról szól, hogy szeretne magának egy fiút, aki átöleli, és kell neki valaki, aki szereti őt. Nem egyszer, többször is felmerül benne az öngyilkosság. A Voidban egy másik LMBTQ-filmet, a Kszi, Simont idézi, amikor egy olyan fiúnak ír levelet, aki még nem bújt elő – azaz saját magának, 2018-ba, amikor úgy érezte, hogy „inkább meghal, mint hogy ezekkel az érzésekkel éljen”.
Azzal is képben van, hogy annyira magányos, hogy „álomba szívja magát”, egy olyan számban (Don’t Want It), amiben a saját sikereiről vannak bevágva híradórészletek. A Tales Of Dominica végén arra tesz utalást, hogy valószínűleg nem bírna az egyébként drogfüggő édesanyja szemébe nézni. A One Of Me-ben kivan azokra, akik még egy Old Town Roadot szeretnének tőle, és retteg attól, hogy ha csak oké lesz a lemeze, akkor is azt fogják gondolni, hogy megbukott vele.
Pedig a Montero amúgy oké, de megbukni egyáltalán nem bukik meg vele: a Take A Daytrip nevű producerduóval minden szám olyan, mintha 2004-ben készült volna, valamikor a latin pop robbanása és a Since You’ve Been Gone között, hangsúlyos akusztikus gitárral, szintén hangsúlyos, de nem zavaró ütemekkel, vonósokkal, és egy esetben Elton John zongorájával. Amennyire próbál Lil Nas X minden lehetséges fórumon megbotránkoztatni, és a figyelmet saját magára irányítani, a zenéje annyira visszafogott, valószínűleg azért, hogy inkább a témára figyeljünk.
Azért is, mert Lil Nas X hangja jellegzetes, de sem az énekhangja, sem a rappelése nem különösebben érdekes – amikor Megan Thee Stallion bejön az egészből kilógó, nagydumázó Dolla Sign Slime-ban, az olyan, mintha arcon csapnának egy péklapáttal.
De képtelenség nem megkedvelni a személyiségét, ami minden egyes, feltehetőleg nagyon aprólékosan kitalált szöveggel és szóval átjön. Lil Nas X lehet, hogy sokaknak azt az embert testesíti meg, aki elcsábítja a Sátánt, de a Montero alatt kiderül, hogy van neki baja bőven a pokol nélkül is. Hátha olyanokhoz is eljut, akinek szintén, és akkor nekik hátha kevesebb lesz.