Billie Eilish az új albumával is bizonyítja, hogy egyértelműen ő a jövő popsztárja

2021. augusztus 02. – 22:21

Billie Eilish az új albumával is bizonyítja, hogy egyértelműen ő a jövő popsztárja
Fotó: Matt Winkelmeyer / Getty Images for Spotify

Másolás

Vágólapra másolva

A popzenében mindig voltak olyan történetek, hogy valaki egy-két jó számnak köszönhetően a semmiből egyszer csak a csúcson találja magát. Arra viszont még nem volt példa, hogy egy tinilány mind a négy fontos kategóriát megnyerje a Grammyn alig pár hónappal a 18. születésnapja betöltése után. Billie Eilish egyértelműen a kortárs popzene egyik legismertebb alakja, a nemrég megjelent új albuma pedig bebizonyítja, hogy a korai siker nem csak a véletlen műve volt.

Nyilvánvalóan érdemes arról vitázni, hogy a Grammy-díjnak a 21. században van-e tényleges jelentősége az éves puccparádén kívül, de ettől még kétségtelenül elismerésre méltó teljesítmény, ha valaki esetleg nyer egy díjat valamilyen kategóriában.

A még mindig csak 19 éves Billie Eilish már most nyolcszoros Grammy-díjas.

A 2020-as gálán mind a hat kategóriáját megnyerte, amelyben jelölték, ezzel ő lett a legfiatalabb előadó és az első nő, akinek sikerült a négy legfontosabb (az év felvétele, az év albuma, az év dala és a legjobb új előadó) Grammy-díjat egyszerre elvinnie. Egy évvel később még négy jelölésből elvitt kettőt (egyet a még meg nem jelent Bond-film főcímdaláért), pedig alig hozott ki új zenét.

A Billie Eilish körüli őrület csak azoknak nehezen érthető, akik nem követik a Z generációt. Az énekesnő tökéletes arca az egyéniséget és az elfogadást preferáló új nemzedéknek, legyen szó a zenéjéről, a személyiségéről vagy a megjelenéséről. Bemutatkozó albuma, a When We All Fall Asleep, Where Do We Go? egyszerre szól az amerikai tinédzserek ügyes-bajos dolgairól, legyen az a szerelem, a magány, rosszul sikerült fotók a social mediában vagy az amerikai fiatalok Xanax-függősége, de ő volt az egyik első, aki a YouTube-on állati népszerű ASMR-ezést ügyesen integrálta az énekstílusába. Az ASMR egyébként az Autonomous Sensory Meridian Response rövidítése, ami gyakorlatilag annyit jelent, hogy bizonyos hangokat úgy hallunk, hogy attól „agyi orgazmusunk” lesz. Ezt leginkább hiperérzékeny mikrofonokba, egészen közelről suttogott emberi hangokkal szokták kiváltani, és a műfaj elképesztően népszerű az egészen fiatalok körében a YouTube-on.

Nehezen viselte, miután befutott

A tinisztároknál mindig félő, hogy a túl hamar jött siker miatt pár éven belül emberi roncsok, alkoholisták, drogfüggők lesznek, vagy mentális problémákkal küzdenek, és Billie Eilish esetében is lehetett ettől tartani valamennyire. Ahogy több interjúban is elmondta, az első albuma idején folyamatosan pánikrohamoktól és szorongástól szenvedett, ami egyáltalán nem volt rá jellemző a zenei karrierje beindulásáig. Egy alkalommal egy vele interjúzó újságíróra fakadt ki, amiről később úgy beszélt a Rolling Stone-nak, hogy

az a pár hét volt életem legnehezebb időszaka, folyamatosan pánikrohamaim voltak, szorongtam, és teljesen reménytelennek éreztem magam. Minden este legalább két órán át sírtam otthon.

Testvérével sosem jártak iskolába, szüleik otthon oktatták őket, vagyis egészen másként szocializálódott, mint a kortársai java része. Emellé jön még az is, hogy bevallása szerint depresszióval küzd, és Tourette-szindrómás is, utóbbi olyan szinten keseríti meg az életét, hogy rendszeresen közönségtalálkozókon és ehhez hasonló helyzetekben, vagy interjúk közben tör rá a kényszeres rángás, máskor viszont csak ritkán fordul elő.

Az is megmagyaráz mindent, hogy a védjegyévé váló extrém bő ruházata nem csak szimpla divatteremtésről szólt, hanem arról is, hogy így kerülte el, hogy a sajtó és az emberek szexuális tárgyként kezeljék a testét. Aztán egy hónappal ezelőtt megjelent a Lost Cause című számhoz készült klipje, amelyben mély dekoltázzsal, minimális otthoni ruhában bulizik a barátnőivel, ami mellé bevállalt egy Vogue-címlapot is erős Marylin Monroe-inspirációval.

Tinilányból fiatal felnőtt

A július 30-án megjelent második albumának a Happier Than Ever, vagyis „boldogabb, mint valaha” címet adta, amivel már arra próbál rámutatni, hogy a hirtelen jött népszerűség ellenére teljesen jól érzi magát. Sok helyen nyilatkozta is, hogy amíg az első albumának felvételekor gyakran nem érezte magát komfortoson, szorongott, nem volt megelégedve a teljesítményével, és még a kiadótól is folyamatosan nyomasztották, ez a mostani lemez sokkal felszabadultabban készült, ő is jobban ki volt békülve magával, és a kiadó sem szólt bele semmibe egyáltalán.

Persze szó sincs arról, hogy ez egy vidám, boldog, kedves album lenne, mert ahogy az első lemez, úgy ez is alapvetően Billie Eilish belső vívódásairól szól. A dalaiban szó esik arról, amikor egy paparazzónak sikerült őt először egyszerű utcai ruhában lefotóznia (OverHeated), hogy egyáltalán nem érdekli, hogy az emberek mit várnak el tőle, ha öltözködésről van szó (My Future), illetve a Male Fantasy című számban erősen nekimegy a nők férfivágyak által vezérelt tárgyiasításának is, de szóba kerül a halál tematika (Everybody Dies), az abuzív kapcsolatok (Your Power) és az is, hogy a pornográfia mennyire valótlan képet fest a szexualitásról (Male Fantasy).

Zavarba ejtően mély témák ezek egy ennyire fiatal énekestől, de ez mind kevés lenne, ha maguk a dalok közepesek lennének.

Ennél a lemeznél is bátyja, Finneas volt a producer, akiről méltatlanul kevés szó esik ahhoz képest, hogy Billie Eilish zenéi valószínűleg fabatkát sem érnének nélküle. Finneas simán az új producergeneráció egyik legjobbja, aki rettentő ügyesen kombinálja a klasszikus vagy tradicionális popzenei témákat a mai generáció preferenciáival, legyen szó túlvezérelt rockos kiállásról (Happier Than Ever) vagy az itt-ott becsempészett autotune-ról (NDA). A mikrofonba elhalt hangon suttogó ASMR-ezés mintha eltűnt volna kicsit az albumról, és érezhető az is, hogy Billie Eilish a kedvenc jazzénekesnőit vette alapul a felvételek idején. Finneas egyébként eredetileg színésznek készült, szerepelt több produkcióban is, mint például a Glee. Aztán producernek állt, majd Billie Eilish első nagylemeze óta kifejezetten keresett zenész lett, dolgozott azóta Camila Cabellóval, Tove Lóval, Selena Gomezzel, Demi Lovatóval és gyakorlatilag mindenkivel, akiket a következő évek nagy popsztárjainak tartanak.

Finneas és Billie Eilish a 2021-es Grammy-gálán – Fotó: Kevin Mazur / The Recording Academy / AFP

Visszatérve a produceri munkájára, tényleg elképesztően jó érzéke van ahhoz, hogyan rakja testvére hangja alá a legmegfelelőbb alapokat. Az eddigi számaik is leginkább arról voltak ismertek, hogy egészen minimalista hangszereléssel készültek, mégis nagyon jól működtek.

Az új albumon szereplő Not My Responsibility konkrétan egy közel négyperces suttogás, amit mindössze egy-két éterien elnyúló hanggal és búgó basszussal toldott meg, az NDA pedig simán készülhetett volna az ezredforduló környékén Nagy-Britanniában, amikor nagyon ment a triphop női énekessel. Az album utolsó előtti száma meg egy hatalmas rockzenei csúcsponttal ér véget, de az úgy van keverve, mintha a hang bármelyik pillanatban apró digitális darabokra esne. A másik csúcspont az I Didn't Change My Number, amiben egyértelműen a brit dubstep korai időszakából merít a vartyogó basszussal, ami szép lassan átveszi az irányítást a dal felett a szám végére.

Az egyedüli gyenge pont nálam a bossa novás szám (Billie Bossa Nova), amiben zeneileg semmi izgalmas nincs, ahogy a Male Fantasy is inkább szövegileg érdekes, mint zeneileg az egygitáros prüntyögéssel.

Ellenkultúra a popkultúrában

Az énekesnőt rengeteg kritika éri, hogy valójában nem saját erőből érte el a sikereit, hanem csak egy úgynevezett industry plant, vagyis egy olyan előadó, akinek a szülein és családtagjain keresztül olyan kapcsolatrendszere van a popiparban, hogy már alapból hatalmas előnnyel indult. Ezt egyértelműen sem megerősíteni, sem cáfolni nem lehet az énekesről készült Apple-dokumentumfilm alapján, de az kétségtelen, hogy egészen sajátos vonalat képvisel már most a popzenében, ami hosszú távon átírhatja az eddigi sztenderdeket.

Britney Spears kálváriáját látva mindenki számára egyértelművé válhatott, hogy az a fajta amerikai sztárcsinálás, ami hosszú évtizedekig jellemezte a szórakoztatóipart, egyszerűen nem tartható fenn a modern világban. A fiatalok az internetnek köszönhetően jóval tudatosabban érkeznek meg az életbe, és egy tinilány képes olyan konklúziókat levonni, ami nem tűnik egyértelműen túlzásnak vagy nagyzolásnak. Arról nem is beszélve, hogy Billie Eilish háborúja a női test kötelező tárgyiasítása ellen egy olyan folyamatot indíthat el, ami lökést adhat azoknak a fiatal és tehetséges lányoknak, akik esetleg a saját testképzavaruk miatt még csak álmodni sem mernek arról, hogy befutott előadók és zenészek lesznek.

Fotó: Matt Winkelmeyer / Getty Images / AFP

Mindez persze nem működne remek dalok nélkül, és simán benne van a pakliban, hogy hosszú távon Billie Eilish mellett Finneas is hatalmas karriert fut be. Ha valaki bekapcsolja a rádiót vagy megnézni a trendinget YouTube-on, akkor teljesen tök ugyanolyan zenéket hall. Ezzel szemben

ez a két testvér remekül érzett rá, hogy a divatos műfajokból nem szégyen átemelni ezt-azt, de a popzene akkor tud csak különleges lenni, ha van benne valami emlékezetes, valami olyan momentum, ami megkülönbözteti a többitől.

A Happier Than Ever album pedig valahogy a kettő közé esik. Igen, lehet rajta érezni például Lana Del Rey hatását (leginkább az énekben), de közben olyan produceri megoldások is hallhatók, amelyeket mainstream zenében ritkán hallani. Arról nem is beszélve, hogy Billie Eilish és Finneas a soft dropok nagymesterei, vagyis amikor egy dalban addig húzzák a hallgató agyát, amíg berobban az epikus zúzás, de zúzás helyett egy jóval lágyabb, szolidabb rész következik, ezzel kicsit átverve a hallgató megérzéseit (lásd NDA című szám).

Szóval itt jóval többről van szó, mint egy szupertehetséges tinilányról, akit felkapott az amerikai szórakoztatóipari gépezet. Billie Eilish énekesként és popikonként is formabontó, Finneas pedig producerként olyan megoldásokat húzott be a mainstreamre, ami csak a legnagyobbakra jellemző. A Happier Than Ever ettől függetlenül nem egy korszakalkotó könnyűzenei megváltás, hanem „csak” egy tökéletes kordokumentum arról, hogy hová jutott és milyen irányba tart a popzene. Ha Billie Eilishen múlik, akkor nem a kikövezett út lesz a nyerő, hanem valami egészen más.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!