2021. május 18. – 20:22
A nő az ablakban (The Woman In The Window) annyira komolyan veszi a totális gyagyaságot, hogy ezért érdemes látni. A főszereplője nem pánikol, hanem PÁNIKOL, Gary Oldman nem színészkedik, hanem KÖPKÖDVE ORDÍTOZIK, a fények mint egy Technicolor-horrorfilmben a hatvanas évekből, mintha valaki temperával öntötte volna a lámpákat, falakat, függönyöket, amikor pedig megölnek valakit, az nem szimplán egy gyilkosság, hanem egy totális támadás minden lehetséges érzék ellen, ahol a vér nemcsak az áldozatból, hanem szinte a képből kifele spriccel. Néha nehéz megmondani, hogy a komolyság van elviccelve, vagy a vicc van komolyan vége: mint amikor Wagner-opera szól a Tapsi Hapsiban, vagy egy svéd szimfonikus zenekar játssza a Super Mario-játékok betétdalait. Amikor az amerikai thrillerek legjobb esetben úgy néznek ki, mintha tévésorozatok lennének, akkor az A nő az ablakban olyan, mint egy film.
Nem egy jó film, de ez szinte mellékes is, a készülésének körülményei annyira hajmeresztőek, hogy mellette lényegtelen, hogy egyáltalán létezik. A nő az ablakban AJ Finn azonos című regényéből készült. A könyv 2018-ban jelent meg, egy olyan világban, ami habzsolta a hasonló, felnőtteknek szánt thrillereket, és kellett valami a Holtodiglan és a Lány a vonaton után. 5 millió példányt adtak el belőle, a Fox pedig azonnal lecsapott a megfilmesítési jogokra, nem is akármilyen stábbal: Amy Adams a főszereplő, aki egy gyilkosságot lát a szemközti házban, Julianne Moore a nő, akit megöltek, az akkor friss Oscar-díjas Gary Oldman, aki feltehetőleg megölhette, a forgatókönyvet a Pulitzer-díjas drámaíró adaptálta, a rendezést pedig Joe Wright (Anna Karenina, Hanna) kapta meg. A Fox nem kispályázott, ezek top színészek, top stáb, a stúdió hátradőlhet, aztán majd számolhatja a pénzt. Eddig minden simán ment, nem?
De csak addig. Abban az évben, egy évvel a regény megjelenése után a New Yorker lehozott egy cikket A. J. Finn íróról, azaz Dan Malloryról. A címe: Nem az álnév volt a nagy leleplezés, azt mindenki tudta. A leleplezés az volt, hogy minden jel arra mutatott, Mallory egy manipulatív hazudozó, aki bekamuzta magának a végzettségét, az akadémiai múltját, az öngyilkos testvérét, a rákban meghalt édesanyját, a saját agydaganatát. Minden egyes olyan részletet saját magáról, ami ahhoz segítette hozzá, hogy könyvkiadók világában egy asszisztensből középszintű szerkesztő legyen, onnantól pedig egy több millió példányban eladott könyv szerzője.
Mallory mindezt a bipoláris zavarával magyarázta, ami miatt szerinte konkrét emlékei estek ki, napokra, hónapokra. Akkor még úgy volt, hogy 2020 elején jön a második könyve, amiben a főszereplők egy női író és az ő múltját kutató újságíró lettek volna. A könyv nem jelent meg, Mallory azóta eltűnt a föld színéről. Épp most terveznek a sztorijából egy tévésorozatot Jake Gyllenhaal főszereplésével.
A New Yorker cikke után egy hónappal a Disney felvásárolta a Foxot, a film sorsa pedig egy rövid időszakra kérdéses lett. Nem is csak a jogváltás miatt, hanem azért is, mert a tesztvetítéseken a közönség egész egyszerűen nem értette a történetet. A 2019-es premierdátumot eltolták, először Joe Wright kezdett neki az utóforgatásoknak, aztán a film producere felbérelte Tony Gilroyt, hogy rázza gatyába a forgatókönyvet, és forgasson még hozzá jeleneteket.
Gilroy nem először csinált ilyet, ő felelt többek között a Zsivány Egyes újrakonfigurálásáért is. Az újraforgatott jelenetek a hírek szerint nem segítettek, a tesztvetítéseken ugyanolyan pontokat kapott a film. És ki volt a producer, aki feltehetőleg őrjöngve rendelte el a pótforgatást? Scott Rudin, aki idén meghátrálni kényszerült a munkájától, miután kiderült, milyen borzasztóan bánt a beosztottjaival.
És ez még mind a koronavírus-járvány előtt történt.
Szóval itt van most A nő az ablakban, és csoda, hogy nem egy katasztrófa, nem egy összetákolt szörnyszülött, hanem a kilencvenes évek thrillereit megidéző, csúcsszínészekkel előadott, egy ideig érdekes, aztán egy idő után már csak összecsapott és fárasztó film lesz. Pont mint a kilencvenes évek erotikus thrillerei, csak itt melírozott hajú végzet asszonyai helyett magukban elbizonytalanodó háziasszonyok körül forog minden.
Amy Adams játssza a picit kamunevű Anna Fox gyerekpszichológust, aki egyedül él egy óriási hodályban New York városában. Fox agorafóbiás, retteg a nyílt terektől, mondjuk, tényleg akkora a háza, hogy már ott is beindulhatna a fóbiája. A két hobbija az, hogy a külön élő férjével beszél telefonon, és hogy figyeli az újonnan beköltözött szomszédokat. És iszik, és gyógyszereket szed, és amikor azt látja, hogy a kedves szomszédot ledöfik a szemközti házban, akkor még talán ő is elbizonytalanodik, hogy mit látott. Hát még a kedves néző.
Főleg azért, mert amit lát, az ismerős lehet száz másik filmből, és A nő az ablakon olyan lesz, mint azok a reklámzenék, amik emlékeztetnek arra a nagyon híres számra, na, nem jut eszembe, tudod, melyik. A Hátsó ablak-párhuzam annyira letagadhatatlan, hogy Wright már az egyik első jelenetben belerak pár képet abból a filmből, sőt, ha hunyorítok, a rikító ősz hajával Gary Oldman is úgy néz ki, mint Raymond Burr a Hitchcock-klasszikusból. Az agorafóbiás főszereplő a Tökéletes másolat című thrillerből lehet ismerős, a hasonlóságot még a New Yorker is szóvá tette az íróról szóló cikkben – ez a film is lemásolja annak egyik jelenetét, csak éppen ugyanolyan internetsebességgel, mint 1995-ben.
Az egyetlen, ami igazán eredetivé teszi, az a teljes elhivatottság, hogy minden a lehető legnagyobb fokozaton, hisztérikusan pörögjön, minden kameraállás, vágás, mozdulat, színészi gesztus legyen olyan, mintha megfilmesítettek volna egy kabarétréfát. Amy Adams minden egyes jelenetében az ordítva összeomlás szélén táncol. Gary Oldman egy pillanatban olyan mérges ordítozást vág le, hogy nehéz elhinni, az Oscar-díja után vette a kabátját, és egyenesen ebbe a filmbe érkezett meg. Mindketten nagyon szándékosan túloznak, a jó és a rossz színjátszás határán, ahogy a film körülöttük is folyton a jó és a rossz közötti állapotban van.
Ez egy szemétfilm, egy szemétkönyvből, amit a lehető legjobb emberek dolgoztak fel, nem lehet mindig a Sztanyiszlavszkij-módszert elvárni.
Aztán A nő az ablakban az utolsó harmadára elfelejti ezt az egész köztes állapotot, és fejest ugrik a rossz filmek zavaros vizébe, kezdve azzal, hogy mindenféle irónia vagy reflexió nélkül átveszi az évtizedek előtti thrillerek legrosszabb szokását: hogy az elkövető percekig magyarázza, hogy tulajdonképpen mi is történt és hogyan. A nő az ablakban ráadásul nem elégszik meg azzal, hogy egy, hanem rögtön két ember áll meg a szoba közepén egymás után, és magyaráz, magyaráz mindent, ráadásul komplikált dolgokat, indítékokat, részleteket, rejtélyeket hadar el két szereplő az utóbbi évek egyik leglustább megoldásaként. Olyan, mintha a film egy óra után véget érne, és egy unott ember összefoglalná a maradékot, mint valami Monty Python-szkeccsben. És mire a film megrázza magát, és hozza a műfaj másik ordas közhelyét, a zuhogó esőben verekedést, addigra nem az izgulással vagyunk elfoglalva, hanem azon, hogy összerakjuk, miről tartottak nekünk kiselőadást.
A végére lesz nyilvánvaló, hogy a sok túlzás és hisztéria mire ment ki. Arra, hogy elfedjék, A nő az ablakban kong az ürességtől, cselekménye nemigen van, a megoldás értelmetlen, a csavarjai nevetségesek, csak amíg azzal vagyunk elfoglalva, hogy a nyaktörő tempóval előadott mentális összeomlást nézzük, akkor nem olyan fontos. Amikor már nem a külsőségek fontosak, akkor Wright filmje úgy ereszkedik össze, mint egy lufi. A végére a fáradt levegő is távozik belőle, de legalább egy kicsit szép színes volt.