A legváratlanabb helyről futott be, mégis az elmúlt időszak egyik legkirályabb animációs sorozata lett

2021. március 31. – 05:08

A legváratlanabb helyről futott be, mégis az elmúlt időszak egyik legkirályabb animációs sorozata lett
Forrás: Netflix

Másolás

Vágólapra másolva

Hihetetlen belegondolni, de már másfél év telt el azóta, hogy a League of Legends miatt ismert Riot Games videojáték-fejlesztő a játék tizedik születésnapja alkalmából tartott streamen bejelentette, hogy hamarosan érkezik egy, a játék világában zajló sorozat Arcane néven. Ennek az eredeti tervek szerint tavaly kellett volna megjelennie, a járvány miatt azonban el kellett tolni, így csak valamikor idén lehet majd megnézni. Mindezt csak azért írtam le rögtön az elején, mert ebből is jól látszik, hogy a Riot évek óta keményen építgeti a League of Legends világát,

a csúszás miatt viszont elég vicces módon előbb érkezett meg a nagy rivális Dota világára alapozó sorozat, pedig ott ránézésre mindig is másodlagos volt a történet.

Persze főleg az utóbbi években a Valve is próbálta kiépíteni a saját háttérsztoriját a játékbeli hős-, illetve tárgyleírásokból, az időnként érkező képregényekből és a csúnyán elbukó Artifact nevű kártyajáték kártyáinak leírásaiból. Az ezekből összeálló mitológia közel sem volt annyira koherens és jól artikulált, mint Runeterra sztorijai, ezen a problémán pedig a múlt héten megjelent Dota: Dragon's Blood sem igazán segített. Ha viszont az első évadot újabbak követik – ami egyáltalán nem tűnik lehetetlennek –, ez még simán megváltozhat. A karakterek, az akció, a látvány és a hangulat pedig már most ellensúlyozzák a narratíva hiányosságait.

Mivel a játék mitológiája elég sporadikus, viszonylag sok időt kell rászánni, hogy részleteibe menően megértse az ember, és az egyes alsztorikhoz is elég sok dolgot kell elmagyarázni, hogy érthetők legyenek. A Dota: Dragon's Blood ezt a problémát úgy oldotta meg, hogy elindított egy teljesen egyedi történetet a játék karaktereivel, a kihagyhatatlan alapokat pedig az első rész darálja le, ami

  • egyrészt jó, mert a sorozat így azoknak is könnyen fogyasztható, akik soha életükben nem is hallottak még a Dotáról,
  • másrészt viszont a játék mitológiájának hipergyorsan végigvett alkotóelemei semmit nem jelentenek azoknak, akik nem járatosak egyébként is ebben.

A néző az első két percben megtud mindent az idők kezdetén létező kollektív tudatról, melynek szétrobbanásából alakult ki az egész univerzum. Ennek a tudatnak a darabkái a játékban ellentétes oldalakként megjelenő, egymással örök konfliktusban álló kozmikust entitások, a Radient és a Dire is, melyek valamelyikéhez a játékban szereplő összes karakter is tartozik. A Terrorblade nevű démon viszont kívülről szemlélve a káoszt rájött, hogy egyesíthetné is a két szemben álló entitást, és ezzel a saját képére formálhatná a teremtést. Most már minden világos, ugye?

A későbbi részek helyenként építkeznek is ezekre az alapokra, az egyszeri néző számára viszont valahol a harmadik rész környékére teljesen irrelevánssá válik a teremtéstörténet. Ha valaki nem ismeri egyébként is az univerzumot, az egész sztoriból valószínűleg nem fog fel mást, mint hogy itt egy véres, látványos sorozat, aminek a cselekménye nem túl primitív, de nem is túl komplex. Nekem a Castlevania és a tavalyi Blood of Zeus is eszembe jutott már az első rész alatt, de

utóbbival ellentétben itt a sztori hiányosságai ellenére a főbb karakterek tényleg nagyon jól sikerültek, és az egyes szálakat is jó tempóban vezetik végig.

Elsőként Daviont, a Sárkánylovagot ismerjük meg, aki leginkább sárkányvadászattal, nőzéssel és ivással tölti az idejét, de a sorsa hamar megváltozik, miután találkozik a Slyrak nevű eldwurmmel, vagyis nagyon erős sárkánnyal, illetve Terrorblade-del is. Mellé csatlakozik az istennője templomából ellopott szent lótuszokat kutató Mirana, aki a kezdeti közöny után egyre jobban működik együtt Davionnal, és legalább olyan jó párost alkot vele, mint Sypha Trevorral a Castlevaniában. Az ő esetükben a koreai Studio Mir leginkább csak kibővítette a játékbeli eredettörténeteket, és így tényleg jó dinamikát alkotott, a sorozat igazi sztárja viszont egyértelműen az az Invoker lett, aki nagyságrendekkel izgalmasabb, mint amire a játék alapján számítani lehetett.

Az Invoker és Selemene egyik lótusza − Forrás: Netflix
Az Invoker és Selemene egyik lótusza − Forrás: Netflix

Az Invoker akkor kerül be a képletbe, amikor a lótuszokat hajkurászó Miranát hozzá küldi el a Shopkeeper – aki a játék egyik árusa, és igazi legendának számít, hiszen a Dota 2-t bejelentő videónak is ő volt a narrátora –, és hamar kiderül, hogy a sorozatban nem pusztán egy felfoghatatlanul erős varázsló. Az Invoker a játékon belül is az egyik, ha nem a legizgalmasabb hősnek számít, a Dota: Dragon's Bloodban azonban egy rakás extra mélységet kapott a karaktere, mind képességek, mind személyiség terén. A kifejezetten a sorozathoz kreált, különleges képességekkel megáldott elf, Fymryn is jól el lett találva, más esetekben viszont nem ártott volna, ha kétszer ennyi részes az évad.

A holdistennő Selemene például központi szerepet játszik a cselekményben, de azon túl, hogy velejéig romlottnak tűnik, nem sok minden derül ki róla, pedig az ő esetében aztán tényleg nem ártott volna egy kis extra törődés. A hozzá szorosan kapcsolódó, az ő seregeit vezető Luna ugyancsak kicsit egydimenziós maradt, és bár a karaktere teljesen konzisztens a játékbeli önmagával – vagyis maximálisan elkötelezett, és kegyetlenül letör minden ellenállást –, a néző számára semmit nem jelent az, amikor egy elf a korábbi nevén, a múltját felhánytorgatva támad neki, mert ennyire azért nem lett kidolgozva a karakter.

Selemene, a holdistennő − Forrás: Netflix
Selemene, a holdistennő − Forrás: Netflix

Cserébe viszont arra tökéletes példa, hogy hogyan érdemes adaptálni egy videójátékos karaktert a képernyőre. Luna kétpengéjű fegyvere pontosan úgy pattog, ahogy a játék alapján elképzeli az ember, és a holdsugarai is ugyanolyan pusztítók, mint a játékban. A különbség csak annyi, hogy a sorozatban mindez egymilliószor királyabban néz ki, mint a játékban. Mirana és Davion esetében ez a párhuzam annyira nem jött át – bár előbbinél derekasan próbálkoztak, utóbbinál pedig a cselekmény szempontjából kellett ezen változtatni –, az Invoker pedig ugyan láthatóan iszonyatosan nagyhatalmú, de ez nem abban nyilvánul meg, hogy gigantikus tornádókat és meteorokat hajigál az ellenfeleire. Ami persze nem is baj, mert így talán még jobban átjön, hogy mennyire felfoghatatlanul erős.

A sztorin és a karaktereken túl az alkotók arra is megpróbáltak figyelni, hogy a leginkább keményvonalas rajongókat is kiszolgálják, és egy csomó easter egget rejtettek el a sorozatban:

  • A Shopkeepert valószínűleg mindenki kiszúrta, ahogy azt is, hogy Davion apródja egy ponton a játékban is használt teleportáló tekerccsel lép le egy fogadóból.
  • A Shopkeeper által Miranának adott zöld kristály sem akármilyen kristály, hanem láthatóan egy Gem of True Sight, ami a játékban a láthatatlan hősök és az őrszemek kiszúrására használható (a sorozatban meg nem áruljuk el, hogy mire).
  • És akkor ott vannak még az itt-ott feltűnő ismerős fajok – többek közt Mogul Khan, vagyis Axe, illetve Gondar, vagyis Bounty Hunter fajtársai is feltűnnek egy pillanatra –, és egy rakás tárgyat is ki lehet szúrni a Shopkeeper boltjában.
  • Végezetül pedig a Dire egyik kristálya is feltűnik egy jelenetben, de ismét a sztorihoz kapcsolódó bosszúság az, hogy ez utóbbi egy csomó más utaláshoz hasonlóan valószínűleg senkinek nem fog leesni, aki egyáltalán nem ismeri a játékot.
Forrás: Netflix
Forrás: Netflix

Látvány terén a többek közt az Avatar: The Legend of Korrát is életre hívó Studio Mir nem meglepő módon remek munkát végzett. A nemrég megjelent, témáját tekintve elég hasonló Dragon's Dogmához hasonlóan itt is van CGI, de ez inkább csak kiegészíti a 2D-s rajzokat. A Dota: Dragon's Bloodban a CGI nemhogy nem zavaró, hanem egyenesen jól néz ki, és hozzá is ad az élményhez – az egyetlen problémám az volt vele, hogy néha egy kicsit darabos az animáció, főleg, mikor több a CGI.

A látványvilágra és a hangulatra igazából semmilyen panasza nem lehet a nézőnek, a karakterek és a háttér is remekül néznek ki, és a gyakran elég erőszakos akciójeleneteket is elég jó nézni. A hátborzongató szintimenetekkel operáló zene remekül egészíti ki a látványt, de hangok terén a szinkronszínészek is remek munkát végeztek. Ami, mondjuk, nem is meglepő, Invoker hangját például a The Last of Us első és második részében Joelt alakító Troy Baker kölcsönözte. Persze a fentiek után azt még érdemes hozzátenni, hogy már akkor eldőlt, hogy ez lesz az idei év legjobb sorozata, amikor a Netflixnek sikerült rávenni Basshuntert, hogy 15 év után rekreálja a legendás DotA című számának klipjét.

A Blood of Zeus tavalyi sikere után a Netflix most már láthatóan végérvényesen a fejébe vette, hogy ráfekszik az animékre, éppen a napokban jelentette be, hogy idén negyven új sorozatot tervez útnak indítani. A Dota: Dragon's Blood remekül illeszkedik ebbe a trendbe, pláne mert érzésre sokkal jobban sikerült, mint a Blood of Zeus, a nemrég megjelent, ugyancsak videójátékra épülő Dragon's Dogmára pedig simán köröket ver minden tekintetben. A sorozat egyetlen nagy problémája az, hogy 8x30 perc egyszerűen túl kevés a rendes világépítéshez, pláne úgy, hogy ennyi történetszálat kellett menet közben elvarrni.

Emiatt az egész elég kapkodósnak érződött, és pont arra nem volt jó, hogy bevezesse az embereket a Dota felszín alatt röhejesen komplex világába – ha valakit tényleg a játék története érdekel, még mindig jobban jár az ilyen videókkal. Ettől kicsit elvonatkoztatva viszont sorozatként a Dota: Dragon's Blood így is remekül megállja a helyét, és mivel az első évadot a pletykák szerint legalább két másik követi majd, a történet simán összeállhat még a következő tizenhat résszel egy nagy egésszé. Pláne úgy, hogy máson nem igazán kell már igazítani.

Kedvenceink
Csatlakozz a csoportunkhoz!