2020. november 7. – 07:11
frissítve
A legtöbb embernek valószínűleg nem a Netflix jut eszébe először, ha animét szeretne nézni, pedig a streamingtitán az elmúlt években elég komolyan feltankolt japán animációs filmekből és sorozatokból. Itt lehet megnézni például a legendás Studio Ghibli összes filmjét, és olyan kultikus sorozatok is felkerültek a platform kínálatába, mint a Neon Genesis Evangelion. A Netflix a saját gyártású tartalmai között is egyre nagyobb hangsúlyt fektet a műfajra, ami az exkluzív licencek (Dorohedoro, Beastars) mellett kifejezetten nekik készített animékben (Devilman Crybaby, Dragon's Dogma) is megjelenik. Némi meglepetésre ebbe a kategóriába került az amerikai Powerhouse Animation által készített Castlevania is, ami a szó szoros értelmében ugyan nem anime – hiszen semmi köze nincs Japánhoz –, de a stíluselemei és a célközönsége alapján azért érthető, hogy annak nevezik.
A Castlevaniának megvoltak a maga hibái, és a fantasztikusan sikerült Devilman Crybaby miatt még házon belül sem lett a legjobb animációs sorozat – de azt egyértelműen megmutatta, hogy a Netflix által megtámogatott nyugati stúdiókkal is számolni kell majd a következő években. Pont emiatt örültem nagyon, amikor a streamingóriás bejelentette a Powerhouse Animation következő nagy dobását, a szórakoztatóipar számára kimeríthetetlen forrásként szolgáló görög mitológiára építkező Blood of Zeust. Végül azonban a remek alapanyag ellenére elég felemás lett a végeredmény. A Blood of Zeus látványban és akcióban is közel jár a Castlevaniához, de a karakterek és sztori terén azért bőven lett volna hova fejlődni.
A sorozat középpontjában egy isten háta mögötti faluban élő, Heron nevű fattyú áll, akinek a történet elején még csak azzal kell megküzdenie, hogy származása miatt mindenki megveti őt és az anyját, hamarosan azonban ennél sokkal nagyobb problémákkal szembesül a falura törő démonok képében. Aztán kiderül, hogy a démonok megértéséhez a görög istenek és a gigászok között zajló küzdelemig kell visszamenni, és persze bejön a családi szál is, innentől pedig beindulnak az események, és Heron egy szerteágazó isteni konfliktus kellős közepén találja magát, ami az olümposzi erőviszonyok teljes átrajzolásával, és a saját erőszakos halálával fenyeget.
Így aztán nem meglepő, hogy aktivizálja magát, és miközben saját családi hátterét próbálja meg feldolgozni – ami alighanem minden olvasónak teljesen egyértelmű már, de inkább nem lőnénk le most –, egy zavarba ejtően tájékozott öreg mentor, egy vad amazon és egy félig megváltásért, félig haszonért teperő különös duó segítségével igyekszik megakadályozni a világot fenyegtő kataklizmát. A görög mitológiában számtalan hasonló hőssztorit lehet találni, de a fenti leírás alapján is látszik, hogy nem véletlen, hogy sokan vontak párhuzamot a Star Wars és a Blood of Zeus között, a sorozat sztorija, motívumai és jelenetei ugyanis helyenként kísértetiesen hasonlítanak a Star Wars-filmekre.
A párhuzam lerázásában az sem igazán segít, hogy a sorozat helyenként eléggé elkalandozik a görög mitológiától, vagy lazán kezeli annak bizonyos elemeit a sztori érdekében. A fontosabb szereplők közül az eredeti mondakörben nem szereplő Heronra nem lehet panasz, az ő esetében Héraklésszel és Perszeusszal is lehet vonni párhuzamokat, más esetekben viszont zavaróan sokat változtattak az alapokon. A démonok, illetve az őket vezető Seraphim például teljesen idegennek érződnek ebben a környezetben, de az ugyancsak fókuszban lévő Zeusz és Héra viselkedése is elég bizarr – előbbi már-már szentimentálisba fordul, utóbbi pedig teljesen megtébolyodott a féltékenységtől, ami mindkettejüktől eléggé karakteridegen. Persze azzal, hogy az alkotók már az elején leszögezték, hogy egy elveszett történetet mesélnek el, automatikusan elintézték, hogy mindezt ne lehessen felróni nekik, de
a görög mitológia azért bőven van annyira érdekes, hogy nem kell alapjaiban megváltoztatni egyes karaktereket ahhoz, hogy látványos és véres sorozatot lehessen felhúzni rájuk.
Ezzel együtt azt érdemes kiemelni, hogy hiába tűnik hihetőnek Heron, borzasztóan unalmas karakter, és ez a főgonosz szerepét betöltő, a sorozatot lényegében a hátán cipelő Seraphim kivételével majdnem mindenkiről elmondható. Egy rakás szereplő eleve nem több biodíszletnél – ami elég dühítő, amikor olyan karakterek tűnnek fel a színen mint Árész vagy Poszeidón –, akik pedig nem, azok motivációi fájdalmasan korlátoltak, a személyiségük pedig a nulla felé konvergál. Ha véletlenül mégsem, akkor a mítoszbeli önmaguktól teljesen idegen, magyarázat nélkül hagyott kliséhalmaz az eredmény.
Ha a sorozaton belül konzisztens és érdekes karaktereket látnánk, valószínűleg a mitológiai csűrés-csavarás sem lenne zavaró, de így nehéz figyelmen kívül hagyni a dolgot. A Castlevania egyébként nagyjából ugyanebbe a hibába esett bele az első évadban, a későbbiekben viszont remekül építette fel a saját világát és a karaktereit is, ezért is furcsa, hogy a Blood of Zeus olyan lett, amilyen. Ennek egyik magyarázata az lehet, hogy a nyolcrészes, félórás epizódokkal operáló évadban egyszerűen nem volt idő rendesen kibontani a karaktereket, a másik meg az, hogy a forgatókönyvet Charley és Vlas Parlapanides írták, akiket a görög mitológiához ugyancsak lazán kapcsolódó, a történet és karakterek szempontjából is rettenetes Halhatatlanok miatt lehet ismerni.
A Halhatatlanok nemcsak emiatt jó párhuzam, hanem azért is, mert abban mindenki egyetértett, hogy elképesztően látványos volt, a Blood of Zeusról pedig ezen a téren szintén csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. A Powerhouse Animation a Castlevaniához hasonlóan itt is lenyűgöző munkát végzett: a tájak remekül hozzák az antik Görögország hangulatát, a karakterek mozgás közben is királyul néznek ki, és a mozgalmasabb csatajeleneteknél is érezni, hogy nem keresték a kiskapukat az animátorok, pedig az erőszak azért most is csúcsra lett járatva. Nagy meglepetések igazából senkit nem fognak érni, aki látta a Castlevaniát, de azt talán érdemes kiemelni, hogy a Blood of Zeus még egy fokkal jobban ráment az animés látványvilágra. Seraphim például gond nélkül elférne nagyjából bármelyik sötétebb hangvételű japán sorozatban, de ugyanez igaz a gigászokra is. A sorozat zenéje is remekül sikerült, és a szinkronhangokra sem lehet panasz, Seraphim hangját például Elias Toufexis, a Deus Ex két előzményjátékának Adam Jensenje adja, és itt is feltűnik a Castlevania Isaacjének nagyon karakteres szinkronszínésze, Adetokumboh M'Cormack.
Ha valaki látványos, eseménydús és nagyon erőszakos sorozatokkal szeret kikapcsolódni, annak a Blood of Zeus remek lehetőség arra, hogy négy órát üljön egyhuzamban a képernyő előtt, Castlevania-rajongóknak pedig egyenesen kötelező darab. De a kiforratlan karakterek, a klisés sztori és az ingadozó tempó miatt biztosan nem ez lesz a Netflix legnépszerűbb animációs sorozata. Arra viszont tökéletes példa, hogy a streamingóriás jó úton jár a műfajjal, és azt is megmutatja, hogy a nyugati stúdióknak abszolút van keresnivalójuk a japán stílusú animáció világában. Azt egyelőre nem tudni, lesz-e második évad, de az biztos, hogy a Parlapanides-testvérek öt évadot terveztek, úgyhogy ha az első 30 napban jól teljesít a Blood of Zeus, történet terén is lesz még esélyük bizonyítani a készítőknek.