Velünk lesz Szeri Viktor, a Decolonize Your Mind Society, Leiner Laura, Székely Kriszta, Saiid, Grafitember, Simor Dániel, Sarkadi Zsolt, Cuhorka Emese és sokan mások.
„A kamerám mögött töltöttem az életemet, és nagy öröm volt így elkészíteni a most már ismertté vált sorozataimat” – mondta a Punktnak adott nagyinterjúban Benkő Imre. A 2025. október 15-én, 82 éves korában meghalt fotográfus a második világháború után indult nagy nemzedék egyik legmarkánsabb tagja volt.
Néma dokumentumfilmes a szívós csöndben
A Szürke fények című albuma elé írt bevezetőjében Végh Alpár Sándor szemérmes városépítőnek nevezi, akinek „jó néhány képét beragyogja a poézis”. Almási Tamás néma dokumentumfilmesnek, Simonyi Balázs csendes hosszútávfotósnak tartotta, Kiscsatári Marianna pedig azt írta róla, „egész lénye, személyisége a háttérben maradásról, a szívós csöndről szól”. Benkő Imre életművének a csend és a személyesség mellett fontos jellemzője, hogy újra és újra visszatalált a témáihoz, és akár évtizedeken át készítette fotóesszéit. Nemcsak figyelt, hanem pályája kezdetétől együttérzően közelített alanyaihoz. Képein sosem ítélkezett, inkább kérdezett ehelyett.
Szórt fényben
Benkő Imre a végidők fotósa volt. Részvéttel közelített a kilátástalansághoz, derűt csempészett a reménytelen helyzetekbe is. „Durva, erős fényekre is lehet életművet építeni, de én ebbe a szürke világba álmodtam bele magam, és aztán bele is ragadtam. Az arcok érdekelnek, azokat pedig a szórt fény hozza ki a legjobban” – mondta a 24.hu-nak adott interjúban.
Érdemes a főhősein kívül a háttereket is megvizsgálni a fotóin, hiszen így felderengenek azok a kisvilágok, amelyekbe olyan szívesen alámerült, és ahonnan pillanatokba sűrített sorsokat hozott felszínre a képein.
Benkő Imre 1943-ban, Budapesten született, és egy bakonyi bányásztelepen töltötte a gyermekéveit. „Már fiatal korban is megvolt bennem a kreativitás utáni vágy. Sokat rajzoltam, barkácsoltam, bélyeget gyűjtöttem, eközben megismerkedtem a bányászélet munkáival is. Édesapám vegyész volt, nekem is volt otthon egy kis kémiai laborom, egy szekrény tele kémcsövekkel, lombikokkal és kezdetben úgy nézett ki, hogy esetleg vegyész leszek” – mesélte a Capa blognak.
A fényképezéssel 20 évesen kezdett ismerkedni, öt évvel később pedig elnyerte az Országos Ifjúsági Fotókiállítás fődíját. Ezt követően az MTI-hez hívták gyakornoknak, és 18 éven át a távirati iroda fotóriportereként dolgozott. „Meglátták azt a képességemet, hogy van érzékem az emberi létnek a különböző, apró mozzanatait úgy megörökíteni, hogy abban talán hosszú távú üzenetek is rejtőzhetnek” – mesélte életének erről a szakaszáról a Capa blognak.
A hetvenes években főként koncerteken, munkásszállásokon, kultúrházakban és különféle üzemekben fotózott. Később pedig a balett, a színház és a pantomim lett kedves témája. Emlékezetes ugyanakkor az Artistaképző növendékeiről készített sorozata is.
Szoborarcok a gyárcsarnokban, időtlen arcok a Szigeten
Benkő Imre közel érezte magához Henri Cartier-Bresson, William Klein és Josef Koudelka munkáit, de olyan régi mesterek is fontosak voltak neki, mint Atget, Lartigue, vagy Eugene W. Smith. Az utóbbiról elnevezett alapítvány, a W. Eugene Smith Memorial Fund ösztöndíját az ózdi kohászat leépülését megörökítő sorozatáért kapta meg.
Ózdra először 1986-ban, egy riport kedvéért utazott, és a fényszegény csarnokban találkozott a gyár dolgozóival: „a vasmunkások megdöbbent szoborarcát látva tudtam, hosszú távon visszajárok majd, fotójegyzeteket készítek sorsuk alakulásáról, a város életéről” – foglalta össze az első benyomásait. A pillanat sorsdöntőnek bizonyult, hiszen ezt követően kilenc éven keresztül dokumentálta az acélmű végnapjait.
Kétségkívül jól jellemzi tehát őt a hosszú táv. Évtizedeken át fényképezett például ikerpárokat, és az indulástól 2022-ig dokumentálta a Szigetet. Emblematikussá váltak a K-hídon készített karszalag-szelfijei, és amint a Hvg.hu-nak elmondta, a fesztiválon „azokat az időtlen arcokat keresem, amik túlmutatnak a feldobott hangulaton és vidámságon, amik az emberi arc csendjén keresztül mutatják meg a Sziget hangulatát”.
Világutazó objektívvel
Az első kiállítását a Beloiannisz Híradástechnikai Gyárban rendezték 1972-ben, a legutóbbinak (amelyről a Telexen is közöltünk egy összeállítást) a Mai Manó Ház adott otthont, de állított ki Prágában és Pozsonyban, Havannában és Moszkvában, Le Havre-ban és Berlinben is. Fotózott Spanyolországban, Indiában, Kubában, a Szovjetunióban, Vietnámban, Észak-Koreában, Japánban és Kínában.
Sok más közgyűjtemény mellett a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum, a Magyar Nemzeti Múzeum Fényképtára, a torontói Archive of Modern Conflict, a New York-i közkönyvtár fotókollekciója őrzi a képeit, de gyűjtötte a munkáit Alföldi Róbert is.
Legfontosabb elismerései között mindenképpen előkelő helyen szerepel, hogy 1975-ben és 1978-ban aranyérmet nyert a World Press Photo pályázatán. Hazai díjai közül kiemelkedik a Balázs Béla-díj (1981), a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze díj (2004), a Magyar Fotográfiai Nagydíj (a Magyar Fotóművész Szövetség díja, 2004), a Magyar Fotóművészek Szövetségének Életmű-díja (2013), a Prima Primissima díj (2016) és a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ által adományozott Fotóriporteri Életműdíj (2021), illetve az, hogy 2025-ben Kossuth-díjat kapott.
Kossuth-díj és dinoszaurusz
„A fotográfia mindig egy felhatalmazás volt arra, hogy bekopogjak valahova, megmerüljek az élet különféle színterein” – nyilatkozta a Punktnak. Az ózdi sorozata mellett nekem a Szürke fények című, Budapestet a hetvenes évektől az ezredfordulóig dokumentáló fotóesszé-albuma a kedvencem. Ebben találkozhatunk Batman-maszkot viselő kiskörúti kutyasétáltatóval, Havanna lakótelepi szalonnasütőkkel, kőbányai jampecokkal, angyalföldi testépítővel és Paulay Ede utcai próbababa-készítővel. Az egyik legemlékezetesebb fotón pedig a hatalmas üzem körablaka von profán glóriát a Kőbányai Sörgyár alkalmazottjának arca köré. Erről a mindennapi helyzetet beragyogó poézisről ír alighanem Benkő kapcsán Végh Alpár Sándor is.
Úgy fest, a családban nem viszik tovább a fotográfusi szakmát. Benkő nagyobbik fia bluesgitáros lett, a fiatalabbik tanár. Azonban valami mégis a családban marad: Benkő Imre egyik leginkább megindítóbb képe számomra az a 2025-ös, az unokájáról készült fotó. Levente dinoszauruszos pulóvert visel. Az egyik kezében a Kossuth-díjat tartja, a másikban pedig egy legóból összerakott kamerával „fotózza” a nagypapát.
