A vidéken újrakezdő

Veszélyes az, ha egy film központi metaforája ehető: a Boldogok a sajtkészítők című francia filmben például a főszereplő minden búja és bánata egy guriga comté sajt, amit kínkeserves munkával szeretne elkészíteni, a lehető legpuritánabb körülmények között, hogy megbirkózzon alkoholista édesapja váratlan halálával, és azzal, hogy minden felelősség a családban most az ő vállán van, a megélhetéstől kezdve az általános iskolás húga életéig. Maximálisan tudok együttérezni, viszont van valami a filmben, amitől bekapcsol a reflex, és hirtelen mindennél jobban érdekel, hogy a manóba lehet egyáltalán egy guriga comté sajtot otthon elkészíteni, hogy kell beoltani, leszedni az aludttejet róla, formába rakni, kalapálgatni, aztán megkóstolni. A Boldogok a sajtkészítők-ről úgy jöttem ki, hogy nagyon szeretnék sajtot enni, azonnal.

Pedig szigorúan nem arról szól, hogyan adjunk magunknak eredetvédett laktóztúladagolást. A főszereplője egy fiatal srác, a Totone néven futó Anthony, aki még pont annyira fiatalnak néz ki, hogy elkérhessék bárhol a személyijét, de már annyi mindenen túl van, hogy a film első perceiben már merevedési problémái is vannak egy lány ágyában. Totone nem sok mindent csinál, azon kívül, hogy az apródfizurás haverjaival iszik, besegít apja gazdálkodásába, és balhézik a falunapokon. Az a típusú gyerek, aki azt hiszi, hogy a gyerekkor már végzett vele, de bárki láthatja a mozgásán, hogy ez még nincs teljesen így, hiába pattan motorra. De apja tragikus halála után muszáj összerántania nemcsak a végtagjait, hanem a tényleg sehova nem tartó életét.

A Boldogok a sajtkészítők magyar címét feltehetőleg a Brian életéből szedte, de Louise Courvoisier filmje nem paródia, nem vígjáték, bár nevetni azért lehet rajta. Az eredeti címe Vingt dieux, azaz olyasmi, amit az angol fordításában a Holy Cow jelent: Szent Kleofás, körülbelül. Sokat elmond, hogy ezt a film elején ki is mondja valaki, amikor Totone egy falusi mulatságon a haverjai biztatására meztelenre vetkőzik a sörpulton. És mi is mondhatjuk, hogy Szent Kleofás, amikor meglátjuk, hogy hol is játszódik Courvoisier filmje: a francia–svájci határon, Jura megyében, olyan tájakon, ahol én is szívesen kelnék 3:30-kor, hogy teherautóra üljek hajnalban, és nézzem a fátyolos ködpaplanban úszó, mesés tájat.

Mert a filmnek két erőssége van: az, amilyen közegről szól, és az, akikkel. Courvoisier számára erősen személyes, szinte családi vállalkozás, a kanadai és német felmenőkkel is rendelkező, első filmjét készítő filmrendezőt a saját gyerekkora inspirálta a történetre. Maga is egy gazdaságban nőtt fel a szüleivel, édesanyja és bátyja szerezte a filmzenét, a nővére foglalkozott a díszletekkel, egy másik testvére építette meg azokat. Ezért van egy nagyon erős együttérzés azok felé a családok felé, akik a mezőgazdaságból élnek. „Hajnali ötkor kelek, este tízig dolgozom, nincs szabadnap, nincs ünnepnap” – mondja a tejtermelő Marie-Lise a főszereplőnek, aki szerint könnyű dolog vinni a gazdaságot, ha az embernek sikerül száz hektárt örökölnie.

Persze, a kelet-francia agrárkultúra az teljesen más, mint mondjuk a magyar vidéké, de a Boldogok a sajtkészítők szándékosan kerüli azokat a közhelyeket, amiket feltételezhetünk tanulatlan csőcselékekről és egyszerű emberekről. Totone egy klasszikus hülyegyerek, de nem ostoba, csak tapasztalatlan: tudja, hogy vigyáznia kell a húgára, de nem tudja pontosan, hogyan. A barátok, falubeliek, akik körülveszik, jót akarnak neki, de a jótetteknek is van határa. Természetesen az a nyomorult guriga comté mindennek a metaforája: valami, amivel meg kell küzdeni, ami miatt forró tejbe kell mártani az ember karját, amiért évekig kell melózni, és talán egyszer lesz valami eredménye.

Courvoisier filmje ifjúsági díjat nyert a tavalyi cannes-i filmfesztiválon, és komoly érv lehetett a díj mellett az, hogy kikkel is készült el a Boldogok a sajtkészítők. Minden egyes szerepet a régióból összeválogatott amatőrök játszanak, amit én csak bőven a film után tudtam meg – közben meg voltam győződve arról, hogy valamiben már láttam a Marie-Lise-t alakító Maïwene Barthelemyt valamiben, annyira karakteres arca és jó kisugárzása van a vásznon, de őt is Burgundia-Franche-Comté régióban találták. De nem csak nekem tűnt fel, mennyire jó jelenség, a tavalyi francia César-díjátadón a legjobb újonc kategóriában ő nyert. A főszerepet játszó Clément Faveau-ban is van valami, ami miatt könnyű nézni, annak ellenére, hogy a szerepe szerint szinte sorban hoz rettenetes döntéseket.

Ez a fajta autentikusság nagyon sokat tesz azért, hogy olyan könnyen csússzon a Boldogok a sajtkészítők – imádtam azt a részletet, hogy amikor leveszik a ruháikat, a szereplők pont úgy vannak lebarnulva, ahogy kell azoknak, akik nem napozni járnak a szabadba, hanem dolgozni. De ez a fajta odafigyelés néha ütközik a sztori folyásával, aminek a helyzetei inkább forgatókönyvírói fortélyok, a szerencsés vagy szerencsétlen véletlenek sokaságától kezdve. Azt viszont értékelem, hogy sikerült belecsempészni egy olyan szerelmi jelenetet, hogy a színészek konkrétan a szénában hemperegnek. Az első dolog, amire azt gondolnám, hogy á, ilyen úgysem lesz benne.

„Vidéken a sorsokat sokkal korábban meghatározzák” – nyilatkozta Courvoisier a Le Monde-nak, és ez az egyik fő gondolat a Boldogok a sajtkészítők mögött. Totone még ki sem kászálódott a pattanásos tinédzserkorból, de már teljes erővel lesújt a felelősség. Tudja, hogy mehetne az apja útján tovább, iszonyatosan berúghatna minden egyes este, hogy aztán másnaposan keljen hajnalban, és egy értelmetlen balesetben meghaljon. Courvoisier filmje mutat alternatívát: figyeljünk oda a barátainkra, tűzzünk ki magunknak célt, és ha csibészkedünk, akkor lehetőleg ne azzal csináljuk, akivel éppen a szénában hempergünk üres perceinkben. Ezeket a tanácsokat nem csak a jurai legelőkön lehet megfogadni.

A Boldogok a sajtkészítők április 3-án kerül a mozikba, de addig is el lehet csípni itt-ott premier előtti vetítéseken.