Ezekért járunk a Filmszemlére

Tizenhárom év kihagyás után idén megint volt magyar filmszemle, egész pontosan a negyvennegyedik. Az elnevezéséhez híven a szemle betekintést nyújtott az utóbbi évek magyar független és államilag támogatott filmgyártásába is, külön blokkot szentelt a kísérleti filmeknek, a dokumentumfilmeknek, miközben olyan magyar alkotásokat is meg lehetett nézni, amiket hónapokkal korábban bemutattak, és azóta nagyon kevés esély van megnézni olyan nagy vásznon, amilyenekre ezeket készítették.

A szemléknek viszont van még egy sokkal érdekesebb részük is, az előzsűri munkájától függően itt lehet szintén ugyanezen a nagyvásznon először megnézni filmeket, vagy itt van lehetősége egy nagyobb közönség előtt bemutatkozni. Azaz nemcsak pótolni lehetett, hanem olyan filmeket is nézni, amik eddig elkerülték a budapesti mozikat, vagy csak nagyon ritkán vetítették őket.

Ezek a filmek nem mindig jók, cserébe mindig van bennük valami emlékezetes, ami miatt egészen biztosan megéri megnézni őket, vagy ha az nem megy – hiszen ki tudja, némelyik filmnek mi a jövője –, akkor legalább olvasni lehessen róluk. Szóval itt van hat emlékezetes film a 44. Magyar Filmszemléről, ami lehetett volna nyolc is, de sajnos nem sikerült eljutnom az Ica és a másvilág, valamint a Borotvaélen táncolva vetítésére. Azokról csak olvashatok.

A 44. Magyar Filmszemle díjazottjairól itt írtunk.

be- ki- le- fel- szét- meg- át-

(rendezte: Csoboth Dorka)

Basz. A szó, amit keresünk a címből, az a „basz”, bár működik egy csomó más igével, de Csoboth Dorka és Novák Erik közös filmjében a baszás mindenféle módja megjelenik, amit csak el lehet képzelni, és itt tényleg a szó szerinti szexre, érzelmi manipulációra, depresszióra is gondolok egyszerre. Meg minden másra, ami az embert megküldi, a be- ki-… ugyanis annyira kitárulkozó, amennyire egy ember lehet anélkül, hogy felszakítja a saját bordáit és elkezd turkálni a beleiben – egy roncsolt, formátlan, néha lenyűgöző naplófilm a Nyóckert is író Novák és a nála harmincegy évvel fiatalabb Csoboth évekig tartó viszonyával, GoPróval és régi digitális kamerával rögzítve, fittyet hányva jó ízlésre, formára, talán struktúrára is, mindent megmutató és hangban mindent érzékeltető, de képi filter mögé bújtatott valódi szexjelenetekkel, néha osztott képernyővel, néha mondatok felénél elvágott jeleneteknél, néha Velencében, néha Gízában, néha egy sufniban, de mindig a két, szerelmes szereplő fejében kavarogva. Akik vonzódnak egymáshoz, de folyton szakítanak, aztán szexelnek, aztán talán megint szakítanak. Hogy mikor hol vagyunk éppen, azt csak találgathatjuk Novák Erik arcszőréből és Csoboth frizurájából, a napszakokból, bár nem hiszem, hogy bárki szakértője lenne az egésznek.

Amiből egy olyan fajta rongyos őszinteség árad, hogy letaglózó, a végtelen beszélgetések, önmarcangolások, önvallomások, a „jóisten tudja, hogy mit látunk és mikor” érzése, a néha szerzői filmes OnlyFansnek tűnő szexelések mind megteremtenek egy olyan minőséget, amitől sem megunni, sem megutálni nem lehet. Főleg azért, mert tényleg próbál mondani valamit: azt, hogy ezek a nyomorult emberi kapcsolatok annyira bonyolult dolgok, hogy képtelenség egyszerűen beszélni róluk. Ez egy Új Őszinteség, elkeseredett próbálkozás arra, hogy megértsük a másik embert, és ezt a megértést próbáljuk valahogy film alakjában közvetíteni. Köldöknéző, taszító és fárasztó, viszont széttárom a kezem, és azt mondom, hogy mindenkinek meg kellene néznie, aki valaha érzett valami intenzívet valaki más iránt. Sajnos nem tudom, hogy lesz-e bármikor alkalom erre, Novák a Facebookon is úgy írta le a filmszemlés vetítést, hogy ez lesz az egyetlen alkalom, hogy moziban lássák emberek. Telt ház volt. Remélem, az idei BIFF lecsap rá, és akkor más is láthatja a nagyon vicces stáblistát, ami alatt dübörög Sisi, és amiből megtudhatjuk, hogy vajon kik lehettek a kétszereplős film intimitás-koordinátorai.

Előzetes itt. Egyelőre nem tudni, mikor lehet megint látni.

Kerényi Mária, 41, 1970. július

(rendezte: Misota Dániel)

Kerényi Máriát 1970-ben kémkedés vádjával letartóztatták, amiért az NSZK egyik hírszerzőjével osztott meg államtitkokat, a Belügyminisztérium pedig készített vele egy interjút, amit a Blinken OSA archívumában lehet megnézni (itt egy részlet belőle). Vagy most már dramatizált változatban Misota Dániel MOME-n készített, remek diplomafilmjében is, amiben egy rövid felvezető után vágás nélkül, stratégiailag elhelyezett kameramozgásokkal nézhetjük végig valós időben a teljes interjút, amiben Kerényit (Krasznahorkai Ágnes) kérdezi a belügy egyik embere (Terhes Sándor). Ez szörnyen fárasztónak tűnhet leírás alapján, de a Kerényi Mária, 41, 1970. július nagyon hamar megragadja az ember figyelmét, először például azzal, hogy visszatartja a főszereplője arcát, másodszor azzal, hogy az első hallásra nehezen dekódolható állambiztonsági beszédstílust milyen könnyű aztán megszokni, aztán a megszokáson túl a logikáját is felgöngyölíteni. Harmadszor pedig azzal, hogy egyszerűen érdekes az, amit Kerényi Mária mond, még ha egy propagandafilm kereteiben is: azt hitte, hogy segít a hazájának, amikor behálózta a nyugatnémet kém.

A Kerényi Mária… alig több egy óránál, és jó felismerés, hogy az erős kézzel végigvitt, hosszú megfigyeléseket engedő forma nagyjából pont ennyi idő alatt még pont nem fullad ki. Bár úgy sejtem, hogy itt a valós interjú hossza is számított. A kifulladás elkerülésében nagy segítség a két főszereplő is, Terhest reakciót közben is érdekes nézni, Krasznahorkai beszédritmusában pedig van valami egyszerre kimért és kizökkentő, mintha nehezére esne gördülékenyen kimondania olyan mondatokat, amiket nagyon is átgondolt. A Kerényi Mária… is átgondolt, de a véletlenre biztosan nem bíz semmit, amikor az utolsó mondatait már egyenesen nekünk célozza.

Előzetes itt. Egyelőre nem tudni, mikor lehet megint látni.

Hasadás

(rendezte: Kasvinszki Attila)

Kasvinszki Attila filmjét bemutatták három éve a Puskin moziban, aztán tavalyelőtt lement az állami hivatalos filmfesztiválon, a veszprémi Magyar Mozgókép Fesztiválon, vagy MOZ.GO-n, vagy hogyan is kell azt hivatalosan hívni. Bevallom, értem, hogy miért nem kapkodtak utána a mozis forgalmazók, vagy miért nem volt belőle óriási suttogó kampány: a témája a független, kísérleti színház, és annak is egy különösen független, különösen kísérleti része. Az író-rendező-főszereplő alakítja azt a színházi rendezőt, akinek a haverja egy nagyobb összeget ad, hogy megcsinálja Csehov Három nővérének kétszemélyes változatát a belvárosi RS9-ben.

Amikor azt mondom, hogy kétszemélyes, azt úgy is értem, az összes férfit egy színész (Kozma Károly), az összes nőt egy színésznő (Szorcsik Kriszta) alakítja, miközben Kasvinszki egy autó csomagtartójából él, és közben néha lóg a szótlan barátnőjével (Miklósi Luca). A Hasadásban mindenki saját magát, vagy legalábbis magának egy változatát alakítja, viszont a próbajelenetekben van valami kényelmetlen és tüskés, de lehet, hogy azért, mert mindig valahogy Szorcsik kényelmetlen helyzetbe hozására futnak ki. A legjobb a filmben viszont egyértelműen a színésznő valódi férje, Seress Zoltán, aki saját magát alakítva folyamatosan idegesíti a feleségét azzal, hogy megkérdőjelezi a kísérleti színház értelmét. Elvileg Seressnek kellene lennie a pökhendi, szkeptikus, idegesítő férjnek, de a próbákat – és a Hasadás többi részét – látva egy idő után a józan ész hangja lesz arról, hogy ennek az egésznek semmi értelme, és tulajdonképpen mi is a gondolat mögötte. Nem vagyok biztos benne, hogy Kasvinszki is tudja erre a választ, legalábbis a film többi, nem pinceszínházban játszódó jelenetét látva (egyszer sokáig nézünk egy dülöngélő vadászt, aki egy Winchester puskát lóbálva, bukdácsolva elfingja magát egy mezőn), de legalább van bátorsága belátni, hogy lehet, hogy az egész tényleg egy lufi.

Előzetes itt. A film látható a Filmión.

A másik érintése

(rendezte: Buvári Tamás)

Könnyű lenne rásütni A másik érintésére, hogy Covid-film lett, de Buvári Tamás a vetítés után elmondta, hogy a forgatókönyvet még az előtt írta, hogy felütötte volna a fejét a járvány, bár a filmet magát már pont akkor kezdték el forgatni. Pedig tényleg okozhat pandémia-flashbacket, a sztori szerint egy olyan fertőzés kezd elterjedni a világban, amitől az emberek nem képesek megérinteni a másikat, az emiatt érzett frusztráltság pedig agresszióba is át tud váltani. Egyelőre az agresszió előtti fázisban van nőgyógyász főszereplőnk (Orbán Levente), aki a gyógymód és a terápia reményében elindul a Balaton északi partjára. A másik érintése disztópia, bár a világa nem mindent részletez, én legalábbis meglepődtem, hogy egy társadalmi összeomlás kellős közepén egy MÁV-vonat menetrend szerint közlekedik, és azért nemzeti dohányboltok is gond nélkül üzemelnek, bár talán az utóbbi hihetőbb.

Persze nem a hihetőség A másik érintésének a lényege, hanem a melankolikus, andalító hangulata, amihez a téli Balaton tényleg nagyon jó helyszín, még akkor is, amikor a történet nem tudja eldönteni, hogy egy tihanyi Cormac McCarthy-adaptációt, vagy egy családi melodrámát látunk. A mérleg nyelve aztán az utóbbi felé billen, és Buvári filmje elindul egy olyan konfliktus felé, ahol az érintésmentes járvány szinte háttérbe szorul a főszereplő família különböző terhelt viszonyaihoz képest. Ami kevésbé izgalmas, mint kitapogatni egy posztapokalipszis felé tartó Magyarországot, a visszaemlékezős szerkezet, a ráérős tempó, és az apátiát játszó színészek miatt azért hosszabb lesz az a másfél óra, mint amilyennek elsőre gondolnánk.

Előzetes itt. Egyelőre nem tudni, mikor lehet látni megint, de a rendező elmondása szerint néha lemegy a Magyar Mozi TV műsorán.

One More Like

(rendezte: Pálfai Károly)

Azt szoktam gondolni, hogy ha bizarr dolgokról írok cikket, akkor minél jobban tárgyilagosnak kell maradni, és csak a tényekhez kell ragaszkodni, mert azok önmagukért beszélnek. A One More Like egy nagyon bizarr film, de ha elmondanék minden tényt róla, kifutnék az internetből: a főszereplője egy bokszoló, Patrik (Kovács S. József), aki összejön egy intézetben nevelkedett lánnyal, Dzsenivel (Reiter Zita). Dzseni szakít vele azzal a kifogással, hogy Amerikába megy dolgozni, de kiderül, hogy ez nem igaz: végig Budapesten volt és OnlyFans-modellként dolgozott. A film az OnlyFansre végig csak „platform”-ként hivatkozik. Patrik pont szeretne megint egy fontos meccsen ökölvívni, de milliók kellenek neki a felkészülésre, ennek a pénznek egy részét a lány odaadja neki. Ennek ellenére Patrik nem különösebben nézi jó szemmel a platformozást. Közben a bokszoló eljár egy társastáncworkshopra is. Azt el is felejtettem mondani, hogy az egész történetet mi úgy ismerjük meg, hogy Patrik meséli a cellatársának (Dietz Gusztáv) a börtönben, ugyanis a film elején dutyiba vágják.

Nagyon nagy a csábítás, hogy a One More Like egész történetét elmondjam, de elég volt egyszer végighallgatni Patrik pongyolán megírt, szűnni nem akaró narrációjában, ahogy csak mondja, mondja és mondja, hogy mi a baj a mostani világgal, hogy lájkolni kell, hogy onlyfansezni kell, hogy a boksz az milyen és micsoda, hogy az édesapja elhagyta, hogy a Covid alatt amikor futár volt, legalább lépcsőzni tudott. Én egy óra után már abban a pokoli helyzetben éreztem magam, hogy kilépek a moziból, és akkor is Kovács S. József narrációja fog menni a fejemben a saját életemről. Abban, mondjuk, szerencsére nincsen a folyton viccesen káromkodó Badár Sándor, nem szól MI által generált zene, bár tény, hogy a Corvin közben is úgy tud hullámzani a hangminőség, mint Pálfai Károly első filmjében. Ami a rendező elmondása szerint egy fontos társadalmi kérdést jár körbe, de hogy egész pontosan mi lenne ez (az OnlyFans öl, butít, nyomorba dönt? Ne bízz meg onlyfanses nőkben? Vagy nőkben általában? Az az edzés, ha Badár Sándor kiabál veled? Miért kell még egy lájk? Miért jó ugyanannak a Drake-számnak a koppintását többször is meghallgatni?), az nem derül ki egyértelműen.

Előzetes itt. Egyelőre nem tudni, mikor lehet látni megint.

Random

(rendezte: Salamon András)

Érdekes, hogy Salamon András (Zsötem, Getno) új filmjének a Random címet adta, mert pont nem az: egy nagyon is rendszerbe rakott, ezredforduló környéki stílust és humort idéző, groteszk bűnügyi mozaik egy ismeretlen vidéki városról, egy különösen nyárinak tűnő február 14-én. Ahol van kistérségi, biszexuális Bonnie és fegyvert lóbáló Clyde (Nagy Katica és Major Erik), egy szerencsétlen, véletlenül gyilkossá váló biztonsági őr (Katona László), fejszét lóbáló, félkarú bosszúálló (Bocsárszky Attila), és egy Télapó-szakállú sorozatgyilkos (Hegedűs D. Géza), akit éppen börtönből börtönbe fuvaroznak az egykedvű büntetés-végrehajtási alkalmazottak (Thuróczy Szabolcs, Horváth Kristóf), és ez még messze nem mindenki.

A Lumiere Filmiskola gyártásában készült tabló néha sokkolni szeretne, néha elgondolkodtatni, néha meg szórakoztatni, a műfaji kevercs meg nem mindig működik, a történetszálak között pedig van erősebb (a gyilkos szállítása), és van gyengébb is (az otthon szülő anya), teljesen más tétekkel, és más színvonalon megvalósítva, amitől a Random kifejezetten egyenetlen lesz, mint egy fesztiválos rövidfilm-válogatás. Amiben viszont messze kiemelkedik, az az, ahogy kinéz: a vakító napfény, az éjszakában villódzó rendőrfények, és a poszt-Tarantino-világ egyik kedvenc trükkje, a régi slágerre előadott ironikus öldöklés mind kölcsönöznek neki egy álomszerű, emelkedett hangulatot, és mind segítenek átlendülni a történetmesélési döccenőkön. Hasonló a dolguk a filmben megszólaló Beton.Hofi- és Azahriah-daloknak is, úgyhogy ha valaki a Randomra beül, egyszerre megkapja a múltat, a mát, és valami képzeletbelit is.

Előzetes sajnos nincs hozzá. Egyelőre nem tudni, mikor lehet megint látni.