Be kell vallanom: erre nem számítottam, hogy így fog kinézni Orlok gróf a Nosferatu 2024-es változatában. Legalább két ikonikus alakításban már megnézhettük a rágcsálófejű, félig vadállatnak, félig elesett teremtménynek tűnő vámpírt: Max Schreck volt az eredeti Nosferatuban, Klaus Kinski volt az érzékenyebb változat az 1979-es verzióban. Persze minden Nosferatu-változattal kapcsolatban felmerül, hogy mi számít eredetinek, hiszen az 1922-es német film cselekményét egyértelműen Bram Stoker regényéből, a Drakulából lopták, a plágium miatt majdnem be kellett zúzatni az őshorrort – erről korábban itt írtunk.
A 2024-es változat viszont szakít a rágcsálótrenddel, a nekünk jutott Orlok már két méter magas, semmilyen gyengeséget nem áraszt magából, mentében és subában közlekedik, úgy beszél angolul, mint valaki, aki Magyarországról vándorolt ki az előző századból New York egyik külvárosába, és van valami az arcán, amit jobb először mindenkinek megtapasztalni, mint hogy itt lelőjem a látványt. Nem csoda, hogy az erdélyi gróf figuráját rejtegette a reklámkampány a közönség elől, kifejezetten kizökkentő meglátni, meghallani, mintha egy rég nem látott, Amerikában élő nagybácsink szólalna meg, és kezdene el vért lefetyelni.
Nem Orlok pofája az egyetlen, amit Robert Eggers (A boszorkány, A világítótorony) hozzátett a film forgatókönyvéhez, ami bevallottan egyszerre alapoz a Nosferatura és a Drakulára is. Az eredetiben a főszereplő felesége, Ellen egyértelmű áldozat, akinek a finálén kívül nem sok szerepe van azon felül, hogy vágyakozik a Kárpátok bércein eltűnt férje után.
A 2024-es Nosferatu fókuszában viszont egyértelműen Ellen (Lily-Rose Depp) áll, akinek a karaktere mélységet, drámát és tragédiát kapott. Eggers ugyanis azzal kezdi a filmjét, hogy a fiatal lányt megkísérti Orlok gróf még akkor, amikor a cselekményben még fel sem kellene bukkannia. A lány beengedi őt a hálószobába, és minden jel arra mutat, hogy a gonosz lény el is veszi az ő szüzességét, ez pedig később szégyenhez, bűntudathoz és epilepsziás rohamokhoz vezet.
Az egyértelműen szexuális töltet nem az új Nosferatu sajátja. A vámpír karakterében kódolva van az erotika (az 1979-es változatban Orlok mintha a fiatal ingatlanosra gerjedne), de Eggers értelmezésében egyszerre egy bántalmazó, és egy olyan szexuális élmény létrehozója, ami sokkolja, de vonzza is az elszenvedőjét. A házasságában Ellennek sikerült visszaszorítania a vágyakozását, de nem véletlen, hogy a házaspár első jelenete arról szól, hogy a férfinak sietnie kell munkára, és nem akar a felesége mellé visszabújni az ágyba.
Az Ellenre helyezett figyelem miatt minden férfikarakter átalakul körülötte: Thomas (Nicholas Hoult) egy tutyimutyi cuckold lesz, aki kérdés nélkül behódol a grófnak, Sievers doktor (Ralph Ineson) a saját korunkból nézve elvetemült és kifejezetten károsan akarja a nőt meggyógyítani, von Franz professzor (Willem Dafoe) pedig már azzal egy agyament kuruzslónak tűnik a világ szemében, hogy megkérdezi a kedves hölgy pácienst a szemébe nézve, hogy mi a baja. De szó szerint mindenki fölé tornyosul Orlok gróf (Bill Skarsgard), aki az első számú férfi lesz az életében akkor is, amikor a rohadást, a pestist és a halált hozza meg Erdélyből a hajóján Wisburgba. Nem hiába van egy jelenet, ahol a kamera lassan Ellen hajkoronájába, így a koponyájába is belehatol – a perspektíva az övé akkor is, amikor nem ő van a vásznon. És nem hiába van olyan jelenet, amiben megtekinthetjük Orlok gróf péniszét is. Nem egy nemtelen lény.
Persze ahogy az erotikus vámpír nem új dolog a filmművészetben, úgy Eggers filmjeiben sem teljesen ismeretlen a tiltott tudás után áhítozó nő. Ugyanis pontosan erről szólt első játékfilmje, a New England-i protestánsok között játszódó A boszorkány, ami mintha ennek a Nosferatunak az előképe, vagyis inkább egy sokkal kevesebb pénzből és sokkal nagyobb tudatossággal létrehozott, előző változata lenne. Ellen itt már a film első percében igent mond a gonosznak, nem kell a fináléra várni, a döntése pedig az, ami tulajdonképpen elindítja a Nosferatu cselekményét is, az eredeti kolonizáló-bevándorló metaforáját valami sokkal személyesebbé átalakítva. Eggers viszont A boszorkány óta mintha az egyre nagyobb költségvetéseivel (lásd: Az északi) elveszítené azt, ami az etnográfiai horrorját olyan érdekessé tette volna, és elveszne az a szigorú formai kontroll, ami még A világítótornyot is olyan vonzóvá tette.
Az északi óta Eggers egyre többször gondolkodik tablókban és totálokban, fantáziákba való látképekben, amik szöges ellentétben állnak azzal a figyelemmel és néprajzi igényességgel, amikkel a berendezéseket, a kosztümöket és a kellékeket ellátja. A kamerája mindig aprólékosan kitalált, részletgazdag, valósnak tűnő és valósként bevilágított térben (azok a tüzek és gyertyák!) művel valótlan dolgokat, kocsizik olyan helyekre, ahol díszletnek vagy egy másik színésznek kellene állnia, miközben a CGI-képek ezt a feszültséget teljesen megsemmisítik azzal, hogy egy pillanatra sem tűnnek eviláginak.
Az első Nosferatu a német expresszionizmusnak nevezett filmes szemlélet egyik mintapéldánya, ahol semmi sem tűnik valóságosnak, ahol az árnyékok mint a kés élei, a sminkek eltúlzottak, a színészi játék az őrület határán van, a kép pedig mindig a ráció felett áll. Eggersnek ez tulajdonképpen összejött A világítótoronnyal, de pont a Nosferatu az, aminél horrorszempontból kudarcot vall. A fojtogató hangulatot Orlok valóságossága szinte azonnal megszünteti, a gróf tébolyult inasának csak a cirkuszi horror marad a galambfejek leharapásával, Ellen paranoiája és mentális állapota pedig annak ellenére sem lesz igazán rémisztő, hogy Lily-Rose Depp olyan kicsavart testtartású rohamokat produkál, amitől egy csontkovács szívrohamot kapna. Eggers ráadásul párszor a kifejezetten olcsó riogatáshoz nyúl, ami végképp szöges ellentétben van a Nosferatu takarékon égő, nyomasztó alaptörténetével.
A 2024-es Nosferatun nem lehet félni, csak megijedni.
És mégis: az ezerszer látott sztorija ellenére képtelenség unni, mert annyira erős alapjai vannak, annyira rájátszik alapvető félelmeinkre, a szégyentől kezdve a féltékenységen át az alkalmatlanságig, hogy nem lehet nem bevonódni a mindent átható őrületébe. Eggers az utolsó harmadra új elemeket és új áldozatokat hoz be az alaptörténethez képest, feltehetőleg azért, hogy még több vér folyjon és még nagyobb tragédiák történhessenek az amúgy sem túl napfényes pestisjárvány mellé. A vállalás működik, talán jobban, mint a legtöbb változtatása, a 2024-es Nosferatu ugyanis a végére tényleg össze tud hozni olyan emlékezetes képeket, amik rémálomszerűek, amikben nincsen ráció, amiknek a látványába a szereplők nemhiába kezdenek lassan megháborodni.
Lehet, hogy a társadalmunkban túltengenek a vámpírok, elég csak Nicholas Houltot megnézni, aki tavaly egy másféle Drakula-változatban játszott főszerepet. Nehéz kiszínezni ugyanazokat a körvonalakat más színekkel újra és újra, és amikor Eggers a vonalon belül marad, akkor a Nosferatu egy közepes műfaji próbálkozás marad. Amikor viszont elkezd új vonalakat rajzolni, akkor meg lehet érteni, hogy miért készült el.
A Nosferatu január 2-től látható a mozikban.
