Ő itt abban a hitben él, hogy egy jó ember

Clint Eastwood idén 94 éves, és még mindig érdeklik az emberek, ezt a teljesítményt pedig 2024-ben már saját jogán is meg kellene tapsolni. Lehet, hogy 90 felett még sokakat érdekelnek azok a morális dilemmák és slamasztikák, amikbe egyszerű emberek képesek magukat beletaszítani, de Eastwood még arra is képes, hogy filmet rendezzen belőle, méghozzá olyat, ami egyszerre tűnhet idejétmúltnak, de örökérvényűnek is.

Lehetne ez egyszerre tiszteletadás az ötvenes évek tárgyalótermi drámái előtt, egy csavaros jogi thriller a kilencvenes évekből, vagy a saját, nagy döntéseket meghozó kisembereket bemutató filmjeinek (Sully, Richard Jewell balladája) egyenes ági folytatása. A hetvenes években indult rendezői pályafutása negyvenedik, és nagy valószínűséggel utolsó filmje, a Kettes számú esküdt tényleg mindez egyszerre. Mint egy jó farmernadrág: strapabíró, sosem fog kimenni a divatból, és mindig óriási megkönnyebbülés, ha még passzol ránk.

A Kettes számú esküdt alapötlete viszont nem Eastwood, hanem Jonathan A. Abrams érdeme. Abrams eddig egy széles körben ismeretlen forgatókönyvíró volt, aki viszont egy barátja révén megfordulhatott több bíróságon is, többek között szemtanúja lehetett annak a procedúrának, amikor egy tárgyaláshoz kiválasztják az esküdtszéket. Ahogy hallgatta a kifogásokat, ahogy a jelöltek próbálnak kibújni az állampolgári kötelességük alól, Abramsnak beugrott a lehető legjobb indok, amiért valaki nem vehet részt a bíróság munkájában: ha ő maga elkövetett egy bűntényt.

Az író éveken keresztül csiszolta az ötletet, amíg működőképes forgatókönyv lett belőle, ami aztán Clint Eastwood kezébe került. Eastwood az azóta sokat változott sztoriról szándékosan lefejtette azokat a szálakat, amivel a történet még ponyvásabb, thrilleresebb lett volna. Amikor a rendező később megkérdezte az írót, hogy miért pont ő kereste meg a megfilmesítéssel, Abrams azt válaszolta, hogy óriási hatással volt rá a Tizenkét dühös ember, és olyan rendezőt keresett, akinek a karrierjét hasonlóan befolyásolhatta az esküdtszékről szóló klasszikus dráma. Eastwood állítólag annyit mondott erre, hogy „meh!”, és legyintett.

A Kettes számú esküdt alapötlete viszont tényleg parádés. Justin (Nicholas Hoult) éli a tökéletes életét, gyereket vár a feleségével (Zoey Deutch), és rendes állampolgárként elmegy esküdtnek egy olyan ügy tárgyalására, amiről még életében nem hallott. Egy férfit azzal vádolnak meg, hogy megölte a barátnőjét, majd a holttestét az út mellett hagyta. A kerületi ügyész (Toni Collette) éppen választás előtt áll, ezért különösen fontos neki és a közvélemény számára is, hogy ítélet szülessen az ügyben. De amikor hallgatja a részleteket, Justinnak világos lesz: nem gyilkosság történt, hanem baleset. A balesetet pedig nem a megvádolt férfi okozta, hanem ő, egy esős éjszakán.

„Nem tökéletes, de a legjobb, ami lehetséges” – ez a gondolat többször is elhangzik a Kettes számú esküdtben. Ha szeretnék egy kicsit előrébb szaladni, akkor mondhatnám, hogy sikerül a film minőségét is dióhéjban is összefoglalni, de a mondat az amerikai igazságszolgáltatásra utal. Persze jellemzően olyanok szájából hangzik el, akik ennek a rendszernek a fenntartói, nem pedig elszenvedői, vagyis nem a vádlottak, hanem ügyészek, ügyvédek, rendvédelmi szervek dolgozói. A rendszer pedig messze nem tökéletes, és ahogy a Tizenkét dühös ember, úgy Eastwood filmje is kihangsúlyozza azt, hogy a tizenkét esküdtet valójában úgy lehet formálni, mint egy adag só-liszt gyurmát, az igazság és az igazságosság nem feltétlenül járnak kéz a kézben.

Justin helyzete különösen rávilágít erre a furcsa rendszerre, hiszen egy adott pillanatig nem is tudja, hogy bűntényt követett el. Jó emberként tekint magára, de egy ügyvéd ismerőse (egy remek Kiefer Sutherland) felhívja a figyelmét, hogy ha előáll a történetével, annak súlyos következményei lehetnek. Mit tegyen valaki, aki egész életében próbált jól és igazul élni, de egy olyan helyzetben is úgy kellene viselkednie, amikor a saját, jó és igaz életét fogja derékba törni? Segíteni fog neki a rendszer, ami szintén egyének önös érdekein, és nem az igazság iránti vágyon és harcon alapszik? Ez a Kettes számú esküdt legérdekesebb kérdése, és a kérdés a legutolsó pillanatig a levegőben marad.

Lábjegyzet, de Eastwood filmjének a sorsa is sokáig a levegőben lógott. A Kettes számú esküdt a Warner égisze alatt készült, a stúdió viszont egyáltalán nem akarta moziban bemutatni, kifejezetten a Max streamingszolgáltatóra szánta. Annak ellenére, hogy Eastwoodnak sokat köszönhet a Warner, a 2010-es években több filmje is túllépte a százmillió dolláros bevételt, ami az ilyen kisebb, visszafogottabb, felnőtteknek szóló drámáknál tényleg álomhatárnak számít. A koronavírus miatt megtépázott amerikai mozis helyzetben bemutatott 2021-es Cry Macho viszont alulteljesített, az eredményeit még David Zaslav, a Warner vezérigazgatója is ócsárolta, és megkérdőjelezte, hogy kinek és miért készült el egyáltalán.

A Kettes számú esküdtet pár moziban bemutatták az Egyesült Államokban, de csak néhány teremben, kevés vetítésen, a Warner pedig nem is közölt semmilyen bevételi adatot az amerikai mozipénztárakból. De a film több európai országban rendesen eljutott a mozikba: Olaszországban és Franciaországban is milliós bevételt hozott össze. Magyarországon csak a Maxon lehet megnézni, ami valahogy azt kommunikálja, hogy ez egy tévéfilm, mindenféle mozis ambíció híján, és mivel javarészt bíróságon játszódik, nincs is jobb hely arra, hogy megnézzük.

Itthon tényleg ez az egyetlen megoldás, de ez nem azt jelenti, hogy ezt érdemelné. Érdemes figyelni, Eastwood hogyan mutogatja Justin karakterét a tárgyalás közben, a kép melyik részére dugja el a fejét, hogy ösztönösen is őt keressük őt a tág totálokban, amikor az ő sorsát érintő kérdésekről van szó. Hoult arca tökéletesen megfelel egy „jó ember” kinézetének, de képes a szemeivel teljes bizonytalanságot és pánikot kommunikálni, miközben az ártatlanság álarca nem rezzen. Hasonlóan, már megszokottan jó Collette, akinek szintén a magabiztosságot és a törhetetlen igazságérzetet kell sugároznia, miközben a sztori felétől már a karaktere nem annyira biztos abban, hogy pont úgy történtek a dolgok, ahogy a szájából elhangzó szavak sugalmazzák. Szintén a kilencvenes évek erős karakterszínész-mezőnyét idézi meg JK Simmons, aki az esküdtszék tagjaként saját nyomozásba kezd az ügyben.

Hogy aztán ez a nyomozás is elhaljon. Eastwood valóban nem hagyja, hogy a Kettes számú esküdt bármikor a jogi thriller műfajának közhelyeibe bocsátkozzon, talán olyan jelenet sincsen benne, amiben valaki egy sétánál gyorsabban közlekedne lábon. Senki nem tart fegyvert bárki más fejéhez. Minden nyomás belülről jön: hogy Justin vajon hogyan tud jó ember maradni, amikor a túlélésének feltétele az, hogy rossz ember legyen, és az amerikai igazságszolgáltatás tud-e különbséget tenni a kettő között. A rendszer nem tökéletes, de a legjobb, ami lehetséges.

Ahogy a film is. A Kettes számú esküdt idén a második olyan amerikai film a netflixes, remek Rebel Ridge után, aminek tele van a hócipője azzal, ahogy az igazságszolgáltatás működik abban az országban, és képes ezt úgy megfogalmazni, hogy közben megfeleljen egy műfaji film szabályainak is. Eastwood filmje thrillerhez méltóan fokozatosan adagolja a nézőnek azokat az információkat, amiket a szereplők egy része már egészen biztosan tud: hogy pontosan miért volt a főszereplő egy csehóban azon a sorsszerű éjszakán, és pontosan mit művelt ott. A folyamatos bizonytalanságban tartás ráadásul kiterjed a film alapját adó tárgyalásra is, ahol a szemtanúk elmondásai valójában totálisan különböznek, de mégis úgy tartanak egy irányba, hogy a bíróságnak az jó legyen. Az igazságot talán sosem tudhatjuk meg, de egyszer kopogtathat az ajtón valaki, aki éppen azt kutatja.

A Kettes számú esküdt már látható a Max kínálatában.