Bocsánat, olyan jólesik egy ölelés

A Budapest Bike Maffiát sokan úgy ismerik, mint egy bringás mozgalmat, akik utcán élő hajléktalanoknak készítenek és juttatnak el szendvicseket. A civil szervezet az elmúlt 13 évben azonban már sokkal több mindent csinál, nőgyógyászati klinikát üzemeltetnek hajléktalan nőknek, fedél nélkülieket nyaraltatnak a Balatonnál, a szendvicseikbe a permakultúrás farmjukon termelnek zöldségeket, sőt segélyeket és mentőautókat is küldenek Ukrajnába. Most viszont egy tőlük is szokatlan új terepre tévedtek: filmet készítettek.

December közepén került fel a Facebook-oldalukra a Szállóige című alkotás, ami hajléktalanszállón élő embereket kérdez meg az élet nagy kérdéseiről. A filmnek volt egy előzményként is nézhető, alig 10 perces első része, ami 2021-ben készült, és bár az is kellően megrázó volt, a mostani 57 perces produkciónak a nyomába sem ér.

Pedig ez a mostani sem tökéletes, kezdve azzal, hogy már azt is nehéz megmondani, hogy egyáltalán mi a műfaja a filmnek. Se nem játék-, se nem dokumentum-, se nem klasszikus riportfilm, BBM-reklámfilmnek meg azért nem nevezhető, mert a tevékenységükről nem esik egy szó sem benne. Leginkább interjúk egy-egy tematikára felhúzott közös halmaza, ami még úgy is brutálisan megüt, hogy annak keretezése elég bugyutára sikerült.

A történet szerint ugyanis egy ufó jár-kel a budapesti hajléktalanszállókon, és olyan kérdésekre keresi a választ, mint hogy mi a szerelem vagy a halál. Mármint valóban, tényleg egy ufójelmezbe öltözött nagy, zöld emberke, akit egy operatőr kísér. Hogy erre a gagyi kertévés megoldásra mi szükség volt, nehezen lehet megmondani, hacsak nem akarjuk beérni a film elején szereplő magyarázó mondattal, miszerint »egy idegen szemében mind egyenlőek vagyunk«.

De valójában nem is igazán fontos, ugyanis ha ezen a zavarba ejtő megoldáson átlendülünk, olyan szívet melengető moziban lesz részünk, ami így karácsonykor simán lenyomja az ezerszer látott Reszkessetek, betörők!-et vagy az Igazából szerelmet. Ugyanis a valóságról szól, méghozzá arról a valóságról, amivel ritkán szembesülünk, és akkor is inkább elfordítjuk az arcunkat.

Mert nem akarjuk tudni, hogy azt a nőt az aluljáróban Annának hívják, és azért került az utcára, mert nem volt törvényes felesége az élettársának, akivel hosszú évtizedeken keresztül boldogságban és tisztes szegénységben éltek. Hogy egy reggel arra ébredt, hogy a szeretett társa elhunyt mellette az éjszaka, másnap a kórházból hazaérve pedig egy hatósági szalag fogadta az otthonán, mivel a párja gyerekei igényt tartottak a lakásra.

De nem akarjuk azt sem tudni, hogy vannak gyerekek, akik eleve hajléktalanszállókon születnek, sem pedig azt, hogy van, akinek az utcaseprés nem a legmegalázóbb munkák egyike, hanem az élete legnagyobb karrierje. Az ilyen információk ugyanis nem segítenek hozzá, hogy abból az aluljáróból minél hamarabb kijöjjünk, buszra szálljunk, odaérjünk időben a gyerekért az oviba vagy a következő mítingre.

A Szállóigében azonban pont azok az emberek szólalnak meg, akikről általában a társadalom nem nagyon akar tudomást venni, vagy ha igen, akkor rögvest rendészeti módon akarja megoldani a problémát – mármint nem az övéket, hanem a miénket: még jobban eltüntetni őket, hogy véletlenül se kelljen szembesülnünk velük és a történeteikkel.

Ilyen értelemben persze az ufójelmezes alaknak van értelme, tényleg olyan ez egy kicsit, mintha már csak a földönkívüliek lennének kíváncsiak rájuk. Lehet, hogy ezt érzik ezek az emberek is, és pont ezért adnak ennyire megdöbbentően őszinte, közvetlen, kedves, megható és vicces válaszokat még az olyan kevésbé komoly kérdésekre is, mint hogy milyen az első csók, vagy miért van az embereknek köldöke.

A válaszok közül azonban egyetlenegyet sem érdemes elszpojlerezni – most, hogy Péter, Anna, Zoltán, Andrea, János, Ilona, Dani és a három Éva végre szóhoz jutottak.