Ha pusztul a világ, a halálunkon már minek spórolni

Ha valakinek megbocsátható, hogy szégyentelenül arra épít egy jelenetet, hogy Tilda Swinton és Julianne Moore egy kórházi ablakon kinézve, könnybe lábadt szemmel a klímaváltozás miatt rózsaszínű hóesést nézi, az Pedro Almodóvar. A spanyol rendező filmjei mindig is valahol a giccs és a camp határán táncoltak, és Almodóvar ebben a tekintetben akkor sem hazudtolja meg magát, amikor a pályáján az utóbbi időben a halandóság kitárgyalásához ért. A rendező mostani korszakának kiemelkedő filmje volt például a Dicsőség és fájdalom, amiben Antonio Banderas karaktere a rendező alteregójaként számolt el élete nehéz döntéseivel, a Párhuzamos anyák pedig egy (túl) nagy vállalással a spanyol polgárháború traumáinak hatásairól is állítani akart valamit az egyedülálló anyák történetén keresztül.

A szomszéd szoba már az eutanázia témáját feszegeti, pontosabban egyértelműen állást foglal az eutanázia legalizálása mellett. Almodóvar filmje a rendezőre jellemző módon elsősorban a téma tabumentesítésére fókuszál, hiszen a morális kérdések mellett a filmben az eutanázia elég praktikus kérdései is felmerülnek például arról, hogy fel lehet-e készülni előre arra, ha a rendőrség vizsgálatot indít egy ilyen ügyben. Azonban A szomszéd szoba túl sűrűn zsákutcákba fut, és mintha túl sok mindent beszuszakolna a filmbe a történet alapjául szolgáló könyvből (Sigrid Nunez: What Are You Going Through).

Könnyű lenne ráfogni a filmre, hogy azért hamis néha, mert ez Pedro Almodóvar első nagyjátékfilmje angol nyelven, amerikai színészekkel, de azért a rendező kisfilmekkel trenírozta már magát ezen a terepen, és a két említett főszereplő mellett anyanyelvi konzulens is segített neki abban, hogy a túl irodalmias mondatokat élőbbé tegyék. Almodóvar filmjeiben meg amúgy sem meglepő, ha valaki nem a világ legtermészetesebb módján ad elő egy hosszabb monológot például arról, hogy mennyire félrevezető, ha harcként, küzdelemként beszélünk a rákról, amit emberek elveszítenek vagy megnyernek.

A szomszéd szobában ezt a harcot a Tilda Swinton által játszott, végstádiumú Martha a rák helyett leginkább magával vívja. Martha számára nem ismeretlen terep ez, hiszen korábban haditudósítóként már farkasszemet nézett a halállal, így furcsa módon még mintha aktivizálná az a prognózis, hogy már nem élhet sokáig. Vele veszi fel a kapcsolatot a kórházban egykori munkatársa és barátnője, Ingrid (Julianne Moore), akit úgy ismerünk meg a film nyitójelenetében, mint aki arról ír könyvet, hogy mennyire retteg a haláltól. Ez a film alapfelállása, amit aztán az a konfliktus indít be igazán, hogy Marthának egészen konkrét terve van arra, hogyan szeretné befejezni az életét, amit Ingrid elsőre teljes elutasítással fogad. Innentől pedig a film néhol egészen nyíltan Ingmar Bergman Personáját idézve a két nő személyiségének, változásáról, saját világképük megkérdőjelezéséről szól. Ahogy egyre felszabadultabban beszélgetnek a saját közös múltjukról vagy közös szeretőikről, úgy lesz egyre világosabb, hogy mindketten tanulhatnak a másiktól valamit arról, hogyan érdemes élni.

A szomszéd szobában a nagy morális fejtegetések, az utalásoktól hemzsegő sznob párbeszédek helyett így inkább a céltalan fecsegések, vagy a szavak nélküli feszült összenézések a legjobb pillanatok, de ezeket is beárnyékolja egy idő után aztán egyre több zavaró tényező. Ezek az eltévelyedések elsőre akár még a történet szempontjából fontos mellékszálaknak is tűnhetnek, de A szomszéd szoba valahogy egyikkel sem kezd igazán semmit. A filmben több flashbacket is látunk például Martha életéből, ahogy több számára fontos emléket felidéz a beszélgetések során, de ezek között a jelenetek között most van kifejezetten kínos is, és a film ezekkel az emlékekkel nem is tesz sokat hozzá ahhoz, hogy jobban megértsük Martha saját halálával bátran szembenéző karakterét.

Az igazán kizökkentő megoldás azonban a klímakatasztrófáról, az elkerülhetetlen világvégéről előadásokat tartó közös szerető, Damian (John Turturro) szerepe a filmben. A szomszéd szoba a film egy késői pontján ugyanis az eutanázia dilemmája mellé még beemeli azt a nézőpontot is, hogy felesleges moralizálni, ha az emberiség úgyis a vesztébe rohan a szélsőjobb és a szélsőbal erősödésének tulajdoníthatóan. Egyszerűen túl későn ismerjük meg Damian gondolatait ahhoz a filmben, hogy az ő szerepe belesimuljon a két nő történetébe, a pusztuló világra és a klímaválságra utalásnál pedig talán elég lett volna megállni a rózsaszín hónál.

Nem tesz jót a filmnek az sem, hogy Martha és Ingrid szervezkedése bizonyos pontokon valószerűtlen és béna, az pedig kifejezetten nevetséges fordulat a forgatókönyvben, amikor a dark web is szóba kerül. Az is nehezíti az empatizálást a két főszereplővel, hogy olyan anyagi keretek között készülnek a tervükre, ami csak egy nagyon kiváltságos körnek áll a rendelkezésére, még akkor is, ha valaki Marthához hasonlóan a halálán aztán már főleg nem spórolna. Persze, Almodóvárnál egy váza vagy egy pulcsi színe is fontos elem (Swinton saját ruhatárából is került a filmbe) a két nő beszélgetéseinek fő helyszíneként szolgáló ház pedig tényleg lenyűgöző, de az egész környezet még Almodóvar-mércével is túlságosan színpadias és mű.

Néhol azért képes a súlyos témák oldására a film, Ingrid és egy személyi edző közös jelenete az értelmetlenül píszí világról például a rendező legjobb pillanatait idézi, de a film az utolsó harmadára elveszíti ezt a maradék humorát is. Így marad a hóesés és az Edward Hooper és James Joyce előtti főhajtás a film kissé lecsapott végére.

A szomszéd szoba már nézhető a magyar mozikban.