Mi történik akkor, amikor annyira szeretünk egy sorozatot, hogy rámegy az életünk?

Lehet, hogy csak a korom miatt, de az összes közösségi oldalas falam tele van nosztalgiával. Néha extrém formában jelenik meg, és nagymamám döngölt padlójú házának kályhájára kell emlékeznem, vagy arra, hogy milyen jó volt nyomós kútból inni, és vannak még extrémebb formái ennek, amikor ugyanezeket a képeket mesterséges intelligencia segítségével állítják elő. De van egy kedvencem, amire gyakran gondolok, és ami valójában csak egy mondatból áll: életünkben egyszer utoljára kiírtunk egy cédét, és nem tudtuk, hogy az lesz az utolsó alkalom.

A kapitalizmus meggyőzött minket arról, hogy minden, ami új, az feltétlenül jobb, annak ellenére, hogy sok jel az ellenkezőjét mutatja: a streaming borzasztóbb minőségű, mint egy audiocédé, a streamingszolgáltatók eltüntetnek bármit az online felületeikről, amiért fizettünk, de a polcunkról soha, olyan sorozatok mennek a levesbe egy évad után, amikre kisebb országok exportmérlegét költötték, az internet öröklétet ígért mindennek, de egyre több a 404, a mindent katalogizáló Internet Archive-ot beleértve. A tévé megváltozott, és megváltoztunk mi is: ami egyszer a háztartásbeli élet középpontja volt, az manapság már nem létezik, egy lesz azok közül a képernyők közül, amik majd halálunk pillanatában lepörögnek, félúton a fekete-fehér tévé és a mobiltelefon között. Valamikor az életünkben utoljára láttuk az adásszünet sistergő, hangyás kék fényét, és nem tudtuk, hogy ez az utolsó alkalom.

Ehhez a sistergéshez és a kék fényhez írt óda az I Saw The TV Glow, Jane Schoenbrun filmje is. A főszereplője Owen (gyerekkorában Ian Foreman, utána Justice Smith a Dungeons & Dragonsból), aki a kilencvenes évek végén beteg édesanyja, és a zavarodott tinikor elől a tévézésbe menekül egy idősebb iskolatársa, Maddy (Brigette Lundy-Paine) segítségével. Nem is konkrétan a tévézésbe, hanem egy sorozatba, a Buffy-szerű The Pink Opaque-be, aminek Maddy őrült, részletekbe menő rajongója. Owen és Maddy ráfüggenek a tévésorozatra, ami nagy és megmagyarázhatatlan hatással lesz az életükre és a saját létükre is.

Ez eddig még a Stranger Things is lehetne, de az I Saw The TV Glow sokkal bonyolultabb és tövisesebb annál: Schoenbrun ugyanis transz, a filmet pedig akkor kezdte el írni, amikor megkezdte a hormonkezelést. A film története egy testben és lélekben is kényelmetlenül levő, megmagyarázhatatlan és körvonalak nélküli erők befolyása alatt lévő főszereplő története, aki magányos, és valamiféle kapcsolódást keresne másokkal. Egyedül egy sorozatban találja meg, és amikor annak a sorozatnak vége, akkor mintha az ő élete is véget érne, pedig még él és mozog.

Schoenbrun kiindulópontja egy kép volt: egy tinédzser egy nyílt sírban fekszik. A kép egy képzelt tévésorozat záróképe lett volna, aminek a rendező elmondása szerint a lehető legnyomasztóbb véget ért volna – tizenkét éves korában rá hasonló hatással volt a Twin Peaks második évadának befejezése, amikor az abszolút jó elbukik, az abszolút gonosz győzedelmeskedik, és a világnak több mint huszonöt évet kellett várnia arra, hogy aztán kapjon egy hasonlóan kilátástalan befejezést. Schoenbrun egyik korai ötlete szerint maga a film is olyan lett volna, mint egy kései idősáv egy Nickelodeon-szerű tévécsatornáról.

Az ötlet nem lett volna idegen Schoenbrun eddig munkáihoz képest: készített már YouTube-felvételekből összevágott dokumentumfilmet a legendás netes gonoszból, Slendermanből (ezt itt meg is lehet nézni), illetve a We’re All Going To The World’s Fair is azzal a gondolattal játszott el, hogyan prezentálja valaki magát az interneten. A szinte kizárólag monitorok és telefonok képernyőjén játszódó film főszereplője egy internetes, úgynevezett creepypasta kihívásnak teszi ki magát, amivel akár a józan eszét is elveszítheti. Mivel az internetről van szó, senki sem az, aminek látszik, de nem úgy, ahogy egy thrillerben, hanem úgy, ahogy hajnali 1-kor egy céltalan 4chan-threadben nem az.

A We’re All Going… még kifejezetten egy szedett-vedett, olcsó eszközöket használó film volt. Ehhez képest az I Saw The TV Glow tisztességesebb költségvetésből készült, rendes stábbal, ráadásul az A24 forgalmazásában, ami rögtön egy nagyobb közönséghez eljuttatta (akik aztán nagyobb elvárásokkal is állhattak neki). Schoenbrun ott volt, amikor az idei berlini filmfesztiválon bemutatták a filmjét, és mosolyogva mesélte, hogy egyszerűen annál nincsen jobb érzés, mint valaki más pénzéből felgyújtani egy tévét, és felvenni azt kamerával – egy újabb lehetséges utalás Lynch munkásságára, akinek a premier idején megvetett, mára egyértelműen mesterműnek tekintett Twin Peaks-filmje azzal kezdődik, hogy valaki szétver egy tévét, ezzel szétverve a tévénézői elvárásokat is.

Az I Saw The TV Glow egyszerre felel meg annak az alkotói szándéknak, hogy formát adjon a megfoghatatlan testdiszmorfiának, ami a transzneműséggel együtt járó, de nehezen bemutatható jelenség, és annak, hogy készüljön egy film, ami oltárt állítson Schoenbrun kilencvenes évekbeli médiafogyasztásának is, és végül ez a kettő halmaz hogyan volt képes metszeni egymást. A film tele van olyan jelekkel, amik utalnak a korszak sorozataira és a korszakra magára is, ahogy a valóság és a fikció is összeér a filmben: itt is van egy olyan koncertbetét, Phoebe Bridgers közreműködésével, ami hasonlít ahhoz, ahogy meg tudott állni az idő a Buffyban vagy a Beverly Hills 90210-ban a hasonló helyzetekben. A képzeletbeli tévésorozat címe, a The Pink Opaque megegyezik egy Cocteau Twins-válogatás címével.

Az egyik prominens férfi szerepet a Limp Bizkit frontembere, Fred Durst alakítja, és nemcsak a dili kedvéért, hanem azért is, mert Durst megtestesít valamit abból a nu metálos, agresszív, kompromisszumra képtelen férfi mentalitásból, amire a történetnek szüksége van. Egy apró szerepben felbukkan a Buffyból Amber Benson. Schoenbrun pedig szándékosan egy kertvárosba helyezte a cselekményt, bemutatva azt, hogyan ábrázolták a kilencvenes években az amerikai kertvárosokat megtestesült utópiaként, és hogyan válhattak a valóságban is azzá ezeknek a fantáziáknak a segítségével.

De a lényeg nem a nosztalgia, hanem a diszmorfia: Schoenbrun többször is nyilatkozta, hogy szándékosan kerülni akart minden olyan jelenetet, amivel a ciszhetero társadalom ábrázolni szokta a vásznon és képernyőn a transzneműséget – bár bevallotta, hogy egy jelenetben beadta a derekát, amikor az egyik szereplő felpróbál egy női ruhát. A rendező szerint a transznemű lét sokkal megfoghatatlanabb, a konfliktusai az emberen belül zajlanak, és a hollywoodi történetek ezeket legtöbbször egyértelműbb gesztusokra egyszerűsítik le: hogy műtét kell, hogy gyógyszeres kezelés kell. Schoenbrun arról is beszélt már, hogy a reprezentáció fogalma is néha problémás, ugyanis a transz vagy nembináris prominens szereplők bemutatása is inkább a heteró közönségnek szól, az ő perspektívájukhoz igazítva. „Mi tudjuk, hogy létezünk!” – mondta egy interjúban a Polygonnak.

Schoenbrun pedig nagyon is létezik. A következő filmjének egyelőre a címe és a műfaja van meg: ez lesz majd a Teenage Sex and Death at Camp Miasma (Tiniszex és halál a Miazma-táborban) című slasher, azaz szúró-vágó eszközök prominens szereplésével készült horrorfilm. A film mellett egy könyvsorozaton is dolgozik, a Public Access Afterworld (Közszolgálati túlvilág) egy nagyszabású sci-fi-trilógiának készül, ami az eddigi filmjeinek a logikus befejezése lesz az alkotó szerint. Akit egyébként a Mattell is megkörnyékezett a Barbie sikere után. Amikor az I Saw The TV Glow-t bemutatták a Sundance Filmfesztiválon, a cég leszervezett egy találkát Schoenbrunnal, hogy hátha kedvet kap egy játékmárka megfilmesítéséhez. Schoenbrun nemet mondott. „Túlságosan értékelem az életem és a méltóságomat” – mondta nekik.

Az I Saw The TV Glow pedig az ő életének és méltóságának győzelme. A lassan, a tévé kékes ragyogásában elsorvadó főszereplője olyan, mint aki nem hozott meg egy életét feje tetejére állító, de a túlélését biztosító döntést. Schoenbrun megtette.

Az I Saw The TV Glow a BIFF műsorán látható, egyetlen alkalommal. Ez az egyetlen alkalom duplán különleges, ugyanis egy kihelyezett Telex Filmklub is lesz, a film megtekintése után Zsirka Hellával, a Háttér Társaság munkatársával, és Hermann Veronika médiakutatóval beszélgetünk majd. A vetítésre itt lehet jegyet venni.