Mintha Gyurcsány nem tudná, mikor és hol kell abbahagyni

„A sokadik krimi után megkérdeztem magamtól, hogy vajon én tudnék-e írni valami hasonlót” – kezdi regénye utószavát Kate Vargha, azaz Gyurcsány Ferenc, és azért kezdem én is a végével, mert a válasz az, hogy hasonlót sikerült, de olyat egész biztosan nem. A kereszt halála úgy tűnik, mintha az lenne: van benne rejtélyes bűnügy, vannak nyomozók, vannak nyomok, vannak az igazságszolgáltatás apró részleteibe belemenő rafinériák, és van benne veszély, talán még feszültség is. De mindez, mondjuk, egy átlagos napon igaz a magyar belpolitikára is, mégsem kriminek hívnánk, hanem tragédiának. A kereszt halála inkább tragédia. Akármi is a letehetetlen ellentéte, Gyurcsány Ferenc könyve az. Felvehetetlen.

Vannak művészeti alkotások, amiknél a kontextust és az író személyét teljesen figyelmen kívül kell hagyni: Kondor Vilmos például egy ilyen író, akinél teljesen mindegy, hogy ki és hogyan írta a Budapest Noirt, a műnek magáért kell beszélnie. Álneveknél már fifikásabb a dolog, főleg akkor, amikor az író a saját elhunyt édesanyja nevével kezd el először a Facebookon blogolni (egészen zavarba ejtő módon néha saját magáról), hogy aztán előbújjon. A kereszt halála borítója még próbálja az álcát fenntartani, de a belső íven már ott van Kate Vargha neve alatt zárójelben, hogy Gyurcsány Ferenc. A felelős kiadó: Tarjányi Péter. Amit nem találok sehol: a szerkesztő. Ami az utószóhoz elérve, négyszáztíz súlyos oldal után már egészen nyilvánvaló, hogy azért, mert nem volt.

Pedig A kereszt halála egész ígéretesen indul, egy szinte paródiába hajló első fejezettel, amiben megtörténik a műfaji követelmény, a Rejtélyes Bűntény. A bűntény az, hogy egy ház kukájába elhelyeznek egy csecsemőt, majd az elkövető meggondolja magát, és a kuka helyett inkább egy padra teszi át a zuhogó esőben. Az egésznek a szomszéd ház egyik lakója a szemtanúja, egy viharoktól rettegő színházi díszlettervező. Gyurcsány (a Varghát ezennel elhagyom, ne hülyítsük egymást) túlzásokba eső, képzavaroktól nem megriadó leírásaiban van tényleg valami ismerős egzaltáltság, ami egy krimi nyitásának kifejezetten jól áll. Az olyan mondatok annyira nem, mint hogy „az eső földillatát a rettegés bűze takarta el”, amiről másra nem lehet gondolni, mint hogy a látvány szemtanújának szelel az ablaka, de szerencsére éppen beszart.

Az ígéretes pár oldal után azonban A kereszt halála beáll egy olyan ritmusba, amit legalább bódítóan monotonnak és oktondinak tudnék nevezni. A kuka helyett padra helyezett csecsemőn ugyanis vágott sérüléseket, sőt kereszt alakú bemetszéseket találnak, az eset miatt pedig ez lesz a város legnagyobb híre. Hogy egészen pontosan mi a város, az nem derül ki, ráadásul szándékosan. Gyurcsány megálmodott egy páneurópai fantáziát, ahol kereszt- és vezetéknevek nem segítenek a földrajzi eligazodásban, ahol vannak utalások a mi világunkra – Egyesült Államok és az Európai Unió például létezik –, de nincsenek sem utcanevek, sem városnevek, sem látványosságok ebben a képzeletbeli városban. Ami jelentősen lecsökkenti a színesítő részletek használatát, hiszen ha egy történet bárhol játszódhatna, az valójában sehol nem játszódik. Na jó, annyi kiderül, hogy Lyon öt óra kocsival.

Szerencsére ez Gyurcsányt egyáltalán nem zavarja a krimiírásban, ugyanis A kereszt halálából szinte teljesen hiányoznak a leírások. A könyv felénél esett le, hogy valójában azt sem tudom, hogyan néznek ki a főszereplők, a koruk, a foglalkozásuk és néha-néha a modoruk kivételével nem sok támaszkodót kapunk. Nincsen leírások helyszínekről, látványról, részletekről. De akkor miből áll A kereszt halála?

Nagyon jó a kérdés. Gyurcsány ugyanis elköveti azt a fantasztikus teljesítményt, hogy úgy húsz-harminc beszélő karaktert szerepeltet, akik mind pontosan ugyanúgy szólalnak meg. Természetesen könnyű vicc lenne azt mondani, hogy mindegyik Gyurcsány Ferenc hangján, de nehéz kikerülni a jellegzetes intonációját, amikor bekezdéseken át tartó mansplaininget hallhatunk végig. A narratíva tekerőjeként pedig kifejezetten ügyetlen, egyszerűen képtelen máshogy információkat átadni, csak és kizárólag úgy, ha a szereplők hosszú magyarázkodással untatják egymást. Szerzőként nincsen birtokában annak a képességnek, hogy érzékeltesse, valaki elmond valakinek valami olyan tudást, aminek az olvasó már a birtokában van, így előfordul például, hogy egy fejezet az előző összefoglalásával indul, vagy a könyv utolsó harmadában két oldalon keresztül azt olvassuk, hogy a főszereplő elmondja a nyomozás jelenlegi állását különböző karaktereknek, akkor már szerencsére leírásban összefoglalva.

Elnézést, eltévedtem, ami valójában eléggé szimbolikus, ha erről a regényről van szó. A kereszt halála főszereplője ugyanis egy Abigél Eriksdottir nevű nyomozó, akinek neve szép példa a kultúraházasításra és Gyurcsány ambíciójára, hogy egy cikkben a neve mellett szorosan valaki leírja azt, hogy „skandináv krimi”. Abigél a város gyilkossági osztályának vezetője, és az a fajta ritka nyomozó, aki a könyv végére szinte semmit sem nyomoz ki, gyakorlatilag a dedukció teljes hiányával rendelkezik. A férje, Pierre galerista egy olyan pici galériában, ahol Klimt- és Schiele-grafikákat árulnak, és amúgy nagyon jó szakács, guancialét használ, borban rotyogtatja három órán át a csirkecombokat, ami valószínűleg pimasz utalás a gyurcsányi bibliográfia előző könyvére. De a név mellett nagyon szép, tömörített illusztrációja a könyv stílusának az, amikor Abigél nyomozó felhívja a férjét, hogy mesélje el neki, mit tud a keresztekről úgy általában. Pierre pedig egy komplett féloldalas gyorstalpalót ad neki a kereszt különböző használatairól az évszázadokon át, mintha ez az információ amúgy sehogy nem lenne elérhető, csak egy remekül főző, művelt úriember segítségével.

A kereszt természetesen azt a keresztet jelenti. A regény fejezeteiben ugyanis felbukkan a háttérben húzódó papszál egy fiatal olasz férfiról, aki papnak áll, de személyes okokból maga mögött hagyja az egyházat, a hitét azonban nem teljesen. Ezek a fejezetek érezhetően azok, ahol Gyurcsány elengedi magát, és átadja a billentyűzetét annak, hogy hosszan értekezzen a hit mibenlétéről, az élő hitről, Istennel kapcsolatos dilemmáiról egy homoszexualitásában éppen kibontakozó fiatalember fejében és fejéből. Természetesen köze lesz a Rejtélyes Bűntényhez, de kevésbé elegánsan, mint ahogy ez a narratív eszköz diktálná.

És ha nem lenne elég, hogy Abigél nemnyomoz és egy olasz pap nempapkodik, akkor A kereszt halála még egy történetszállal kecsegtet: Abigél és Pierre ugyanis örökbe fogadták a lányukat, Marianne-t, akit a történet első harmadában felkeres egy soha nem látott ikertestvére, ami hosszú önvizsgálatot követel meg a lánytól, és még hosszabb magyarázatokat Gyurcsány Ferenctől többek között arról, hogyan működnek az olyan, DNS-ből rokonságot kutató, nyilvánosan elérhető szolgáltatók mint a MyHeritage. A regénye alapján úgy tűnik, hogy Gyurcsány a hosszú túlmagyarázások mestere, legyen szó technológiáról vagy történelemről, de még amikor szándékosan tömören próbál fogalmazni (például abban a kínosan hiteltelen jelenetben, amikor a nyomozók a Sigur Rós és a Bloc Party zenekarokról beszélgetnek), akkor is van mindennek egy porból készült Wikipedia-íze, mintha a tudást nem teljesen szerezte volna meg, csak az adatokat és a kulcsmondatokat. A feminizmus példájaként is Emma Watson egyik beszédét hozza fel, de az, hogy abban a beszédben mi van, már nem derül ki. A Gyurcsány-nyelvezet pedig érvényes egészen a fiatal karakterekre is, akiknek a kommunikációja híján van bármilyen személyiségnek, de cserébe amikor szomorúak, akkor a szebb napokat is látott Texas nevű skót zenekar egyik számát hallgatják.

Már megint a részletekkel foglalkozom, ami, ismétlem, tipikusan gyurcsányi húzás. A kereszt halála ugyanis a cselekményét tekintve olyan lassan halad, hogy a könyv felénél még egyáltalán nem vagyunk közel semmiféle megoldáshoz, de még a megoldás felé vezető út is homályba vész. Krimiként szinte egyáltalán nem működik, ráadásul bármilyen feszültséget azonnal megtör az örökbefogadásról szóló párhuzamos szál, ami nagyjából annyi rejtéllyel kecsegtet, mint egy kiadós Google-keresés éjfél után. Az érdekes az egészben az, hogy A kereszt halála a témaválasztása és a fináléja alapján még akár lehetne egy gyors tempójú, igazi szemétkönyv, amit az angolszász sajtó reptéri regényeknek szokott hívni. Gyurcsány a végére úgy belelendül, hogy egymásnak adja át az oldalakat a vérfertőzés, a nemi erőszak, a consensual non-consentnek nevezett szexuális praktika (értsd: beleegyezéses nembeleegyezés), nem fukarkodik a véres, brutális elemekkel, és amikor végre történik valami fizikai benne, és le kell írnia egy erőszakos dulakodást, akkor tényleg megcsillan, hogy ért a sérülések és sebesülések, menekülések és üldözések világához valamit.

De a négyszáz oldal kikezdi az ember türelmét, és nehéz úgy fordulatos krimit írni, hogy hosszú mansplainingbe bukkanhatunk bármelyik oldalon. Ha szerencsénk van, akkor nem oldalakon keresztül. Ráadásul Gyurcsánynak megvan az a képessége is, hogy a műfaji elvárásoknak sem tud teljesen megfelelni, a fejezetek végére hagyott cliffhangereket, az olvasókat lapozásra késztető feszült helyzetekre mindig rádob egy-egy mondatot, ami teljesen kicsorbítja azoknak az élét. Mintha Gyurcsány nem tudná, mikor és hol kell abbahagyni. Én tudom.

Kate Vargha (Gyurcsány Ferenc): A kereszt halála
T&T Kiadó, 2024, 5350 Ft