Patrick Duffy a mai napig ámulatban van attól, mekkora volt a Dallas hatása

Patrick Duffy egy ikonikus tévés pillanatot szeretett volna összehozni a karrierjében, és ez sikerült is neki. Hét évig a Dallas című felső kategóriás szappanopera egyik főszereplőjét, a nézők milliói által imádott Bobby Ewingot játszotta, aki a kedves és józan fiú volt az olajmilliomos családban, főleg bátyja és ellenlábasa, Jockey Ewing mellett.

Hét év után Duffy váltani akart, és otthagyta a sorozatot, de ez mind a Dallasnak, mind a színész karrierjének rosszat tett, ezért 1986-ban, amikor a sorozatbeli felesége kinyitotta egy reggel a zuhany ajtaját, ott állt Bobby Ewing, akit az előző évadban megöltek, eltemettek, elgyászoltak.

A Dallas „csak egy álom volt az előző évad” típusú csavarja azóta is legendás, annyira, hogy képtelenség Patrick Duffyra személyesen ránézni, és nem arra gondolni, hogy ott áll a zuhany alatt, és köszönti a megdöbbent Pamelát. De Duffyt nem csak ez az egy pillanat határozza meg: a Dallas fináléja után rögtön ment dolgozni az Egyről a kettőre című családi vígjátéksorozatba, néha a Dallast feltámasztotta egy-egy tévéfilmnek, majd felbukkant a fiatal generációval újraindult változatban is. A filmes szerepek jellemzően elkerülték eddig, egy-egy Hallmark-filmen vagy pici mellékszerepen kívül.

Most viszont teljesen váratlan helyen bukkant fel: egy magyar filmben. A Lepattanó című vígjátékban ő alakítja a névtelen, Brazíliában élő mecénást, aki tévedésből egy vagyont utal át annak a gombfociklubnak, amit Scherer Péter karaktere szeretne megmenteni a csődtől. Duffy a filmben egy magyar szereplőt játszik, ezért ugyanúgy Csankó Zoltán hangján szólal meg a filmben, mint a Dallasban.

A Lepattanó magyar premierje a miskolci Cinefesten volt, ahova a stáb mellett Duffy is ellátogatott. A vetítés után beszélgettünk vele arról a bizonyos zuhanyjelenetről, arról, hogy miért rendezett az Egyről a kettőre sorozatból majdnem ötven részt, és hogy milyen ötven éven át gyakorló buddhistaként élni.

Első és legfontosabb kérdésem: hogyan kerül Patrick Duffy egy gombfociról szóló magyar filmbe?

Kezdem a gombfocival. Még mindig nem értem ezt a játékot, de lenyűgöz. A szerepet pedig úgy kaptam meg, hogy színész vagyok. Csörög a telefon, valaki felteszi a vonal másik végén a kérdést, hogy szeretnék-e egy pici szerepet vállalni egy gombfociról szóló magyar filmben. Én meg azt mondom erre, hogy abszolúte. Nem voltam még Magyarországon, ez egy ok. Fizetik a kajámat? Ha igen, akkor megyek is!

A repülőjegyeknek első osztályra kell szólniuk?

Business classra! Linda és én tavaly érkeztünk meg Budapestre. Öt napig forgattam összesen. A szabadidőmben megnéztem azt a gyönyörű várost. Miért ne vállalna valaki ilyesmit? Miért ne akarna több tapasztalatot szerezni? Az út mögöttem sokkal hosszabb, mint az út előttem. Úgy éreztem, erre rá kellett lépnem, nem csak magam, hanem a környezetem miatt is. Mesélhetem majd az unokáimnak, hogy nemcsak voltam Budapesten, de még fizettek is érte. Sőt, valaki emlékezett rám! Most persze viccelek, ettől függetlenül ez azért figyelemre méltó. A Dallas nemsokára ünnepli az ötvenedik születésnapját. Annak a sorozatnak akkora hatása volt, hogy még most is elámulok tőle. Mindennap hálás vagyok azért, amiért ennyire népszerű volt, és eljutott olyan országokba is, amikről álmodni sem mertem volna. És ahol még a mai napig is népszerű. Hetvenhat éves vagyok, én már nem vagyok Bobby Ewing. Ez a népszerűség az, ami miatt olyasmiben tudok szerepelni, mint a Lepattanó. A premieren bemondták a nevem, és azt éreztem, hogy mindenki emlékszik rám. Mi többet kívánhat ennél egy színész? Mindenre azért nem mondok igent, de ha emberi fogyasztásra alkalmas, nekem megfelel.

Említette, hogy ön már nem Bobby Ewing. Amikor elhagyta a Dallast, akkor el akart távolodni a karaktertől?

Azt sosem szerettem volna. De azt akartam, hogy az ismertsége valami más felé lökjön engem. Arra gondoltam, utólag már persze hibásan, hogy ha a sorozatot a csúcsán hagyom ott, a hullámának legmagasabb pontján, akkor valahol máshol köthetek ki. Nem gondoltam, hogy a Dallas örökké fog tartani. Kaptam munkákat, de nem olyasmiket, amikre számítottam. És arra sem számítottam, hogy a Dallas lesz a legjobb szereplőgárda, amihez valaha is szerencsém lesz. Larry Hagman az egyik legjobb barátom volt onnantól kezdve, hogy találkoztunk, egészen odáig, hogy meghalt. Ugyanez a helyzet Linda Grayjel. Ő, mondjuk, még nem halt meg, nehogy ezt írja! De Ken Kercheval, Steve Kanaly – mintha a családtagjaim lettek volna. Amikor kiléptem a Dallasból, hamarosan rájöttem, hogy rossz okaim voltak rá, és vissza szeretnék térni. Szerencsére Hagman felhívott, megittunk pár italt, és belementem, hogy visszatérjek. Amikor visszatértem, semmi sem változott meg.

Bobby Ewing karaktere visszatért a sorozat után a tévéfilmekben, aztán egy új sorozatban is, mintha nem tudná maga mögött hagyni.

Amikor távoztam, akkor rájöttem, hogy nemcsak a munka hiányzott, hanem a munka minősége. Egy huszonnégy éves periódusban csak három hét volt, amikor nem volt munkám. Ez visszagondolva hihetetlen. Ami még hihetetlenebb: egy rossz napom sem volt a munkahelyemen. Ez pedig nagyon fontos volt számomra. A tévéfilmeknél már sok volt a változó, de a sorozatban családként működtünk. Egy családról is szólt, igaz, egy működésképtelen családról.

Tudom, hogy szinte rögtön a Dallas után belevágott az Egyről a kettőre forgatásába, de milyen érzés volt az, amikor vége lett valaminek, ami ekkora ismertséget hozott önnek?

Lehet, hogy ez most hübriszként hangzik, de akkor úgy éreztem, hogy már megjártam a legmagasabb csúcsot, nagyon kevés annak az esélye, hogy sikerül majd megint oda jutnom. Akkor arra gondoltam, hogy valami olyasmit kell csinálnom, amit élvezni is fogok. Mindig is imádtam a komédiákat, és amikor először beléptem a Miller/Boyett Productions irodájába, bemutatták nekem Suzanne Sommerst, és kezet fogtunk, arra gondoltam, hogy ő az új Larry Hagman az életemben.

Ezt mondta is neki?

Dehogy mondtam! De az érzés kölcsönös volt, ő a második férjének hívott engem, a forgatás alatt és azon kívül is.

Ön több részt rendezett a Dallasból és az Egyről a kettőre-ből is, más sorozatok mellett. Mikor jött rá, hogy ez érdekli?

Még Az atlantiszi férfi forgatásán kezdődött. Nem beképzeltségből mondom, de észrevettem, hogy amikor egy sorozatban dolgozom, akkor nemcsak a színészi munkámra figyelek, hanem szemmel tartom a többiek munkáját is. Egyre többet kezdtem el azon gondolkodni, hogy én hogyan végeznék egy bizonyos munkát. Lehet, hogy látok egy nagyon jó rendezési ötletet, de az is lehet, hogy máshova tenném a kamerát. Leonard Katzman, a Dallas executive producere, és nagyon kedves barátom lett a mentorom. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy mikor érzi egy színész azt, hogy készen áll a rendezői feladatra. Leonard minden szünet nélkül rávágta, hogy akkor, amikor az ügyvédje szerint is készen áll. Igaza volt! Beszéltem az ügyvédemmel, és megmondtam neki, hogy szeretnék rendezni. Őszintén szólva, egy ekkora volumenű sorozatban az öt legtöbbet szereplő színész meg tud birkózni a feladattal. Ilyen szinten már ez egy gépezet, és ha valami emberi hiba keletkezik, azt a gépezet kijavítja. Leonard megadta a lehetőséget. Az első lehetőséget mindig könnyű megszerezni. De a többit ki kell érdemelni. A Dallasból több mint harmincat rendeztem. Az Egyről a kettőre epizódjaiból negyvenkilencet. Egy idő után már nem kellett bizonyítanom. A színészek szerettek velem dolgozni, sosem csúsztunk ki az időből, sosem léptük túl a költségvetést, ha én voltam a rendező.

Huszonnégy év alatt három hétig nem volt csak munkája. Akkor ez tudatos döntés volt, hogy most kell megnyomnia az ipart, vagy egyszerűen csak így alakult?

Hasonló volt a helyzet, mint eldönteni, hogy jövök Magyarországra. A hetvenes évek közepén három nagy tévécsatorna létezett Amerikában. Amikor vége lett Az atlantiszi férfinak, minden producer ösztönösen küldte nekem a forgatókönyveket. Öt forgatókönyv érkezett. Az egyiknek az volt a címe, hogy Lassie apja. Akkoriban ez nem hangzott akkora hülyeségnek, Lassie azért népszerű volt. Egy másikban Linda Purl férjét kellett volna játszanom. Negyven év kellett, de végül a valóságban eljátszhattam. A Dallast csak azért vállaltam, mert egy ötrészes minisorozat volt. Öt részen át tartó stabil munka. Irány Dallas!

A kollégáim a lelkemre kötötték, hogy kérdezzem meg: mit viselt a Dallas híres zuhanyjelenetében?

Buborékokat és habot.

Titokban úgy forgatták, mint egy tusfürdőreklámot, nehogy kitudódjon a csavar, igaz?

Igen, az Irish Spring márkának készült, bár az Irish Spring nem tudott róla. De viccelek amúgy, volt rajtam fürdőnadrág.

Nagyon bizarr, hogy eltelt majdnem ötven év, és még mindig szóba kerül.

Ne is mondja! Két dolgot szerettem volna mindig is. Egy olyan főcímdalt, amit mindenki ismer, és a Dallasét mindenki ismeri. És egy olyan ikonikus jelenetet, mint az a zuhanyzós. Akár már nyugdíjba is mehetnék.

De még nem ment.

Kell még egy ikonikus jelenet.

Ön ötven éve gyakorló buddhista. Hogyan befolyásolta ez a munkáját és a magánéletét?

Nagyon mély hatása van. Már nem tudom meghúzni a vonalat, hogy mikor kezdődik és hol ér véget a hatása az életemen. Buddhista színésznek tartom magam. Azt hiszem, hogy már a természetem is buddhista. Máshogy gondolkodom a világról és a felelősségről. Ha jó, ha rossz történik velem, már nem kérdezem, hogy ez miért pont velem történik. Ha valami jó történik, akkor már tudom, hogy miért. Azért, mert már ötven éve azon dolgozom, hogy mindent megváltoztassak az életemben, ami negativitással jár. Amikor valami rossz történik, akkor pedig arra gondolok, hogy én hoztam létre azt a karmát, ami miatt ez megtörténhetett. Ez azt is jelenti, hogy ezt a karmát meg is tudom változtatni. Minden az én felelősségem, és így senki sem tud eltéríteni az utamról. Ha valami szörnyű történik velem, akkor nekem kell tennem valamit, hogy pozitívvá változtassam, és ezzel másokat is erre tudjak bátorítani.

Erre szüksége is volt.

Igen. A feleségem is buddhista volt (Carlyn Rosser, Duffy első felesége, 2017-ben halt meg – K. D.). Sosem voltam ezzel egyedül. A gyerekeim is megértették. Nem az a fajta buddhizmus, ami miatt az ember gyökeresen megváltoztatja a szokásait, utána is ittam, mint a gödény, és ettem húst. De minden egyes napomban egy biztos pont. Ötven éve minden reggel kántálok, megfigyelem az életem, kitűzöm a napi céljaimat, majd este a következő kántálásnál megvizsgálom, hogy elértem-e őket. Ha elcsesztem valamit, akkor valamit máshogy kell csinálnom. Imádom amúgy, hogy végre a kvantumfizika is kezdi ezt kapiskálni.

Végre eljutottak a buddhizmusig?

Igen, végre utolérték Patrick Duffyt! Egy egyszerű elmélet: ha valami az univerzum egyik pontján megváltozik, annak azonnal hatása van egy másik ponton. Ha kántálni kezdek egy problémáról, úgy érzem, meg tudom változtatni.

Ezek után váratlan kérdést tennék fel…

Elég váratlan volt az is, hogy arról kérdezett, mi volt rajtam a zuhany alatt!

A kétezres években szerepelt az Adult Swim egyik sorozatában, a Tim & Eric Awesome Show-ban, ahol saját magát alakította egy álreklámban. Milyen élmény volt?

Először is: azt sem tudtam, hogy egyáltalán léteznek. Két fiam van, akkoriban harmincasok voltak mindketten, és minden felkérést velük beszéltem át. Említettem nekik, hogy van valami Tim & Eric’s Excellent Adventure, abban kellene szerepelni. Azonnal rávágták, hogy azt vállaljam el. Úgyhogy elolvastam a forgatókönyvet, és olvasom, hogy medvecukrot akarnak az orromba nyomni. De aztán végigolvastam, láttam, mire megy ki a játék, és arra jutottam, hogy ez azért elég menő. Oké, amikor néztem, akkor nem értettem belőle semmit, de arra gondoltam, hogy biztos van oka annak, hogy ők léteznek. De ez is egy olyan pici ikonikus pillanat lett miattam, mint Szőrmóksegg lába a South Parkban.

És egy új generáció megismerhette.

Abszolút. Szerencsére nincsen bajom azzal, hogy magamból csináljak viccet.

A Lepattanó szeptember 26-tól látható országos moziforgalmazásban.