Ő nem a romantikus filmek aranyszívű prostija
2024. szeptember 18. – 21:33
What is love, kérdezte a Haddaway 1993-ban, és hozzátette, hogy baby don’t hurt me, és ugyanezt a kérdést teszi fel az Anora című, cannes-i fődíjas tragikomédia is, mintha meg lehetne válaszolni ezt úgy, hogy senkinek se essen bántódása. Sean Baker író-rendező (Floridai álom, Vörös rakéta) mintha fogott volt egy kifestőkönyvet, amiben a Micsoda nő! és a Bérgyilkos a szomszédom sztorijait kellett volna kiszínezni, de zsírkréta helyett addig molyolt volna a saját, mesés árnyalataival, mintáival, strasszaival és csicsáival, hogy a kiindulópontra alig lehessen ráismerni.
Anora a főszereplőnk neve – ő a huszonéves szexmunkás, aki esténként sztriptízbárban dolgozik, nappal pedig leginkább aludni szeretne a főleg posztszovjet bevándorlók lakta Brighton Beachen található albérletében, New York külvárosában. Anorát, vagy ahogy ő szereti, hogy hivatkozzanak rá, Anit, Mikey Madison alakítja, őt vagy az újhullámos Sikoly egyik gyilkosaként lehet ismerni leginkább, vagy még jobban a Volt egyszer egy… Hollywood Charles Manson-rajongó szektatagjaként, akinek az arcát Brad Pitt karaktere veri péppé egy konzervdobozzal, begombázva. Mostantól mindenki Anoraként fogja ismerni.
Anora egy napja ugyanis fenekestül felfordul, amikor egy kuncsaft olyan táncost kér, aki tud oroszul. A lány orosz származású, de a kuncsaft kifejezetten orosz – Ványa egy tejfölösszájú, felfoghatatlanul gazdag család aranyifjúja, aki olyan házban lakik, amit nem is értem, hogy lehet megszerezni akár egy forgatásra. Ványa felbérli a nőt először egy estére, aztán egy egész hétre. Anora pedig élvezi az édes életet, a masszázst, a bulik utáni vitaminkoktélokat, az ötcsillagos lakosztályokat, és azt is, amikor egy este egy ilyen lakosztály selyemágyán Ványa megkéri a kezét Vegasban.
Gyors esküvő, hatkarátos gyémántgyűrű, szinte tiniszerelem, Baker pedig még egy stratégiailag tökéletesen elhelyezett drónfelvétellel le is zárja a Csipkerózsika-álmot. Ha ekkor mennénk ki a moziból, akkor minden oké lehetne, egymásra talált a szexmunkás és a talán-oligarcha fia egy luxusvillában, boldogan éltek, amíg meg nem haltak, egy égbe szálló drónfelvétellel el is búcsúzhatnánk tőlünk az első negyven perc után.
De az Anora nem arról szól, hogy ezek az emberek boldogok, hanem hogy ezek az emberek a szeretetet, a figyelmet, és a törődést anyagi tranzakciókban értelmezik. Meg egy kicsit arról is, hogy az orosz megoldóemberek, akik érvényteleníteni akarják a házasságot, messze nem olyan kemények, mint amilyennek elsőre tűnnek. Az Anora remekül, és kicsattanó energiával egyensúlyoz a két vezérfonala között – hogy legyen egy szinte kegyetlen film arról, hogy a szerelem az mi az istennyila azon kívül, hogy emberek kölcsönösen érzelmi és/vagy anyagi erőforrásokat cserélnek egymással, és legyen egy néha iszonyatosan vicces komédia arról, hogy egy szexmunkás gyakorlatilag egy szuperhős, ha nem kapja meg a megfelelő tiszteletet.
És ennek a forgószélnek a közepén ott van Mikey Madison, az Anorát, bocsánat, Anit alakító színésznő, aki olyan, mintha a forgószél felkapott volna egy marék zsilettpengét és akrilkörmöt is. Ani tényleg olyan, mint a hihetetlen Hulk akkor, ha bármi az útjába áll, a film legviccesebb jelenetében több súlyos keleti blokkos arc is képtelen megbirkózni vele. A nő tudja, hogy Ványa nevetségesen gazdag családja lenne az egyetlen kiút a kizsákmányoló, tébét és nyugdíjat sem nyújtó munkásosztályból, ezért szó szerint foggal-körömmel ragaszkodna hozzá. De mélyen azt is tudja, hogy talán élete legnagyobb kizsákmányolásába fut bele a gyors házassággal. Minden túl szép elsőre, hogy igaz legyen, mintha mindenben lenne egy kimondatlan furcsaság – ahogy abban a sztriptíztáncban, amit a srác kér tőle a nappalijában, verőfényes napsütésben. Mintha napvilágra kerülne valami nagyon hamar, aminek nem ott a helye.
Sean Baker már egy ideje szinte kizárólag szexmunkásokról készíti a filmjeit, a Tangerine-ben transz prostituáltak indulnak el Los Angeles karácsonyán bosszút állni egy megcsalón, a Floridai álomban egy egyedülálló anyuka fogad kuncsaftokat a Disney Worldtől egy kőhajításnyira, a Vörös Rakétában egy kiégett pornószínész hálóz be lassan egy vidéki tinilányt. Mindegyikben nagy fokú empátia van a szakma iránt, és az Anora sem kivétel, itt a sztriptíz és az eszkortság nem egy szörnyű végkifejlet, hanem egy meló, amit valakinek el kell végeznie. Mindez keveredik Baker szokásos stílusával, amiben egyszerre jelenik meg a realista rögvalóság (stábjának különösen jó szeme van a statisztákhoz), és a stilizált, egészen melodrámai képi világ az erős színhasználattól a kifejező időjárási viszonyokig. Van egy jelenet, amikor a szereplők Brighton Beach mólóján sétálnak hajnalban, és mintha mindenki életlen lenne. A kamera kicsit elfordul jobbra, és azért életlenek, mert az élesség azon a téli hajnali fényen van, amitől mintha New York külvárosát bevonná egy mesebeli, színpompás dunyha.
És ahogy Baker utóbbi filmjeiben, az Anorában is van egy kaotikus energia, amit néha nehéz szusszal bírni, amin néha a rengeteg egymással üvöltöző szereplő, és néha Ani kifejezetten idegesítő karaktere sem segít. Ani nem az aranyszívű prosti közhelye, hanem egy céltudatos, akaratos, ha muszáj, hisztérikus karakter, aki könnyebben találna helyet Szomjas György filmjeiben, mint az amerikai romkomokban. Mikey Madison csodálatos ebben a szerepben, főleg azért, mert Baker nem rágja a szánkba, hogy mi is motiválja őt egészen pontosan, tényleg érez valamit Ványa iránt, vagy csak tényleg kifogta a pénzes bálnát, ahogy az egyik kollégája megvetően mondja neki. Az Anora az érzelmileg legcsupaszabb és legérzékenyebb jelenetében megadja a választ, és megértet velünk mindent – ahogy a tranzakciók után látjuk a tranzakciós díjat.
Az Anora premierje a cannes-i filmfesztiválon volt, mi a miskolci Cinefesten láttuk. Országos moziforgalmazásba november 7-től kerül.