A Szegény párák rendezője nem áll le, sőt, most indul be igazán

Nem tudom, ki volt az, aki egy aranyhaltól azt kívánta, hogy legyen még több Jórgosz Lánthimosz mindenhol, csináljon filmeket olyan sebességgel és intenzitással, ahogy a csövön kifér, de szeretném neki ezúton is üzenni, hogy köszönjük, elég lesz. A 2023-as, többszörös Oscar-díjas Szegény párák után ugyanis egy éven belül már itt is van a következő filmje, A kegyelem fajtái (eredeti címén: Kinds Of Kindness), egy két és fél órás antológia arról, hogy milyen különleges módokat választhatnak emberek ahhoz, hogy a másikat az uralmuk alá vonják. És ha minden így marad, jövőre sem maradunk Lánthimosz-film nélkül, hála az égnek.

A Szegény párák a görög rendező talán legnagyobb közönségsikere volt, abból a szempontból biztosan, hogy az előbbi filmjeihez képest senki sem úgy hagyta el a mozit utána, mint akire ráesett két tonna hellén egzisztencializmus – zászlóként lóbálta a női érdekérvényesítés fontosságát, tele volt pojácaként viselkedő híres színészekkel, és úgy nézett ki, mintha valaki régi PC-n kirenderelte volna Jean-Pierre Jeunet korai filmjeit. Fontos hangsúlyozni, hogy nem Lánthimosz korábbi filmjeit.

És mint minden olyan után, ami túlságosan sikeresnek, megerőltetőnek, vagy személytelennek tűnik, az alkotó visszatért a gyökereihez. A kegyelem fajtáiban nincsenek azok az indokolatlan halszemoptikás felvételek, amik A kedvenc óta borzolják a kedélyeket, a forgatókönyvíró pedig ugyanaz Eftimisz Filipou, akivel a nemzetközi figyelmet elhozó Kutyafogat és A homárt is együtt írták. A film szerkezete különösen barátságtalan: három, egyenként ötvenperces epizód, ugyanazokkal a színészekkel, különböző szerepekben. Az epizódok története nagyon halványan kapcsolódik csak egymáshoz, de tematikailag nagyon szorosan.

Mivel Lánthimosz nem bíz semmit sem a véletlenre, már a stáblista előtt nyilvánvalóvá teszi, hogy mi is az a nagyon szoros tematikai kapcsolódás, amikor a logók alatt, a fanfárok helyett is a Sweet Dreams szól a Eurythmicstől. Betölti a termet Annie Lennox vokálja azokról, akik használni akarnak másokat, akik azt akarják, hogy használják őket. A kegyelem fajtái ezeknek az egyszerű kedvességtől az extrém lojalitásig terjedő variációit adja, a történetei pedig általában egy nehezen megmagyarázható, de a sztori világában érthető véres jelenettel, vagy annak következményével érnek véget.

A sztorik lényege, hogy valójában mik történnek bennük, és mik a háttérben működő erők, úgyhogy próbálom csak nagy vonalakban összefoglalni őket. Az elsőben egy alkalmazott (Jesse Plemons) éli úgy az életét, hogy a főnöke (Willem Dafoe) szorosan irányítja. A másodikban egy rendőr (Plemons) várja haza a hajótörött feleségét (Emma Stone). A harmadikban egy sajátos szekta tagjai (Plemons, Stone) keresnek valakit. Három sztoriból kettőben van egy karizmatikus, mindenki felett álló figura, mindig van egy pojáca, egy balek, és mindig van valaki, akinek fordul a sorsa.

A történetek megvalósítása között nincsen különbség: A kegyelem fajtái ugyanazt a rideg, gyakran totálokból építkező, puritán terekben működő vizualitást hozza, mint Lánthimosz korábbi filmjei, a Kutyafog elhibázott képeinek rajongói pedig itt is kaphatnak bőven képhatárral levágott fejű szereplőket. A közelképek ritkán készülnek szemből, leginkább a legelőnytelenebb alsó állásból, hogy mindenkinek a tokáját is megnézhessük. A zene idegtépő, mintha valaki a zongora billentyűin kergetne egy kaszáspókot az ujjaival, majd amikor megtalálta, a végtelenségig püfölné azt a hangot – ez az a pont, amikor lehet tudni, hogy valami nagyon bizarr fog történni a filmben. Mindhárom történetben vannak álomjelenetek vagy visszaemlékezések, amik fekete-fehérek.

Mindegyikben teljes komolysággal játsszák el a színészek a szerepeiket, de mindegyik történetben van egy, láthatóan amatőr vagy kevésbé tapasztalt figura, akit a szokatlan hangsúlyozása vagy fizimiskája miatt válogattak be. És mindegyik történet New Orleans-ban játszódik, bár ezt a film alapján nehéz megmondani, mert szerepel benne ültetvényes palota és felhőkarcoló is. És mindegyikben vannak olyan bizarr, színezésnek számító részletek, amik sokat hozzátesznek a kényelmetlen, feszengős hangulathoz. Mondanám azt, hogy Lánthimosz és forgatókönyvírója viccelnek, de ami A kényelem fajtáiban történik, azt nehéz viccnek nevezni. Vicc helyett talán jobb kifejezés lenne a „groteszk események abszurd sorozata”.

A film óriási előnye, hogy mint az összes eddigi amerikai gyártású filmjében, tehetséges és ismert színészeket sikerült megint összetrombitálnia – feltehetőleg mindegyikőjük élvezi azt, hogy egyszerre tud hülyét és megalomán őrültet csinálni magából egy szokatlan történetben. Mindenki három szerepben bukkan fel, de sosincs az az érzésünk, hogy egy pillanatig is össze lehetne keverni őket. Willem Dafoe azért született a világra, hogy őrült tekintetű kedves embereket, vagy kedves tekintetű őrülteket játsszon, Emma Stone pedig megint teljes természetességgel tud szexmániás és/vagy szektatag lenni.

A kegyelem fajtái aduásza viszont a Cannes-ban méltó színészi díjat kapó Jesse Plemons, akivel azóta nem lehet betelni, amióta felbukkant a Breaking Bad hidegvérű tinédzsereként. Plemons probléma nélkül tud agresszor vagy agresszor áldozata lenni, szinte láthatatlan eltérésekkel különbözteti meg a karaktereit egymástól, az érzelemmentes hangja vicces, az érzelmekkel teli pedig tud hatásos lenni. Plemons pici szerepekben is nagyon jó, de érdemes megnézni itt is, mert hiába jelenik meg három szerepben, képtelenség betelni vele.

Ahogy viszont sajnos a filmmel nagyon könnyen be lehet. Minden szándékolt idegborzolása ellenére A kegyelem fajtái polgárpukkasztásban azért nem tudja megugrani a fél évszázaddal ezelőtti európai művészfilmeket, a ridegségéből jövő humora pedig az elejétől a végéig ugyanolyan intenzitással ömlik ránk. Mindegyik történet, mindegyik jelenet, mindegyik beállítás ugyanazt a fészkelődéssel teli kényelmetlenséget próbálja elérni bennünk. Ami azért hosszú távon nem egy működő stratégia, Lánthimosz megteremti ennek minden eszközét az első húsz percben, aztán még vár ránk több mint kétórányi pontosan ugyanaz, kicsit máshogy. A görög rendező rajongóinak lehet, hogy ez maga a mennyei manna, de mindenki másnak erős túlzás.

A kegyelem fajtái premierje az idei cannes-i filmfesztiválon volt, mi Karlovy Varyban láttuk. Magyarországon szeptember 19-én kerül a mozikba.