Egy kötet akkor a legfájdalmasabb, ha a szerző saját vérével írta lapjait

Ha végigtekintünk a magyar irodalom történetén, számtalan olyan életművet találunk, amely nem teljesedhetett ki az alkotó korai halála miatt. Egy ilyen életmű Borbély Szilárdé is, akinek éppen tíz évvel ezelőtti távozása minden bizonnyal megfosztotta hazánkat jó néhány pompás regénytől, kispróza-, illetve verseskötettől. A pályáját alapvetően költőként kezdő Borbély ugyanis gyakorlatilag az irodalom minden terén maradandót alkotott, legyen az a líra, a dráma, a próza vagy éppen az irodalomtudomány.

A szerzőt életében sajnos csak viszonylag kevesen ismerték (akik igen, azok elsősorban egyetlen regénye, az elmúlt évtized egyik legfontosabb alkotása, a Nincstelenek miatt), ám a helyzet tragikusan korán bekövetkezett halála után sem igazán változott, hiszen olyan zseniális kész vagy félig kész kötetei maradtak éveken át az asztalfiókban, mint az utóbbi idők egyik legjobb lírakötete, a Bukolikatájban, vagy a maga romjaiban is megkapó regénytöredék, a Kafka fia.

Szerencsére ez a helyzet a Nincstelenek 2021-es újrakiadásával megváltozott, hiszen azóta a Jelenkor Kiadó gyors egymásutánban kezdte el megjelentetni a régebbi köteteket, illetve a hagyatékban maradt darabokat. A néhány hete kapható Árnyképrajzoló és egyéb prózai írások mindkét fent említett kategóriához is hozzátartozik, ugyanis az eredetileg 2008-ban megjelent címadó kötet mellett ezúttal több, csak folyóiratban olvasható, illetve néhány hagyatékban maradt szöveget is kézhez kapunk. Ez a megoldás már csak azért is szerencsés, mert így

gyakorlatilag átláthatjuk a szerző egész kisprózai életművét, képet alkotva a kezdetektől az első prózai köteten át egészen a Nincstelenek előtanulmányaiig.

Egy régi kötet szövegei, ám még mindig fontosak

Az új kiadványban ezek a szövegek tematikus ciklusokba rendeződnek, melyek természetesen a címadó kötet darabjaival indulnak. Ezek mind stílusukban, mind tartalmukban sokfélék, ám többségükben hangsúlyosan megjelenik az önéletrajzi elem. A Göncz az egy strici című történetben a szerző nagyapja kerül középpontba, aki egykori katonaként mind a szocialista, mind a rendszerváltás utáni időkben ragaszkodik horthysta erkölcseihez és világlátásához. A csótányirtó egy talán leginkább Tar Sándorhoz illő történet, melynek lepukkant albérletben lakó értelmiségi elbeszélője úgy tud legjobban beilleszkedni a környezetébe, hogy a többiekhez hasonlóan hagyja magát átverni a címszereplő alkoholista csaló által. A Móriczka és a portás ezzel szemben a groteszk világához tartozik, hiszen az irodalmi díját átvenni kívánó szerző útját elálló portás már-már inkább kafkai figura, mint valódi hús-vér ember.

Az első részből egyértelműen kiemelkedik az Egy bűntény mellékszálai, amely a lehető leghidegebb és a legtávolságtartóbb módon számol be az író életét beárnyékoló brutális tragédiáról, arról a máig felderítetlen rablógyilkosságról, mely során édesanyja életét vesztette, édesapja pedig maradandó károsodásokat szenvedett. Az Árnyképrajzoló ezzel szemben egy lebegő és sajnos a végére eléggé széteső történet, melyben egybefonódik a művészet, egy gyilkosság és egy bizonyos titkos szervezet működése.

A második egység a P. emlékezete címet kapta. Az itt szereplő szövegek eredetileg az Élet és Irodalom hasábjain jelentek meg, és bár középpontjukban egy, talán a 19. század közepi Bécsben szolgálatot teljesítő titkosrendőr áll, mégis elsősorban megfogalmazásuk elmosódottsága, nem pedig történetvezetésük miatt válhatnak emlékezetessé. Borbély egészen érdekesen áll ehhez a talán leginkább olvasmányos lektűrökbe és kalandregényekbe illő alakhoz, hiszen általa egy olyan figurát teremtett meg, aki ellentmond annak, hogy bármiféle történet szövődjön körülötte, inkább megmarad egy titokzatos, kiismerhetetlen, mindvégig ködben bujkáló férfinak.

Ritkán olvasni ilyen fájdalmas szövegeket a gyűlöletről

A harmadik rész öt rövidke darabja szintén folyóiratokból lehet ismerős, és az a közös bennük, hogy mindannyiukban szeretet nélküli kapcsolatokba pillanthatunk bele, mégpedig általában a lehető legbrutálisabb percekben. A címadó Végignéz különösen megterhelheti az erre érzékeny olvasókat, hiszen éppen azokat a pillanatokat ábrázolja, amikor egy eszét vesztett férfi előbb bántalmazza a feleségét, majd ezek után a nő szeme láttára fel akarja akasztani közös gyermeküket. De legalább ugyanennyire tobzódik az erőszakban a Kalapácsbánt, melyben egy látszólag jól működő és eseménytelen házasság végét pár tökéletesen értelmetlen kalapácsütés jelenti.

A negyedik egységben tovább folytatódik ez a brutális vonulat, ám az előző rész szűk perspektívából ábrázolt családi drámáit felváltják a szélesebb, társadalmi problémákat középpontba állító szövegek. Ilyen A kátrány is, amely egy kisváros gazdagabb családjaiba tartozó fiatalok életén át láttatja a rasszizmus működését, így nem is csoda, hogy szerepel itt még két történet a 2008–2009-es romagyilkosságok kapcsán.

Az Árnyképrajzoló és egyéb prózai írásokat összességében egy rendkívül fontos, hiánypótló, ám minőségét tekintve erősen hullámzó könyvnek tartom, amelyben, gyűjteményes kötet révén, keverednek egymással a rendkívül erős, minőségi darabok és a gyengébben sikerült szövegek.

Viszont mivel Borbély Szilárd közelmúltunk egyik kimagasló alkotója volt, ez tényleg egy olyan kiadvány, amelyet mind stílusa, mind témái, mind problémafelvetései (a modern ember valódi szeretet nélküli élete és az ehhez óhatatlanul hozzátartozó erőszak, kirekesztés és gyűlölet) miatt érdemes lehet kézbe venni. Azt hiszem, ideje lenne már annak, hogy a szerző elnyerje méltó helyét a hazai irodalomban.

Borbély Szilárd: Árnyképrajzoló és egyéb prózai írások
Jelenkor, 2024, 5999 Ft