Élőholtak és különféle túlvilági lények nélkül is lehet zseniális regényt írni

Ha kicsit bulvárosabb felütéssel szeretném kezdeni, azt is írhatnám, hogy Karl Ove Knausgård a nyugati világ nagy részéhez hasonlóan hazánkat is letarolta az elmúlt nyolc évben. Először jött tőle a provokatív című Harcom sorozata (norvégul Min Kamp), itt hat kötetben oldalak ezrein át vallott nem túl eseménydús életéről a lehető legrészletezőbb és legőszintébb formában, majd érkezett a kissé hullámzó színvonalú Évszakok-tetralógia, melyben amolyan személyes enciklopédiaként kezdett el mesélni még meg sem született lányának a világ dolgairól.

Ezek után nem túl meglepő, hogy a szerző legújabb dobása szintén egy sorozat, amely azonban a fentiektől eltérően teljes egészében fikciós. Ennek 700 oldalas első kötete, a Hajnalcsillag a tavalyi év egyik legnagyobb dobása volt idehaza, mégpedig azért, mert olyan szinten volt képes ötvözni a teljesen realista családi drámák világát a Stephen King-féle horrorok borzalmaival, ami egészen utánozhatatlan és egyedülálló. Ebben a nagyregényben kilenc főbb szereplő kapott magának egy-egy kisregénnyi teret, hogy a cselekmény két napja alatt élhessék a maguk kisszerű életét, elkövessék a maguk hibáit, és ezek által feltáruljon előttünk a modern ember elidegenedettsége, kommunikációképtelensége és életmódjából fakadó válsága, hogy aztán a címben is szereplő különös csillag felbukkanásával elszabaduljon valami megmagyarázhatatlan borzalom. A furcsa égitest megjelenése ugyanis, úgy tűnt, nemcsak túlvilági lényeket szabadított rá a világunkra, de ezzel egy időben megszüntette a halált is, így a regény végére az újra életre kelt holtak és különféle sátáni szerzetek között ragadt hőseink nem érthettek semmit.

Ahogy mi, olvasók sem értettünk semmit, hiszen kérdések voltak tucatszám, magyarázat azonban egy sem.

Éppen ezért lehetett nagy öröm sokaknak, hogy a Magvető példás gyorsasággal megjelentette a Hajnalcsillag-sorozat következő kötetét, Az öröklét farkasait is, amely a maga bő 800 oldalával még nagyobb vállalás, mint volt az első darab. Elöljáróban azonban el kell mondanom, hogy azok, akik a rejtélyek megoldását keresnék ebben a kötetben, csalódni fognak, hiszen ezúttal – hiába a nagyobb terjedelem – egy kevesebb szereplőt mozgató és az apokaliptikus események előtt jobbára több évtizeddel korábban játszódó, teljes mértékben realista történetet kapunk, amely csak minimálisan tudja árnyalni az első kötet végével kapcsolatos feltételezéseinket, ám amely – minőségét tekintve – talán még jobb is, mint a korábbi.

Mihez kezdhet magával egy tinédzser fiú a felnőttkor küszöbén?

A második kötet első fele (egy rövid bevezetőt leszámítva) 1986 tavaszán játszódik, éppen abban az időszakban, amikor felrobbant a csernobili atomerőmű. Ekkor érkezik vissza szülővárosába a frissen leszerelt, 19 éves Syvert, akinek fogalma sincs, mihez kezdjen az életével. Mivel nem tudja, hogy tovább akar-e tanulni (a főiskolai képzés úgyis csak ősszel indulna), és a településen nem is igazán akad normális munkalehetőség, úgy tervezi, a következő fél évet édes semmittevéssel fogja tölteni. A következő néhány száz oldal a fiatal srác életének szokásos knausgård-i mikrorealista leírása, így nyomon követhetjük csavargás, focizás, bulizás vagy éppen csajozási próbálkozásai során, hogy közben megismerhessük múltját és családját is.

Édesapját egy autóbalesetben vesztette el tíz évvel korábban, ám azt csak ekkoriban tudja meg, hogy a férfi pont el akarta hagyni a családot egy másik nő kedvéért. Syvertet természetesen felkavarja a hír, és elmélyíti a közte és édesanyja között már egy ideje meglévő szakadékot is. A srác 19 évesen nehezen tud mit kezdeni magával, hiszen gyereknek már egészen biztosan nem gyerek, de még felnőttek sem igazán mondható. Valahol megragadt a kettő közötti senki földjén, így egyszerre dacol benne a sértődött és az apja titkai után kutakodó gyerek és a megmaradt családja iránt egyre nagyobb felelősséget érző felnőtt.

Bár ebben a néhány hét alatt lezajló történetben nincs semmi különleges, és az itt leírt események zöme tényleg csak annyi, hogy oldalak százain át olvashatjuk, ahogy Syvert henyél az ágyban, veszekszik az anyjával, csavarog a városban, rúgja a bőrt a focipályán, vagy éppen beszélget a barátaival, de furcsa módon mégis így kerülünk a lehető legközelebb ehhez a kissé lusta, határozatlan, ám nagyon is jószívű fiúhoz, aki a szemünk láttára érik férfivé, és válik egyre betegebb édesanyja, valamint koraérett és rendkívül tehetséges öccse támaszává.

Syvert szála ebből a szempontból talán az egyik legjobb felnövéstörténet, amit valaha olvastam.

Aztán ahogy ez a történet a könyv fele táján megszakad, előbb egy lestrapált orosz kamionsofőr életének talán legrosszabb estéjébe pillanthatunk bele, majd egy olyan költő levelezését olvashatjuk, aki képtelen volt megírni egy kötet számára az előszót. Ez a két figura gyorsan belép, majd ugyanilyen hirtelen távozik is. Az olvasó pedig nem is sejtheti az összefüggéseket.

Moszkvában is beüt az apokalipszis

A következő szereplőnk, Alevtyina ugyancsak orosz, ám ő már Syverthez hasonlóan szintén több száz oldalnyi szerepet kap. A negyvenéves nő elsőéveseknek tanít biológiát egy moszkvai egyetemen (fő témája az élet keletkezése és az evolúció), és éppen azon a napon szegődünk mellé, amikor nem elég, hogy előadás közben beleköt egy vallási fanatikus, de neki kell megszerveznie távol élő apja születésnapi ünnepségét is. Mindez meglehetősen sok a nőnek, hiszen karrierje válságban (korábban ígéretes tehetségű tudósnak tartották, aki azonban nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket), kamaszkorú és egyre agresszívabban viselkedő fiával képtelen szót érteni, ráadásul még saját öregedésével is szembe kell néznie.

Miközben hazautazik szülővárosába, és készülődik az ünnepségre, éppen ezért kénytelen számot vetni a múltjával, és így lehetőség adódik rá, hogy flashbackek formájában megismerhessük életének főbb eseményeit is. Knausgård, ahogy már a korábbi köteteiben is megszokhattuk, itt sem vált hangot, hanem ugyanazon a végtelenül részletező és rendkívül visszafogott módon narrálja Alevtyina életének eseményeit, melyek ugyanolyan átlagosak, mint voltak a norvég srácé. Ez a szál is a realista történetmesélés csúcsa, ráadásul több ponton is érezhetően tükrözi egymást a napjainkban élő orosz nő és a '80-as évekbeli skandináv fiú sorsa.

Természetesen ezeket olvasva felvetődhet a kérdés, hogy mégis mi köze az új kötetnek a korábbihoz. Bár a Hajnalcsillagban felmerülő kérdésekre itt nem kapunk választ, Az öröklét farkasai is épp olyan finoman pedzegeti a halál témáját, mint az első rész. A szerző ismét csak arra a keresi a választ, hogy:

• Mi a halál?
• Mit tesz és miért szükséges meghalni?
• Mit lehet mindezzel kezdeni?

A halál ugyanis, ha jobbára csak érintőlegesen és mellékutakon is, de számtalanszor megjelenik az új műben, amely a végéhez közeledve felgyorsul, és a jelenbe érve a baljós „Hajnalcsillag” megjelenésével egyre komorabbá is válik.

A második kötet befejezése és összesen bő 1500 oldal elolvasása után válik csak igazán világossá, hogy Karl Ove Knausgård ismét óriási fába vágta a fejszéjét. Hiszen érezhetően még legalább ekkora terjedelem benne van ebben a történetben, így valószínűleg a harmadik kötetben fog összeérni a két megkezdett szál, és ott fogunk választ kapni az egyre sokasodó kérdéseinkre. Meggyőződésem, hogy a norvég szerző megint bejelentkezett az év legjobb könyve díjára ezzel a nagyregényével, amely a korábbiakhoz hasonlóan ismét méltán sorolható a kortárs realista történetmesélés közvetlen élvonalába.

Karl Ove Knausgård: Az öröklét farkasai
Fordította: Kúnos László
Magvető, 2024, 7999 Ft