Mi van akkor, ha az ördög éppen a templomban lakozik?

A Scolar Kiadó gondozásában tavaly megjelent Elmentem az öcsémhez az év egyik nagy meglepetése volt, hiszen valljuk be, nem túl gyakran fordul elő, hogy egy, az ötvenes éveiben járó pályakezdő rögtön egy szinte hiba nélküli alkotással rukkoljon elő. A későbbi Jana Kippo-trilógia első kötete olyan fontos, ám a kortárs irodalomban mára szinte már lerágott csontnak számító témákat állított középpontba, mint a családon belüli erőszak és a generációkon átívelő traumák kérdésköre, de mindezt olyan tökéletesen működő és lehengerlő módon tette, ami messze kiemelte a kötetet a hasonló témájú alkotások köréből.

Ebben az első kötetben megismerhettük a címszereplő hősnőt, a rendkívül hányatott sorsú Janát, aki bő két évtized múltával visszatért szülőfalujában élő ikertestvéréhez, hogy megpróbálja rendbe hozni a jelent, és közben leszámoljon sötét múltjával is. Aki már ismeri azt a kötetet, az jól tudja: a harmincas éveiben járó albínó nő narrációja a kezdet kezdetétől képes volt magával ragadni az olvasóját (a fordító, Patat Bence szokás szerint tökéletesen adta vissza ezt az élőbeszédszerű, a vesszőket, kérdőjeleket és a tulajdonnevek nagybetűit előszeretettel hanyagoló szöveget), hogy aztán meglepően gyorsan bevonódjunk a két idősíkon játszódó történetbe.

Míg a múltban megismerhettük az ikrek alkoholista, erőszakos és lányát éveken át zaklató apját, akinél hihetőbb és életszerűbb, nagybetűs Gonosszal csak ritkán találkozni, valamint az ezek felett mindig szemet hunyó és hátat fordító, saját elvakult hitébe menekülő anyját, addig

a jelenben kirajzolódott a vidéki svéd társadalom nem túl szívderítő képe is, alkoholizmussal, képmutatással, széthulló családokkal és elhanyagolt idősekkel.

A második kötet lehet jobb, mint az első?

Nem tudom, az írás pillanatában mennyire volt tervben az, hogy ebből trilógia lesz, hiszen az Elmentem az öcsémhez viszonylag megnyugtató módon zárult. De szerencsére egy ilyen zseniális kezdés után hamar jött a folytatás Elvittük ​anyát északra címmel (itt jegyezném meg, hogy megsüvegelendő a Scolar Kiadó hozzáállása, hiszen magyarul is a lehető leghamarabb érkezett a második kötet, az elsőhöz tökéletesen illő borítóval és keménykötéssel), amelynél joggal merülhetnek fel minden sikertörténet – legyen az regény vagy éppen film – második részéhez passzoló kérdések. Hol folytassuk? Mennyire maradjon a sikeres recept, és mennyire változtassunk rajta? Mennyire emeljünk a téten?

Karin Smirnoff gyakorlatilag semmit sem változtatott a stíluson és a narráción, az események fonalát pedig nem sokkal az előző kötet befejezése után vesszük fel. Az ikrek édesanyja egy öregek otthonában meghal, és utolsó kívánsága az, hogy Észak-Svédországban lévő szülőfalujában temessék el, illetve juttassanak el egy levelet jóval a házassága előtt született és kényszerből elhagyott lányának. Az első kérésnek Janáék rögtön eleget is tesznek, és ebben a kis, isten háta mögötti faluban szembesülniük kell azzal a környezettel, ahonnan a férje által elkövetett összes borzalom felett szemet hunyó asszony származott. Hamar rájönnek, hogy szinte az egész települést egy képmutató keresztény szekta irányítja, amely beleszól a tagok mindennapjaiba, és amely a helyi nőknek nem enged mást, mint a csendes engedelmességet, és annyi gyermek világra hozatalát, amennyi csak lehetséges. A férfiak eközben nappal istennek tetsző életet élnek, este meg ájulásig isszák magukat, és/vagy valamilyen mondvacsinált oknál fogva megverik a feleségüket.

Erre az ikrek érdekes módon homlokegyenest másként reagálnak. Míg Jana irtózik az egésztől, és minél hamarabb haza akar térni, addig testvérét, a mindig is labilis Öcsit szinte azonnal behálózzák az elveszett bárány hazacsábítására ácsingózó szekta tagjai, így a férfi a maradás mellett dönt. Jana pedig, mint egy jó védőangyal, nem tehet mást, mint hogy megpróbálja megmenteni testvérét. Még akkor is, ha ezzel kivívja maga számára a közösség haragját. Az már csak hab a tortán, hogy amikor az időközben már szintén elhunyt féltestvérüknek szánt levelet is megismeri, olyan dolgok derülnek ki az anyja múltjáról, amelyek kegyetlen bosszúért kiáltanak.

Miért jó, és mi hibádzik?

Az új kötet éppen azért jó, amiért az előző is az volt: tökéletesen működik a narráció, Smirnoff kiválóan adagolja az újabb és újabb, a korábbi történéseket nagyban árnyaló információkat, hihetőek a karakterek, és az itt megjelenő problémákat (ismét csak a családon belüli erőszak, alkoholizmus és képmutatás) is meglepően mélyen tudja ábrázolni.

A két dolog, amit a szerző szemére tudnék vetni, hogy ezúttal túl sok véletlen segít összekapcsolni az egymástól sokszor nagyon is távoli szálakat, illetve hogy ez a kötet már érezhetően egy trilógia közepe, így ne is várjunk érdemi lezárást.

Jana ebben a regényben nemcsak a falut irányító szektavezér-tiszteletessel, de az édesanyja szülőházában önkényesen lakó agresszív alkoholistával is kénytelen összerúgni a port, hogy közben afféle kőkemény védelmezőként segítsen elesett és bántalmazott nőkön, elhanyagolt gyerekeken és állatokon, ráadásul fennmaradó idejében még az anyja múltjának éjsötét nyomait is napvilágra hozza.

A fent felsoroltakból következően az Elvittük ​anyát északra valahol félúton helyezkedik el a skandináv krimik és a hamisítatlan szépirodalom között (bár egyértelműen közelebb áll ezen a képzeletbeli skálán a szépirodalomhoz), így kimondottan széles kör tudja majd értékelni. Ritka az olyan kötet, amely egyszerre képes cselekményével magával ragadni, fajsúlyos témákról érdemben beszélni és irodalmilag is magas minőséget képviselni. Karin Smirnoff alkotása éppen ilyen. Éppen ezért bízom benne, hogy hamarosan érkezik a trilógia záródarabja is.

Karin Smirnoff: Elvittük ​anyát északra
Fordította: Patat Bence
Scolar Kiadó, 2024, 5995 Ft