Már húsz éve utálja oly sok szülő a Bartos Erika-könyveket, miközben a gyerekeik rajonganak értük

Bartos Erika munkássága Magyarországon megkerülhetetlen. Épp húsz éve, 2004-ben jelent meg első könyve. A szerző, aki mese- és felnőttkönyveinek egyszerre szerzője és illusztrátora, az egyik legsikeresebb, alighanem a legtöbb díjjal elismert, a könyvtárakból legtöbbet kikölcsönzött; és nagy valószínűséggel a legmegosztóbb magyar meseíró is. Utóbbi elsősorban a szülők körében.

Az épített környezet és járművek részletgazdag, aprólékos megrajzolásában és a tulajdonnevek felsorolásában – ám bonyolult magyar nyelvű mondatok megalkotásában kevésbé – jeleskedő szerző sok magyar kisgyerek első találkozása az irodalommal. Többen évekre el is kötelezik magukat Bogyó és Babóca, majd hamarosan Anna, Peti és Gergő mellett. A szülőknél kicsit más a helyzet: közel egy évtizede bukkan fel körülöttem játszótéri beszélgetésekben, óvodai öltözőkben és iskolai folyosókon a szerző neve, és még egyetlenegy olyan esettel sem találkoztam, amikor ne váltott volna ki érzelmeket.

Ezek pedig a „nálunk ki van tiltva a háztartásból”-tól az „a férjem és én nem annyira szeretjük, de a gyerekek imádják és minden este ezt kérik”-en keresztül a „nem értem, mi a bajotok vele, a gyerekek hétköznapi életéről szól érthető módon, érthető rajzokkal; zseniális!”-ig terjednek.

Mivel a gyerekeim már kinőttek Annapetigergőből és Bogyóékból is, a Bartos-életműből utoljára Magyarország első számú gyerekbédekkerét, az egyik Brúnó-könyvet vettük kézbe, hátha ad egy-két balatoni tippet (adott). Ezért a tavaszi szünet előtt elkértem a kisgyerekes kollégáktól egy jó adag mindenféle Bartos-könyvet, kikölcsönöztem a ritkaságokat a könyvtárból; derekasan végigolvastam mindet és erre biztattam nagycsoportos és kisiskolás gyerekemet is. Kilenc pontba gyűjtöttük az életművel kapcsolatban felmerülő kérdéseket.

1. A szövegek kapcsolata a magyar nyelvvel

Erről a cikkről akkor beszélgettünk először, amikor az év végén szerkesztőségünkben több szülő is felkapta a fejét a hírre, hogy éppen Bartos Erika kapta a Magyar Nyelvőr Díjat. A Magyar Nyelvőr Alapítvány Bartos Erikával kapcsolatban kifejezetten a Brúnó-sorozatot emelte ki, ami szerintük azt igazolta, hogy a szerző „igazi modern polihisztor” (szerintem meg az, ha egy szerző alaposan felkészül a könyve tárgyából, mielőtt megírja, inkább alap, az útikönyvek illékony műfajánál meg egyenesen kötelező). Beszédes, hogy az elismerésen nemcsak mi lepődtünk meg, hanem maga a szerző is.

Nem én vagyok az első, aki leírja, hogy nyelvileg ennyire igénytelen szövegeket azért ritkán szül a kortárs gyerekirodalom, és ezt az állítást ki-ki tesztelheti azon, hányszor korrigálja felolvasás közben a magyartalan mondatokat. Az életműben előre haladva ez egyébként egyre ritkul – bár Brúnónál meg a tanító nénis ismeretanyag-átadás az, ami miatt sok szülő menekülőre fogja vagy alaposan átkölti az eredeti szöveget.

Engem legfájdalmasabban talán a tőmondatok sokasága érint. Egy átlag szociokulturális környezetben élő kisgyerek úgy négy-öt éves kora környékére már tud összetett mondatokban beszélni, így az sem ördögtől való, ha akár összetett mondatokban íródott meséket olvasnak fel neki, hiszen

nem az olvasmánynak kell visszasüllyednie a gyerek nyelvi szintjére, hanem éppen azzal lehet emelni őt felfelé.

Bartos Erika mellérendelő mondatszerkezeteket még csak-csak, alárendelőket már óvatosabban használ, a többszörösen összetett mondatokat pedig egyenesen kerüli.

Azt mindenképp el kell viszont ismerni, hogy a fogalmazáskészsége javult az évek során, egyre több érzékeny/tabutémához is nyúlt (kedvencem a halálról és gyászfeldolgozásról szóló Elmúlás), a verseit viszont semmiképp se mutassuk meg a gyerekeknek! Annyi jó kortárs gyerekverset írtak ennek a korosztálynak Tóth Krisztinától Lackfin át Szabó T. Annáig.

2. Felsorolás- és ismétlésfetisizmus

„Apa, Anya, Anna, Peti és Gergő” – gondolom, most néhány olvasóból furcsa reflexeket vált ki ez a néhány szó, annyiszor olvasta már fel így őket, szigorúan ebben a sorrendben. Bogyóéknál pedig jellemző, hogy két lapon át érkeznek a különféle ízeltlábúak a neveikkel együtt a vízpartra. Meg ilyen is előfordul:

– Hány tulipánt ültettél? – kérdezte Bogyó.

– Tízet! – büszkélkedett a katica. – Két fehéret, két pirosat, két rózsaszínt, három sárgát és egy lilát!

A Brúnó-könyvekben jön a fordulat: ott sokszor a szöveg helyett az illusztrációkban jelenik meg a felsorolás-leltározási kedv; ha nem kell mindet egyenként felolvasni, az kicsivel jobb.

Érdekes, hogy mindeközben jelzőhalmozás sehol nincs; sőt, a jelzőket és a névmásokat mintha egyenesen kerülné a szerző – az egész Bartos-univerzum megfejtése közben a legtöbbet azon gondolkodtam, hogy miért. Bármi áll is a háttérben, elképzelhető – és ez mentség –, hogy a szerző az állandó ismétlésekkel is a gyerekek világába akart belépni: tisztán emlékszem ugyanis az időszakra, amikor a gyerekeim az ismétlésekben élték meg a világ biztonságát.

Csakhogy van egy kis baj a túl sok ismétléssel, és ezt nem tudnám szebben megfogalmazni, mint az Élet és Irodalom 15 évvel ezelőtt: „A rendkívüli mértékű redundancia nem egyszerűen azért baj, mert bántja az érzékeny bölcsészfüleket, hanem mert a szövegértési kompetencia egyik legfontosabb összetevőjére nem készíti fel kicsiny hallgatóit: arra, hogy megértsék, amit a szöveg pusztán jelez, de nem mond ki.”

3. Idill

Bogyóék olyanok, mint a kutyák: szőrös kitinpáncélos gyerekek, erdei világuk és hétköznapi ügyleteik sokkal inkább közelítenek egy átlagos gyerek életéhez, mint Annapetigergőék konfliktuslight élete. Az egyik bogár tönkretesz valamit, mire közösen, egymást segítve megjavítják – hepiend; az egyik bogár duzzog, a többiek közösen megbékítik – hepiend. Azt, mondjuk, nem minden gyerek érti, hogy hol vannak a szüleik; de Boribonnál is felül tudnak kerekedni ezen. Pont megfelelő a bölcsiseknek, kis ovisoknak; és még azt a jó példát is látják, hogy együtt kell helyrehozni a dolgokat. (Ugyanerre a sémára épül Bartos egyik úgynevezett segítő könyve, az Őrangyal – Mesék az elfogadásról című is, csak ott átlagos gyerekek lesznek bűnbánók és segítik a fogyatékkal élőket.)

Annapetiék családi élete ellenben olyan, amit minimum A4-es méretben ki lehetne tűzni minden család parafa táblájára.

Miközben a fél világ azon szorong, hogy szar anya, jön egy könyv, amiben a szülők minden, de minden helyzetre tökéletesen reagálnak. Konfliktuskezelésük, birkatürelmük egy másik bolygóról való (ki tudja, lehet, ezért van az Annapetikben ennyi bolygós illusztráció?). Apa alakja kevéssé hangsúlyos, az anyának pedig egyetlen tulajdonsága van, hogy teljesen a gyerekeinek él, olyan, mintha erre lenne beprogramozva és ez teljesen ki is töltené az életét. Nem csak a valós életben bosszantó egy ilyen szülő.

4. Fake news

Nem különösebben szeretem a didaktikus gyerekkönyveket; de azokat még kevésbé, amelyek dezinformációkat vagy rég meghaladott hiedelmeket terjesztenek. Például, amikor Bagolydoktor arról magyaráz Bogyónak, miért lett beteg: „Csúnyán megfáztál! Ha jól sejtem, nem sokat hordod a sapkádat?!” – régi téveszme, hogy a hideg miatt fázunk meg télen. Örvendetesebb lenne, ha Bagolydoktor olyasmit mondana Bogyónak, hogy „Bogyókám, ha jól sejtem, köhögő bogárcsapatban játszottál napközben és elmismásoltad a kézmosást?!”

De ennél sokkal jobban fájt, amikor – talán Brúnóék, de simán lehet, hogy Anna, Peti és Gergő, sajnos ezt pont nem találtam meg – pékáruval etették a vízimadarakat. Miközben Bécs város táblákat helyez ki a parkjaiban népoktató jelleggel, hogy ne tegyen ilyet senki és a Magyar Madártani Egyesület is küzd ellene, mi itt arra neveljük a gyerekeinket, hogy szórjuk csak bátran a hattyúknak a kiflit. És ezzel megint az a baj, mint a szirupos tökéllyel: ha a gyereked kedvenc meselénye tesz így, akkor te rossz esélyekkel indulsz az érveiddel.

Igazán szomorúan akkor sóhajtottam, amikor az egyik 2021-ben megjelent Brúnóban egy Szonja nevű kislány végigmasírozik Szentendrén egy lufival, majd egyszer csak lazán „útjára engedi, hadd szálljon szabadon”

– aztán ereszkedjen le kipukkadva, mondjuk, a Hortobágyi Nemzeti Parkban egy székicsér fészkére.

5. A történetfűzés

Bartos könyvei olyan szempontból teljesen demokratikusak, hogy a jobb és a rosszabb szellemi adottságú gyerekek számára is követhetők. Mondjuk, nem is állítja túl nagy kihívás elé a gyerekhallgatóságát. Ha viszont máshonnan közelítjük meg, akkor a történetszövése sokszor bosszantóan banális. És nem az a baj, hogy általában – különösen Annapetiéknél – nem történik nagyjából semmi, csak telnek az unalmas, de biztonságos hétköznapok. Ez amúgy teljesen oké, hiszen jó esetben egy gyerek élete sem folyamatos sztracsatellafagyi és körhinta (bár Brúnóé a műfaj jellegéből fakadóan az); ráadásul a kiszámíthatóságot ez a korosztály mindennél jobban igényli. A gond inkább az időnként előforduló logikai bukfencekkel van, és hát

szülőként a huszadik lapos sztorit elolvasni pont olyan, mint 416-odszorra lemenni ugyanarra a játszótérre. Kín.

Sokan érvelnek azzal is, hogy azért is szeretik a gyerekek a Bartos-könyveket, mert a saját életükre ismernek rá a történetekben. Ezt Annapetiék esetében teljesen adom is, de még a bogaraknál is, mert például amikor Bogyó és Babóca szánkóval szétdöntik Baltazár barátjuk hóemberét, majd elsumákolják, hogy ők voltak azok, aztán szoronganak egy sort, hogy mondják el az igazat, értem az efféle érveket. [Nem spoilerezek, hogy alakult végül ;)] Brúnónál tovább lazul a történetmesélés szövete: főleg csak történetfoszlányok sorozata laza kohézióban, a cselekmény csak kulissza Brúnó cikázásához, Brúnó maga pedig egy mindig kalandra kész kulissza a rengeteg ismeretátadáshoz.

6. Se nagy dráma, se kis humor

Az, hogy a könyvek többségében nincs jó–gonosz szembenállás és drámai feszültség, teljesen oké, ám a humor hiányánál már gyanakodni kezdtem, hogy valami hiányzik a szerzőből, ami a legtöbb felnőttben megvan; és ezzel együtt megmaradt benne valami, ami a gyerekkor után a többségből kikopott. Ugyanakkor ez az elmélet is billeg, hiszen a gyerekek nagy többsége nagyon is igényli a humort, az absztrakt humort is, a szimbólumokat (lásd népmesék), a szövegi vagy képi gegeket; és örül, ha ilyenekkel találkozik.

7. Vizuális világ

És ha már vizuális világ: az építészdiplomával bíró Bartos Erika a teljes kortárs meseillusztrátor-szcéna legjobb épületábrázolója, e képessége Brúnó kalandozásaiban ér a csúcsra (valamint a Budapest titkai – Érdekességek nevezetes épületekről című felnőttkönyvben), ahol megkapó aprólékossággal rajzolja le akár fél Szentendrét. (Érdekes, hogy szövegileg ezek az életmű legszárazabb darabjai.) Nem is értem az ellentmondást, hogy az ember- és enteriőrábrázolása meg olyan, mint egy hatéves gyereké. Az életmű kezdetét fémjelző három hajszálú női szereplőktől egyenesen rosszul vagyok; és el tudom képzelni, hogy ez egy gyereknek is ijesztő lehet. Könyveinek Rubik-kockát idéző színvilága meg akkora nyolcvanas évek, hogy a teljes Első Emelet zenekar biztosan szívesen beköltözne bármelyik mesébe.

8. Az olvasó és a mesehallgató viszonya

A meseolvasás egy nyiladozó értelmű kisgyereknek a saját szülei vagy nagyszülei hangján az egyik legszebb és legmeghittebb családi esemény, ami jó esetben minden félnek örömet szerez. A szülőnek azért, mert látja a gyerekén az áhítatot/az aha-élményt/ahogy egész kis lényével beleéli magát egy történetbe vagy ahogy jóízűen felkacag. A gyereknek meg azért is, mert a szeretett emberek hangján elevenedik meg az írott szöveg. Nos, ha egy mese olyan aszimmetriát okoz egy családban, mint amilyet Annapetigergő vagy ritkábban Bogyóék szoktak – értsd, a szülők beleőrülnek, miközben a gyerekek imádják; akkor szerintem az nem jó. Okkal lehet egy szülő dühös, és okkal várhat el egy kis empátiát a szerzőtől nemcsak a gyerekek, hanem a szülők irányába is. Mert mi szokott ilyenkor történni? A meseolvasás egyszer csak konfliktusövezetté válik.

A szülő kényszeredetten olvas – a gyerek ezt megérzi; a szülő ironikus lesz – a gyereknek ez fáj; a szülő nem bírja tovább és egyik este megtagadja a felolvasást – kitör a családi dráma.

Ezért is dönt szerintem sok szülő úgy, hogy egyszerűen kitiltja Annapetigergőt a háztartásból (vagy ha már megvolt, jó sok pénzért eladja a Vaterán): nem akar kockáztatni.

9. De miért gyötrelem sok felnőttnek felolvasni?

„Már fáj, annyiszor kellett kimondanom, hogy Anna, Peti és Gergő” – jajdult fel a kilencéves lányom, miután a negyedik mesét is felolvasta a tesójának; és ezzel szerintem rámutatott egy fontos dologra: egy kisgyerekeknek szánt mese igenis legyen tekintettel a felolvasóra is. Szuper, hogy gyerekközpontú társadalomban élünk, szuper, hogy egy (középosztálybeli) gyerek nézőpontja sokkal többször érvényesül, mint akár a nyolcvanas években; de hát ott van az a szerencsétlen felolvasó is. Estére pedig többnyire fáradt, de fáradtan is ugyanúgy szereti a gyerekét, ezért valameddig áldozatokat is hajlandó hozni érte. Például, amikor egy ilyen párbeszédet olvas fel szóról szóra:

– Valaki csónakázik! Nézzétek, ott! – szólalt meg a kisegér.

– A borz jó barátom, itt lakik a tó partján.

– Hahó! Nincs kedvetek csónakázni? – kiáltott nekik a borz.

– De igen! Hurrá! Csónakázzunk! – ujjongott Mogyoró.