Nyolcvan felett az ember már megengedheti magának az őszinteséget

Oravecz Imre azon kevés kortárs magyar szerzők egyike, akik mind a líra, mind a próza terén felértek a legnagyobbakhoz. Az 1972-es pályaindító kötete, a Héj egy olyan előzmény nélküli és bármiféle folytatásokat azonnal lehetetlenné tévő alkotás volt, amely már rögtön elhelyezte a költőt irodalmunk élvonalában, hogy aztán egy éles váltás után kövessék az olyan, leginkább próza- vagy prózaszerű versekből felépülő kötetek, mint a szerelmet és a sokszor nagyon is pusztító szerelmi vágyat középpontba állító 1972. szeptember vagy az 1998-as, az előzőhöz hasonlóan szintén nagyban önéletrajzi témájú és a prózai életmű számára is óriási jelentőségű Szajlát és a régi szajlai életet megéneklő Halászóember.

De nem mehetünk el szó nélkül a 21. századi regényeink közül kiemelkedő A rög gyermekei trilógia (Ondrok gödre, Kaliforniai fürj, Ókontri) mellett sem, mely méltó emléket állít nemcsak a hagyományos paraszti életformának, de tudósít annak a kommunizmus alatti lassú és fájdalmas eltűnéséről, valamint általa kitekintést kaphatunk a 20. század első felében Amerikába „kitántorgó” magyarok sorsára is.

A szerző eddigi utolsó verseskötete a 2015-ös Távozó fa volt, amely érdekes elegye a lírai természetmegfigyeléseknek és egy már a halálra készülő öregember nagyon is gyakorlatias gondolatainak. Oravecz nagyjából ezt a vonalat követte tovább a napokban megjelent Alkonynaplóban, amely ezáltal is az író eddigi legszemélyesebb könyve lett.

Napló az öregségről

Az új kötet a szerző 2018 és 2023 között született feljegyzéseit tartalmazza, és bár az 1972. szeptember előszavában még arról írt, hogy önszántából nem vezetne naplót („Sosem vezettem naplót, és a jövőben is tartózkodni fogok tőle. Irtózom mindenféle kényszertől, még attól is, melynek önként vetem alá magam”), az új mű mégis leginkább ennek tekinthető, ám a benne szereplő rövidke szövegek (egy-két sortól bő egy oldalig terjednek) mégis meglepően sokfélék. Találunk itt hétköznapi eseményeket leíróakat, természeti megfigyeléseket, régi emlékeket, mélyen személyes gondolatokat és a hanyatló testtel foglalkozó jegyzeteket is. Ezek ráadásul vegyesen, felváltva követik egymást, ez pedig egészen remek ritmust ad a műnek.

„(Igény) Több öregség kellene, egy nem elég, hogy megszokjam.”

A kötet fő témája azonban talán leginkább az öregség és az általa hamarosan és elkerülhetetlenül érkező halál gondolata, amellyel az egyedül élő szerzőnek nap mint nap meg kell küzdenie. Ezek a gondolatok természetesen központi szerepet kapnak a nemrég a 81. életévét betöltő szerző művében, amely már amiatt is rendkívül fontos, mert ezzel a témával sem a hétköznapokban, sem a szépirodalomban nem igazán szoktak érdemben foglalkozni. Ráadásul ezzel kapcsolatban sem szépít meg semmit (mint ahogy semmi mással kapcsolatban sem a kötetben), ugyanis Oravecznél az öregedésnek nincsen semmiféle bája vagy haszna, hiszen egyetlen pillanatig sem érzi úgy, hogy általa különösebben bölcsebbé vált volna, vagy megértett volna bármi olyat korábbi életéből, amit addig nem. Nála az időskor csupán a testi és ezzel együtt bizony a lelki problémák egyik legfőbb forrása.

Az Alkonynapló szinte szociografikus pontossággal örökíti meg egy egyedül élő és lényegi segítséget senkitől sem igénylő/kapó öregember mindennapjait, melyek egyhangúságát csak éles szemű természeti megfigyelései, fel-felbukkanó régi emlékei, a „mi lett volna, ha” típusú eszmefuttatásai vagy az olyan nem várt események, mint egy világjárvány kitörése vagy egy kései szerelem eljövetele szakítja meg.

„Olvasom a naplót. Az első bejegyzéstől a legutóbbiig. Kíváncsiságból, bár gyomlálom az elütéseket, és itt-ott javítok is. Látni akarom, mit ad ki, mivé áll össze, amit eddig írtam. Mint várható volt, némely bejegyzés súlya nőtt, némely pedig veszített jelentőségéből.”

Feljegyzések sok minden egyébről

Természetesen életének várt / nem várt eseményei egy-egy tömegközéppontot alkotnak a műben, így fontos szerepet kap Asperger-szindrómával diagnosztizált kamasz fiával, M. T.-vel való egyre inkább elhidegülő kapcsolata, a Covid–19-cel kapcsolatos – meglehet, egyesek számára kényszeresnek tűnő – gondolatai és szeretett Kaliforniájához fűződő emlékei, valamint régi-új szerelmével, a nálánál jóval fiatalabb J.-vel való kései viszonya is.

„Személyes vagyok és őszinte. Vagyis az igazat írom. De a magam igazát. Ami azt jelenti, ami nem illik a magamról alkotott képbe, azt elhagyom. Ritkán van ez, de van. Tehát csalok.”

Bár mostanság az autofikció aranykorát éljük, mégis ritkán találkozni ilyen őszinte, vagy legalábbis teljességgel őszintének ható kötettel, hiszen ha vannak is benne apróbb csalások, az olvasónak ezek nem igazán tűnhetnek fel. Ugyanis a naplóírónak is vannak bőven negatív tulajdonságai és megkérdőjelezhető cselekedetei (legyen az az agonizáló kutyáival szemben tanúsított érthetetlen passzivitása vagy a szeretett nővel kapcsolatos kontrollmániája), amelyeket sem elleplezni, sem különösebben megmagyarázni nem kíván.

Ez a mű azonban természetesen nemcsak egy nagyon is átlagos sorsú idős ember hétköznapjait tárja elénk, hanem általa korunk egyik legjobb költőjének életébe is betekinthetünk, így olvashatunk többek között irodalmi szemléletének alakulásáról, pályafutásának hullámhegyeiről és -völgyeiről, pályatársaihoz (például Esterházy Péterhez vagy Pilinszky Jánoshoz) való viszonyáról és még sok egyébről is.

Az Alkonynapló ennek révén egyszerre lehet érdekes azoknak, akik már jól ismerik az egész életművet Szajlától Kaliforniáig, és azoknak is, akik érdeklődnek egy olyan alkotás iránt, amely nem fél őszintén és leplezetlenül, teljességgel sallangmentesen beszélni a magányról, a betegségekről, az öregedésről és a halálról is. Azt kell mondanom, hogy Oravecz Imre hiába jár már túl a nyolcvanon, alkotói ereje még mindig töretlen, amit tökéletesen bizonyít ezzel a rövidke kötettel.

Oravecz Imre: Alkonynapló
Magvető, 2024, 4499 Ft