Nemrég megismerhettük Elvis Presley karneválszerű életét, de itt volt az ideje, hogy elkészüljön a másik oldal nézőpontja is. Könyvben már létezett egy ideje, Magyarországon 1989-ben adták ki az Elvis és én című memoárt, amiben Priscilla Presley leírta, hogyan ismerkedett meg a sztárral, hogyan ment hozzá, hogyan viselte a rigolyáit, és végül: hogyan hagyta el a teljesen magába zuhanó hírességet.
Priscilla Presley tinikorában, még Németországban keveredett az akkor éppen katonaéletet élő szupersztár közelébe, aki nem sokkal később elvitte a családi otthonába, Gracelandbe – egy aranykalitkába, ahol Priscilla megkaphatott szinte mindent, de Elvis kizárólagos figyelmét csak néha.
És ki más tudná az aranykalitkába zárt fiatal lányok lelkivilágát jobban feldolgozni, mint Sofia Coppola, akinek a két legismertebb filmje (Öngyilkos szüzek, Marie Antoinette) pont ezt a témát járja körül, évszázados különbséggel. A könyv adaptációjaként készült Priscilla szintén kosztümös film lett, ami az ötvenes évektől egészen a hetvenes évekbeli szakításukig követi végig a Presley házaspárt, pontosabban a Gracelandben ragadt feleség és anya életét. A legapróbb külsőségekig: a film Priscilla Presley sminkrutinjával kezdődik, rekreálja a házaspár esküvői fotóját, ikonikus ruháit, Graceland berendezéseit.
Amit pedig nem lehetett rekreálni, azt kitalálták. Többek között erről is beszélt a Telexnek Sofia Coppola egy több újságíró részvételével készült online interjúban, amelyben szóba került az is, miért nincsen szexjelenet az elkészült filmben, mivel akart pénzt gyűjteni a filmhez az Elvist alakító Jacob Elordi segítségével, és hogy mi miatt aggódott a film készítése alatt a legjobban.
Mi volt Cailee Spaenyben, ami meggyőzte, hogy ő a tökéletes választás Priscilla Presley szerepére?
Amikor találkoztam vele, akkor nagyon tetszett, hogy sokkal fiatalabbnak tűnt a koránál, mégis érzékeny és komoly volt. Olyan színésznő kellett, aki hitelesen el tud játszani egy tizennégy és egy huszonnégy éves karaktert is, és be tudja mutatni azt az érzelmi utat, amit Priscilla Presley bejárt.
Elvist ritkán mutatják be így: folyton ideges, zavarban van, tikkel a lába, motyog.
Azt akartuk bemutatni, hogy milyen volt a magánéletében, nem pedig azt, ahogy a színpadon viselkedett. Jacob Elordi nagyon sokat hallgatta az eredeti Elvist, dolgozott egy mozgástanácsadóval is, hogy utánozni tudja. A magánembert akartuk megmutatni, aki a zárt ajtók mögött így viselkedett. Priscilla arról is írt például, hogy Elvis mindig szépen felöltözött otthon. Sosem jött le az emeletről úgy, hogy ne lett volna rajta egy teljes szett. Így nekünk nem kellett elképzelni, hogyan néztek ki otthon, mert zárt ajtók mögött is úgy néztek ki, mint a szerepléseikkor.
Ön szerint milyen üzenetet hordoz ez a film a mai nőknek?
Azt remélem, hogy az emberek magukkal tudják vinni azokat az érzelmeket, amiket Priscilla érzett, miközben felnőtt, és mindez megérinti őket valamilyen formában. Engem az érintett meg, ahogy ez a fiatal nő megtalálja az identitását, de nem akarom senkinek sem megmondani, hogy mit vigyen magával a történetből. Az inspirált, ahogy a korának normáival szembement, és hogy a saját, őszinte személyisége volt annyira erős, hogy nem hagyta magát. Abban a korban nagyon nehéz volt elválni egy nagy hatalmú embertől.
Az ön filmjeiben nagyon karakteres a zenék használata. Itt mi volt az elképzelése?
A filmjeimnek ez mindig egy nagyon fontos része. Azt akartam, hogy legyen személyisége a zeneválasztásnak, de legyen korhű is – olyan dalok szóljanak, amik megidézik azt a kort, de közben engem is képviselnek. Ez nem volt egy egyszerű folyamat. A Phoenix (Coppola férje, Thomas Mars zenekara) nagyon sokat segített. Priscilla Presley már a könyvében is emleget zenéket, ezekre rácsatlakoztunk, de már a forgatókönyvírás közben is ötleteltünk arról, milyen dalok szólhatnak majd a filmben. Nagyszabású, romantikus hangulatot akartam közvetíteni, mint amilyen Phil Spector zenéje – ezért is jutott eszembe a Ramones például, amelynek Spector a producere is volt. Mindig is nagyon szerettem a girl groupokat, szóval örültem, hogy megszólalhat a The Ronettes. Ezek mind olyan zenék, amik jó aláfestései annak az érzelmi útnak, amit bejár.
Vannak olyan részek Priscilla Presley könyvében, amik nem kerültek be a filmbe: a regényt Elvis halála keretezi, ami a filmből kimarad, illetve van egy nagyon bizarr jelenet, amikor elmennek egy halottasházba hullákat nézni…
Azt leforgattuk! Csak sajnos nem sikerült megtalálni a helyét a filmben.
Mi volt a koncepciója az adaptációnál?
Azt akartam, hogy Priscilla Presley-ről szóljon, a Gracelandben töltött idejéről. Eredetileg azt szerettem volna, hogy a kerete az legyen, ahogy megérkezik oda, a vége pedig ahogy elhagyja. De rájöttem, hogy meg kell érteni, honnan jött: hogyan éltek Németországban, milyen körülmények között találkoztak. Azt akartam, hogy olyan legyen az egész történet, mint Alice Csodaországban, járjon meg egy furcsa világot, és a végén saját magaként hagyja el. Néha meg kell szabadulni a kedvenc pillanatainktól.
A filmben Valentino és Chanel ruhák is szerepelnek. Milyen a viszonya a divatvilággal?
A divat mindig nagyon fontos volt számomra, de itt különösen nagy jelentőséget kaptak a jelmezek, mert ezek jól közvetítik az ötvenes–hatvanas–hetvenes évek hangulatát. A jelmeztervező Stacey Battat nagyon kicsi költségvetésből gazdálkodott, pedig Elvist mindig szép ruhákba kellett öltöztetni, úgyhogy megkértük a Valentinót, hogy segítsen ki minket. A kreatív igazgatójukkal, Pierpaolo Picciolival dolgoztunk együtt egy operán évekkel ezelőtt, ismertük egymást. Priscilla esküvői ruhájához pedig a Chaneltől kértünk egy couture ruhát, egyszerűen nem tudtuk volna megtervezni, annyi más jelmezt kellett létrehoznunk.
Ön el tudta volna készíteni ezt a filmet fiatalabb korában?
Úgy érzem, hogy sokkal több a tapasztalatom rendezőként, és ezért sokkal többet tudtam kihozni belőle. Az én szemszögem már egy anya szemszöge: egy tinédzser édesanyja vagyok. Remélem, hogy minden egyes filmemmel fejlődtem, emberként és művészként is. Úgy érzem, hogy mindegyik egy másfajta kihívás volt, amikor valamelyikből tanulok valamit, azt beleteszem a következőbe.
Priscilla Presley elsírta magát a premieren. Milyen érzés volt ezt látni?
Amikor Velencében bemutattuk a filmet, akkor úgy érezte, hogy a saját életét látta viszont. Emiatt voltak aggályaim csak, hogy ne úgy készüljön el a Priscilla, hogy nem a valóságot mutatja be.
Sokat beszélt arról, milyen nehéz volt a filmet finanszírozni. Még arról is volt szó, hogy Jacob Elordit megkéri arra, hogy autómosót nyisson, hogy így gyűjtsön pénzt. Miért volt ilyen nehéz létrehozni ezt a filmet?
Fiatalkoromban láttam, hogyan küzd meg az édesapám (Francis Ford Coppola, többek között A Keresztapa-filmek rendezője) azzal, hogy tud-e filmeket készíteni. Akkor azt gondoltam, hogy ez a normális. Ha személyes filmet akarsz készíteni és nem felkérnek egy munkára, akkor ez mindig egy küzdelem. A Priscilla esetén rögtön a forgatás előtt kiesett az egyik forgalmazó, pár nappal le kellett rövidíteni a munkálatokat. Szerencsére a testvérem (Roman Coppola) besegített second unit rendezőként, úgyhogy végül sikerült összehozni. Ez a független filmezés természete, ez mindig egy küzdelem.
Akkor Jacob belement volna az autómosásba?
Nem autómosás volt, hanem pickleballbajnokságot akartam a szereplésével. De nem akartam volna kihasználni, utólag mondtam csak meg neki, hogy egy ilyet terveztem. Akkor persze azt mondta, hogy simán vállalta volna. Sok mindent megtettünk volna, csak hogy legyen még egy forgatási napunk.
Hogyan tudott egyensúlyozni a valóság és kitaláció között?
Mindenképpen hűek akartunk maradni Priscilla történetéhez. A többit el kellett képzelnünk. Mindig a könyvvel konzultáltunk, hiszen az az ő szemszögéből készült. Persze a valódi Priscillát bármikor megkérdezhettük részletekről, de aztán azokat mindig igazítani kellett az aktuális jelenethez. De voltak bőven könyvek, otthoni filmfelvételek, amikből mind dolgozni tudtunk, és amik mind érzékeltették, hogy milyenek voltak együtt.
Volt bármi történetmesélési vagy esztétikai oka annak, hogy a filmben nincsen szexjelenet?
Utalunk rá, amikor elhálják a nászéjszakát, de úgy akartam ezt a részt megoldani, mint a korszak romantikus filmjeiben: a kép elsötétül, a zene felhangosodik. Olyannak tűnik, mint egy tündérmesében, aztán az élet más irányba vitte. Azért sem került bele konkrét szexjelenet, mert Priscilla maga nem ír erről a könyvében, nem írja le az élményt, én pedig nem akartam nagyon feszegetni ezt a nagyon intim pillanatot.
Elvis hálószobájáról nem sok részlet esik a könyvben. Mennyi szabadságot engedett meg magának, hogy berendezze?
A hálószobáról nem maradtak fenn fotók. Amikor Priscillát kérdeztem, ő nem emlékezett a részletekre. Talán egy későbbi időszakban készültek képek, amiken látszott, hogy hangszigetelt, párnázott ajtók voltak a hálóban, ez volt a kiindulópontunk. Legyen olyan, mint egy barlang, ahova csak aludni jár. Ezért lett fekete az egész. Azt tudtuk, hogy állatszobrokat is gyűjt, úgyhogy olyanokat is gyűjtöttünk. Priscilla a könyvében beszél arról, hogy amikor először Elvis hálószobájában járt, mennyire megfélemlítette az ágya. Úgyhogy azt direkt szélesre és magasra terveztük.
A Priscilla című film február 1-jétől látható a magyar mozikban.
