Még a Sátántangó nyomoránál is jócskán lejjebb vagyunk mostanra

A 70. születésnapját január 5-én ünneplő Krasznahorkai László kétségkívül olyan alakja a hazai és a világirodalomnak, aki eddigi műveivel már rég bebizonyította, hogy ott van a helye a legnagyobbak között. Gondoljunk csak a pályája első felét fémjelző magyar témájú kötetekre (Sátántangó, Az ellenállás melankóliája, Háború és háború) vagy az azután íródott, elsősorban keleti témájú alkotásaira (Északról ​hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó, Rombolás és bánat az Ég alatt), de akár említhetném az elmúlt évtizedet jellemző rövidebb műveit is (Aprómunka ​egy palotáért, A Manhattan-terv).

Legújabb regénye, az első látásra egészen különös című Zsömle odavan a Báró Wenckheim hazatér után ismét csak a magyar rögvalóságba kalauzolja olvasóit, és számtalan párhuzamot kínál fel a korábbi alkotásokkal, ám jó néhány ponton el is tér azoktól, meglepő új utakat létrehozva ezzel az életműben.

Ami a felszínen szatíra…

„Maga a magyar király?
Igen, felelte ő, és az álláig húzta a paplant,
És hogy szólíthatom?
Józsi bácsinak, felelte…”

A bő 200 oldalas kötet főhőse a 91. életévében járó Kada Józsi bácsi, aki civilben egy nem túl izgalmas életet élő, nyugdíjas villanyszerelő egy zömében szlovákok lakta észak-magyarországi faluban, ám van egy nagy és régóta rejtegetett családi titka: ő valójában Árpád-házi I. József, Dzsingisz kán és IV. Béla egyenes ági leszármazottja, a magyar trón jogos várományosa.

Ebben az életkorban természetesen Józsi bácsinak már nincsenek különösebb tervei sem az uralkodást, sem mást illetően. A mű első tételmondataként átvitt értelemben ki is jelenti:

„Nem teszek többé a tűzre.”

Ez számára annyit jelent, hogy innentől kezdve nem érdekli más, mint hogy megigya a saját készítésű házi borát, teraszáról elnézegesse a környező hegyeket, és gondoskodjon kutyájáról, Zsömléről.

A titka azonban valamiképpen kiderül, és ennek következtében elkezdenek a nyakára járni az őt tisztelő és lassan bálványozó szélsőjobbos figurák, akik csapatba gyűlve epekedve hallgatják az egyre inkább magára találó és felélénkülő idős férfi történeteit. Józsi bácsi nemcsak családja uralkodói eredetéről kezd el mesélni, hanem arról is, hogy miként koronázta őt titokban királlyá Horthy Miklós, hogyan mentette meg egyes-egyedül Szolnokot a második világháborúban a teljes pusztulástól, hogyan tanította meg Johnny Weissmüllert, a későbbi Tarzant úszni, vagy miként szeretett bele első látásra a híres színésznő, Szeleczky Zita.

Krasznahorkai már számos korábbi művében szerepeltetett (hamis) prófétákat, együgyű, de végtelenül tiszta alakokat és megrögzött küldetéstudattal rendelkező figurákat is, ám jelen esetben hiába fogynak az oldalak, az olvasó képtelen eldönteni, hogy Józsi bácsi melyik lesz közülük. Az idős nyugdíjas vajon valóban királyi sarj, akit egyre többen szívesen látnának az ország élén Orbán Viktor helyett, vagy egy csaló, aki amolyan 21. századi Irimiásként megvezeti az őt csodáló és finoman szólva sem túl okos embereket, esetleg csak egy megzavarodott öregember, aki a halálhoz közeledve még utoljára ki szeretné élvezni a figyelmet?

Ez a kérdés sokáig ott lebeg a műben megválaszolatlanul, miközben szép lassan csordogálnak az események. A derék szélsőjobboldali figurák ugyanis (akik a Herscht 07769-hez képest többségében meglepően szelídek, és inkább tűnnek valami rég elveszett vagy talán sosem volt magasztos dolog után kutató, butuska, ám jó szándékú figuráknak) mindent megtesznek, hogy segítsenek őfelségének, Józsi bácsinak, hogy felvehesse a kapcsolatot olyan fontos emberekkel, akik segíthetnének az ügyében, mint például az Országgyűlés „mákosbajszos” elnöke.

…az valójában tragédia

Bár maga a nagy terv, a királycsinálás gyakorlati (és meglehetősen teszetosza) előkészületei jócskán teret adnak a szerzőt az utóbbi időkben egyre inkább jellemző szatirikus hangnemnek, lassacskán érezhetővé válik, hogy a hangsúly nem is ezen van, hanem azon a végtelen elmagányosodáson, ami a 21. századi ember sajátja.

Ahogy megismerjük a kilencvenes éveiben járó idős embert és közvetlen környezetét, egyre világosabbá válik, hogy széthullásban még a Sátántangó nyomoránál is jócskán lejjebb vagyunk mostanra,

mert bár ez a Budapesthez viszonylag közel fekvő falu azért jóval gazdagabb, mint az a '80-as évekbeli, örökös sárban tocsogó telep, de szinte minden emberit elvesztett, ami még ott vagy Az ellenállás melankóliájában megvolt.

Itt már nincs egy Valuskához hasonló angyali postás, csak egy részeges meg egy még részegesebb, az itteni kocsmában már nincsenek beszélgetések és nincs valódi közösség, mint a korábbi Krasznahorkai-regényekben, és ebben a műben már alig vannak jól körülhatárolható és emlékezetes alakok, mint voltak megannyian a korábbi feledhetetlen alkotásokban. Itt már csak többnyire buta, kisszerű és önmagukon túlmutatni képtelen figurák járják be keresztül-kasul a regény terét.

Gyakorlatilag az itt szereplők zöme csak egy arctalan és egymással bármikor felcserélhető massza, akikből csak egy-egy válik ki és kap valódi személyiséget olykor-olykor (az egyik ilyen ironikus módon a vándorzenészként amolyan padavanná szegődő Krasznahorkai László). Összességében emiatt válik olyannyira fontossá a feleségét rég elvesztő és családjával már évek óta haragban lévő Kada Józsi bácsi és kutyája, Zsömle, akik a mű végére minden bizonnyal az olvasók szívéhez nőnek.

Az ő életük, az ő tragédiájuk a mű igazi veleje.

Még ha az is nem igazán kérdés, hogy az új regény felér-e a szerző legjobbjaihoz – a válasz egyértelműen nem –, Krasznahorkai László ismét bebizonyította: személyében nemcsak a jelenkor, de az egész magyar irodalomtörténet egyik legfontosabb alkotójáról beszélünk, ráadásul egy olyanról, aki még a hetvenen túl is képes megújulni, és aki még mindig tökéletesen érzi és érti a világot.

Krasznahorkai László: Zsömle odavan
Magvető, 2024, 5999 Ft