Egy lelkes filmbuzi egy olyan korban, amikor hihetetlen filmeket gyártottak

Ha valakinél igazán nincsen semmi szükség arra, hogy kulcsot adjon az életműve megfejtéséhez, az Quentin Tarantino, aki abból épített karriert, hogy két lábon járó szivacsként szívta magába a gyerekkorában megtapasztalt, átélt, belélegzett amerikai és egyetemes popkultúrát, aztán ezt egyre rafináltabb és csiszolt formában a nagyközönség elé tárta. Ha valaki esetleg még a 2010-es évek második felére sem értette meg, hogy Tarantino miben van úgy általában, annak nagyon részletesen be is mutatta a Volt egyszer egy… Hollywood című filmjével, ami egyszerre tette helyre a hollywoodi legendárium egyik nagy tragédiáját, és nem mellesleg szinte virtuális valóságként reprodukálta a hatvanas évek végének Los Angelesét.

És ha eddig nem értette meg, akkor lassan nem is fogja; ugyanis továbbra is úgy néz ki, a rendező elszántan tartja magát ahhoz, hogy nem készít tíz filmnél többet, a pletykák szerint a női filmkritikusról szóló The Critic lesz az utolsó. Szerencsére egy olyan világban élünk, ahol filmeken kívül lehet sorozatokat, YouTube-videókat, TikTok-posztokat, színházi darabokat vagy akár videójátékokat rendezni, podcastokat vezetni, interjúkat készíteni, a saját moziját a haláláig üzemeltetni vagy éppen írni. Blogot, önéletrajzot, regényt.

A regény már megvolt: a Volt egyszer egy… Hollywoodból könyvváltozata – a filmregény műfajához igazodva – kihagyott jelenetekkel, elmélyített karakterrajzokkal dolgozott, de már önéletrajzi vonalat is tartalmazott. Egészen addig ment, hogy saját gyerekkori mását is megemlítette benne, amikor a főszereplő találkozik az igazi Quentin Tarantino nevelőapjával. Tarantino ezzel a saját, nagyon tudatosan épített világának a része lett. Az idén megjelent, filmkritika, memoár és elképesztő mennyiségű okoskodás keverékét szállító Cinema Speculation pedig a saját szavaival magyarázza meg, hogyan keletkezett az a figura, akit Quentin Tarantinónak nevezünk.

Ennél a mondatnál nincsenek erősebb saját szavak arról, hogy miről is szól a könyve:

„Lelkes fiatal filmbuzi voltam egy olyan korszakban, amikor kurvára hihetetlen filmeket gyártottak.”

A Cinema Speculation (ami nagyon helyesen nem kapott magyar címet) pontosan erről szól: hogy milyen volt az emberben kirobbantani a filmbuziságot, amikor a hatvanas évek végének és a hetvenes évek elejének parádés, korszakalkotó filmjei készültek. (Lábjegyzet, de erről a korszakról 2020-ban egy magyar könyv is megjelent.)

Tarantino állítása szerint hatéves kora óta rendszeresen járt moziba, szülei elég laza pórázon tartották, és velük minden olyan filmet megnézhetett, amikhez általában a korhatár szülői felügyeletet írt elő. Vagy ha a rokonok nem, a család barátnői, vagy – ahogy az egy különösen érzelmes fejezetből kiderül – a lakásuk egyik albérlője járt vele moziba. Amikor tizenéves lett, a termete miatt már nem volt ebből probléma, mehetett a felnőtteknek szóló filmekre is. Akárcsak a korszak egyik fiatal rendezőtitánja, Peter Bogdanovich, Tarantino is egész életében feljegyezte, hogy milyen filmeket mikor és hogyan látott, ezért a Cinema Speculation egy kis része a visszaemlékezésekkel teli filmnaplója mozikról, vetítésekről, közönségekről.

Nagyobbrészt viszont a saját megfejtése a számára mérföldköveknek számító filmekről. Ezek között vannak olyan korszakos alkotások, amiket már évtizedekkel korábban kanonizáltak: a Taxisofőr, a Piszkos Harry, a Gyilkos túra. És vannak olyanok is, amiket Tarantino kanonizált: a Mennydörgés (Rolling Thunder) című bosszúdráma vagy a Társaság (The Outfit) című gengszterfilm.

Minden egyes film két különböző kanócot gyújt meg a rendezőben: egyrészt elindul az elveszett idő utáni ösvényen, hogy visszaemlékezzen a gyerekkorába, másrészt pedig filmkritikusként, esztétaként, elemzőként, bennfentesként géppuskaropogás-szerű sortüzelésekben osztja az észt ezekről a filmekről vagy a filmeket előidéző alkotókról és azok kulturális közegéről.

Az utóbbi észosztások adják a Cinema Speculation lényegét, ahogy Tarantino részletekbe menően elmagyarázza, miért és hogyan működtek számukra ezek a filmek. A rendezővel kapcsolatban a kilencvenes években folyamatosan az volt a sajtó narratívája, hogy nem járt filmes iskolába, de egy-egy fejezetből kiderül, hogy filmes témában olvasott, tájékozott és egészen elképesztő tárgyi tudású – biztos vagyok benne, hogy a legtöbb információt nem az IMDb-ről leste ki, hanem a saját emlékezetéből írta le őket.

Tarantino lendületes (és Sepsi László magyar fordításában abszolút stílushű) okoskodásai viszont azt a pár éve előrángatott anekdotát juttathatják az olvasó eszébe, amikor Fiona Apple bevallotta, hogy azért szokott le a kokainról, mert egyszer eltöltött egy jó hosszú estét Tarantinóval és az akkori barátjával, a szintén filmrendező Paul Thomas Andersonnal, és végig kellett hallgatnia, ahogy azok felpörögve filmekről magyaráznak egymásnak.

Tarantino végtelen vehemenciával képes kihányni magából filmcímeket, neveket, összefüggéseket, olyan gyorshajtással vesz be gondolati kanyarokat, hogy nehéz vele tartani a tempót. Az Édenkert a sikátorban című Stallone-film méltatásánál egy olyan történeti kitekintést csap ki magából negyvenes évekbeli, utcagyerekekről szóló filmsorozatokról, hogy előre elnézést kér – majd aztán a többoldalas, borzasztóan fárasztó kitérő után bevallja: igazából nem is biztos, hogy ennek annyira köze van ahhoz a filmhez, amiről szó van a fejezetben.

Aki látott már filmtörténeti dokumentumfilmet, amiben Tarantino beszélő fej (az HBO-n van egy ilyen Sergio Leonéről, a Netflixen Sergio Corbucciról), az tudja, hogy imád hatodik sebességben monologizálni bármiről. Könyv formában ez egészen súlyos mértéket tud ölteni. Akármennyire is tele van a Cinema Speculation érdekfeszítő vagy őszintén elgondolkodtató gondolatokkal, nem bír a stílusának megálljt parancsolni, és még mindig az a Mr. Brown juthat eszünkbe róla, aki Madonna szűzhártyája és a péniszek viszonyáról kezdte a mozgóképes karrierjét a Kutyaszorítóban-t nyitó monológjával. Tarantino büszkén vállalja a könyvben is, hogy határokat feszeget, nem hajlandó kompromisszumokra, nem hajt fejet semmilyen főnök előtt, nyilván egy szerkesztőre sem hallgatott volna, ha valaki megpróbálta volna ezt a bekezdést finomítani a Taxisofőr befejezéséről:

„Scorsese olyan keményen verte a farkunkat a film során, hogy a tetőpont felé közeledve, amely mindvégig elkerülhetetlennek tetszett, alig várjuk, hogy elsüljünk. És amikor Travis kiloccsantja Murras Moston agyvelejét – és az szétfröccsen Iris szobájának falán a kúróhotelben –, mi is spriccelünk.”

A Cinema Speculation egy adott ponton mintha átmenne a forgatókönyvíró Paul Schrader szisztematikus kivesézésébe. A pályafutását filmkritikusként kezdő, forgatókönyvíróként folytató, jelentős amerikai filmrendezőként jelenleg is aktív Schrader történetvezetési döntéseit a Kőkemény pornóvilág vagy az átírás előtti Mennydörgés című filmekben olyan vehemenciával elemzi, mint egy kommentelő, akit vendetta vezérel, egyszerűen nem győzi azt állítani, hogy Schrader alkalmatlan műfaji filmek megírására, a történeteit hiteltelen fordulatok jellemzik, és egyszerűen hülye döntéseket hoz. (Bár az a felvetés érdekes, hogyan írja meg Schrader újra és újra Az üldözők című John Ford-film alaptörténetét.) Ugyanannyira kicsinyesen utálja a szórakoztatóipari újságírót, James Bacont, de azt könnyebb megérteni – Tarantino szerint Bacont úgy lehetett rávenni arra, hogy jókat írjon borzasztó filmekről, hogy már forgatás közben egy cameoszerepet osztottak rá.

Gyakorló filmkritikusként nagyon érdekes azt olvasni, hogy Tarantinóra is mekkora hatással volt egy-egy ember. A nemrég visszavonult Kenneth Turanról úgy ír, mint egy régi nemeziséről, akinek egy Tarantino-film sem tetszett, csak a legutóbbi, de az már mindegy lett volna. Kevin Thomas Los Angeles-i kritikus viszont egy külön fejezetet kapott, amiért a pocséknak tűnő szemétfilmekre is beült, nyitottan és érdeklődve nézte meg őket, és őszintén írta meg, ha bármi dicsérnivalót látott. Így kapott segítséget a karrierje indulásánál Jonathan Demme filmrendező is, aki egy évtizeddel később a Stop Making Sense című korszakos Talking Heads-koncertfilmet rendezte, majd utána A bárányok hallgatnak-ot. Kerek a Thomasról szóló bekezdés, főleg azért, mert azzal van vége, hogy Tarantino megkap egy kritikusi díjat, és rögtön ezt a bizonyos kritikust emlegeti a köszönőbeszédében.

A Cinema Speculationnek is sokkal jobban áll az énközpontú, visszaemlékezés-alapú okoskodás. Tarantinónak a világ egyik legismertebb rendezőjeként páratlan hozzáférése van emberekhez, ezért csak úgy mellesleg tudja azt emlegetni, hogyan beszélt Steve McQueen özvegyével, mit mondott neki egy kérdésére Martin Scorsese, vagy mit szólt Paul Schrader, amikor elmondta neki, hogy utálja a Kőkemény pornóvilág második felét. Különösen szép az a rész, amikor elmeséli, tinédzserkorában hogyan sikerült elérnie a Mennydörgés rendezőjét, John Flynnt egy interjúra, és hogyan cseszte el a hangfelvételt, amikor csak egy kazettával készült.

Az önéletrajzi részek sokkal jobban működnek, mint azok, amikor hosszan fejtegeti, miért akkora probléma, hogy Harvey Keitel stricikaraktere fehér és nem fekete a Taxisofőrben, vagy hogy a Piszkos Harryt csak azért tartják fasiszta filmnek, mert Harry Callahan fekete bankrablókat lő le benne. Tarantino folyamatosan hangsúlyozza, hogy milyen mértékben fogyasztotta a kifejezetten fekete közönségnek szánt, úgynevezett blaxploitation filmeket, és hogy mennyire a soul és az r&b műfajai érdekelték mindig is, nem pedig a fehér rockzene – de van a stílusában és a folytonos, kitartó erőltetésében valami, ami néha kifejezetten ellenszenves. Főleg, amikor arról beszél, hogy a Django elszabadul című filmje mennyire botrányosnak és tabudöntögetőnek számított. Aztán a könyv utolsó mondatában Oscart nyer érte.

Minden fárasztósága ellenére van valami ellenállhatatlan a Cinema Speculationben, abban, ahogy minden levegővétellel négy-öt nevet ír le, mindenféle kapaszkodó nélkül, ahogy a Magyarországon jóformán teljesen ismeretlen filmcímek, rendezők, producerek nevei úgy sorjáznak egymás után, mintha Tarantinóból papok szeretnék ördögűzni a filmes adatokat, és éppen sikerrel járnak. A könyvéhez legalább két képernyőt kell folyton nyitva tartani: egyiken az IMDb-t kell megnyitni, hogy legalább arcot tudjunk a temérdek névhez kötni, a másikban pedig jegyzetelni kell azokat a filmeket, amiket meg akarunk nézni. Mert Tarantino meghozza a kedvet mindenhez, de leginkább a filmnézéshez, és ahhoz, hogy nézzük meg alaposabban, mit nézünk, gondolkodjuk rajta, és ne féljünk igazán hajmeresztő elméleteket megfogalmazni róla. Legyen szó erőszakról, brutalitásról, bosszúról, szexről. Bár kíváncsi lennék, hogy mi lett a viszonya az erőszakról mára Quentin Tarantinónak: 2022 óta ugyanis feleségével és két gyerekével Tel-Avivban él.

Quentin Tarantino: Cinema Speculation
Fordította: Sepsi László
Helikon Kiadó, 2023, 4999 Ft