Egy vérből valók vagyunk? Abszurd, hát már a honfoglalók sem voltak azok

„Elszúrtam, mert elhittem Fukuyamának, hogy vége a történelemnek. Elhittem, hogy a hatalom korlátozza önmagát. Ez a generációm nagy tévedése volt, nem is vesz részt a hatalomban, legfeljebb csicskák egy-egy pártban” – mond ítéletet a '70-es években születettekről Milbacher Róbert Veiszer Alinda vendégeként az interjúban, amelyet egy jelképes havidíjért cserébe ezen a felületen lehet megnézni.

A hatalom természete ilyen, mondja az irodalmár, a Pécsi Tudományegyetem Klasszikus Irodalomtörténeti és Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszékének docense. „A hatalom koncentrálódni akar”, nemcsak itt, hanem a világon mindenütt, legfeljebb adódhatnak olyan kegyelmi állapotok, amikor a szabadság vágya és érzete erősebb. Ilyen volt a rendszerváltás, amelyet a ma 51 éves Milbacher egy Somogy megyei faluból érkezve, fiatal egyetemistaként tapasztalhatott meg.

„Elhittem, hogy ápolhatom a kertjeimet, foglalkozhatok a dolgaimmal, volt is húsz év, amikor ez működött. Aztán egyszer csak vége lett. Persze voltak ennek előzményei.”

Milbacher nem közvetlenül a jelenről akar az interjúban beszélni, politizálni, inkább irodalmi kutatási területén, a 19. század magyar irodalmán keresztül keres magyarázatot arra, miért olyan a nemzettudatunk amilyen. Párhuzamokat kutat, felmutatja az eredeti, sokszor profán kontextusát azoknak az alkotóknak és műveknek, akiket és amiket a hatalom „leegyszerűsített, technicizált, etnicizált” nemzetképhez használ. Erről szól az idei Litera-díjas szerző Legendahántás – 50+1 tévhit a magyar irodalomban című kötete is.

Megismerni a kanászt, jó kedvvel, bőséggel

Előkerül, hogy a Himnusz sokáig nem lehetett az egységes nemzetet képviselő mű, mivel Kölcsey Ferenc szövegének megvan a maga református gyökere, és emiatt a katolikusok nem ismerték el sajátjukként. Nem véletlen, hogy a Himnusz ráénekelhető Szenczi Molnár Albert református lelkész CXXX. zsoltárára. Sőt, a Megismerni a kanászt című népdalra is, ha esetleg még váratlanabb köntösben akarná valaki hallani a Himnuszt. Ez talán az egykori debreceni diák Kölcseytől nem is állna annyira távol, elvégre a Vanitatum vanitast is a Himnusszal egy időben írta, márpedig az a mű arról szól, hogy „amit nagynak gondolunk, az ócska, apró, pici, ha fentről nézzük” – mondta Milbacher.

Vagy ott van Arany János, akinek az életéből tulajdonképpen hiányzik 11 hónap, amelyet ő maga is inkább törölni akart az életrajzából. Ez az az időszak, amikor Nagyszalontára ment vissza a szabadságharc bukása után jegyzőnek, lényegében a Haynau vezette megtorlás időszakát képviselő bíró alá – mert megélhetési gondjai voltak, és egykori nemzetőrként maga is félt a megtorlástól, amely ellen így védelmet kaphatott.

De A walesi bárdok keletkezéséhez kapcsolódó legenda sem egészen fedi a valóságot. Nem a császár elleni dühödt szöveg, nem is egy megbízás kényszerére adott elegánsan lázadó válasz – a megbízást ugyanis betegségére hivatkozva elutasította. (A vers hátteréről itt tudhat meg többet Milbachertől.)

Az interjúban arról is szó van, hogyan húzta le a korabeli kritika Aranyt személyében is, amikor a Toldi szerzőjeként megírja A nagyidai cigányokat. Azt, hogy az élet élvezetéről ír, az evésről-ivásról, amelynek ára van, de mégis megéri, nem bocsátotta meg neki a korabeli közeg – meg is kapta akkoriban Toldi Ferenctől, hogy „fényezze ki a nevét”. Értik, hahaha, fényezze ki, Arany.

„A magyar kultúrában, az irodalomban a nevetésnek nincsen kánonja. Nagyon komoly arcot kell vágni mindenhez. Nincsen egy Švejkünk” – mondja Milbacher, aki szerint csak a kánon alatt bújhat meg, a paródiák világában egy Tersánszky Józsi Jenő vagy az Indul a bakterház.

Petrovics berúgja a nemzettudat ajtaját

Ha nevetés nincs is, lázadás van a nemzettudatban, természetesen Petőfitől. Petőfi Milbacher szerint „a magyar irodalom egyetlen sikeres projektje”, nem mellesleg cáfolata annak a leegyszerűsített nemzetképnek, amelyet ma a Nélküled szimbolizál. Milbacher magát a dalt nem nevezi meg, csak utal a refrénre: „Egy vérből valók vagyunk, ugye, ez egyszerűen abszurd, a honfoglalók sem voltak egy vérből valók. Petőfi szlovák volt, és nagyon nagy erőfeszítéseket tett azért, hogy elfelejtődjön a szlovák származása.”

„Jött egy ember, akinek az anyja biztosan nem tudott magyarul, akit a dajkája tanított meg magyarul, és aki felvállalta, hogy ő magyar akar lenni – de nem úgy, hogy befogadást vár a nemzet képviseletét magának vérségi alapon vindikáló nemességtől. Hanem úgy, hogy berúgja az ajtót, elfoglalja a teret, a maga nemzetfogalmának megfelelve lesz magyar – ebben áll a sikeressége. Éppen hogy nekimegy az arisztokratáknak és valamennyire az egyszerű nemességnek is, például a Dicsőséges nagyurak című versével, amelytől még a köztársaságpárti, jakobinus pilvaxos kör is megrettent.”

Ez a vers sokat elmond a magyar társadalom alapstruktúrájáról: vannak a hatalmon lévők, mindegy, milyen színűek, és vannak az alávetettek. „Nem gondoltuk '89-ben, hogy így lesz, de így lett, ez egy ilyen társadalom” – mondja Milbacher, a beszélgetésben felidézve Mácsai Pál előadását 1994-ből, nem sokkal a választások előttről. Ez a Hiszünk a dalban rendezvényen hangzott el, „időről időre meghallgatom, erős szöveg, azért aktuális.”

„Petőfi ezt szánta a Nemzeti dalnak – Sanyi, égesd el, mondták a barátai.” Az arisztokraták kibelezését, legyilkolását fenyegetőn ígérő vers eredeti kézirata nem is maradt meg, Sülei Károly jegyezte meg, leírta, majd osztogatták, végül az egykori szemtanú és barát Jókai adta ki 1870-ben.

Ej, mi a kőből valók vagyunk

De a vers itt van, része a nemzettudatnak, amelyet a szlovákból lett magyar Petőfi nagy hatással formált. Ez felvállalt, kulturális identitás, „ő a tipikus példája annak az identitásnak, amelyre Milbacherként is azt tudom mondani, hogy én magyar vagyok”.

„A közösséghez tartozás metaforikus dolog. Attól vagyunk egy közösség tagjai, hogy tudjuk folytatni a szöveget onnan, hogy »Ej mi a kő! tyúkanyó…«. Tudjuk, mi a Mekk Mester, a Kockásfülű nyúl, meg a Himnusz” – és ez a metaforikus kötődés, mondja Milbacher, nagyon erős dolog, de nem vér kérdése.