Egy férfit látok álmaidban, aki pont úgy fest, mint Nicolas Cage

Nicolas Cage annyi szerepet játszott a pályáján – ahogy ez a magyar fordításban nem túl izgalmas címet kapó, de tartalmában elég jó, nem olyan régi könyv is bemutatta –, hogy hajlamosak lehetünk azt elfelejteni, hogy annyira nem jellemző, hogy néha átlagember legyen. Amikor a foglalkozása átlagos, mint, mondjuk, a Sorsjegyesek című filmben, akkor is történik vele valami, ami egyáltalán nem mindennapos. Amikor pedig az élete átlagos, mint például a Szörnyszülők című filmben, akkor is megszállja valami, és meg akarja ölni a saját porontyát.

A sokszor félreértett, túlzásokba eső, könnyen mémesíthető, de alapvetően a szerepeit maximális bedobással alakító Cage-nek viszont jutott egy új film, ahol talán a legközelebb jutott ahhoz, hogy olyan ember lehessen, aki az utcán szembejön, és nem fordulunk meg utána: egy teljesen átlagos, unalmas egyetemi professzor. Aki speciel hirtelen megjelenik az emberek álmaiban.

Paul Matthewsnek (Cage) még a neve is unalmas, nem csak a kinézete. Viselkedéspszichológiát tanít egy semmilyen vidéki egyetemen, ambíciója, hogy egyszer majd könyvet írjon a szakterületéről, boldog, eseménytelen házasságban él feleségével, két lánygyerekkel. Pocakos, kopasz, szemüveges, mintha az orra is krumplibb lenne a kelleténél. A modora sem sokkal karakánabb, a film elején egy rivális kutatóból próbál kicsikarni egy bocsánatkérést, de az sem megy neki. Később, amikor egy frappáns visszavágást akar valakihez hozzávágni, csak artikulálatlan, dadogó morgás jön ki a száján. Paul Matthews nem egy hős.

Megmagyarázhatatlan okokból viszont felbukkan mások álmaiban. Azt még lehet érteni, hogy a lánya álmában söpri a leveleket a medence mellett, amikor éppen kezd elszállni. Az kevésbé, de még mindig érthető, hogy az egyetemi diákjai is álmodnak róla, ahogy az iskola éppen kezd összedőlni, Matthews professzor kedélyesen sétálgat a káoszban. Azt viszont már nehéz megmagyarázni, hogy olyan emberek is tömegesen vele álmodnak, akik soha nem találkoztak vele. Nem is ismerik. Nem is látták soha. Csak azt tudják, hogy van egy ember, aki ott van az álmaikban, aki ott lődörög. És a lődörgésből valami más lesz, amikor Matthewst felkapja a média, és ő lesz az álommanó és Hide The Pain Harold keveréke – valaki, aki a bizarrsága miatt egy csapásra ismert lesz, több évtizednyi áldozatos munka ellenére.

A Dream Scenario a norvég Kristoffer Borgli agyából pattant ki, ő rendezte a parádés Rosszul vagyok magamtól című fekete komédiát, de a sűrűn internetezők jól ismerhetik az Inspector Norse című Todd Terje-számhoz készített videóklipjét is. A viszonya a reklámiparral láthatólag bensőséges, az előző filmjében, és ebben is azok a jelenetek a legmaróbbak, amikor Paul Matthews viralitását próbálja valahogy megfejni egy reklámügynökség, a kreatívok pedig próbálják meggyőzni, hogy talán a Sprite passzolna legjobban az ő jelenlétéhez. Matthews viralitásáról, a lehetséges cancel culture-ről annyira nem tud sokat mondani a Dream Scenario, de legalább megpróbálja, a hasonlat az álomjelenlét és az internetes jelenlét között ott megbicsaklik, hogy az unalmas professzornak tényleg semmi hatása nincsen arra, ahogyan ő megjelenik mások tudatában.

Ugyan a filmet Borgli írta, rendezte (és vágta is), van benne valami abból a szadista hajlamból, ami a producer Ari Aster (Fehér éjszakák, Amitől félünk) filmjeit is jellemzi. A Dream Scenario érzelmileg és mentálisan is rendesen megkínozza a főszereplőjét, gyakran libikókázik a teljesen szentimentális, érzelmes, mindennapi helyzetek, és a legváratlanabb fingós vicc között. (A fingós vicc parádés, elismerem.) Bármikor bele tudja fagyasztani a szuszt a nézőbe, hogy aztán feloldja valami viccel, vagy éppen sose oldja fel, és hagyja főni a főszereplőjét.

Egyéni preferencia kérdése, hogy mennyire tudunk együtt menni egy unalmas, középkorú, fehér férfi módszeres megaláztatásával, még akkor is, amikor a film végére már szimpátiát vár el tőlünk. A hangulatok közötti ingadozást jól példázza a szereposztás is: a főszereplő hasonlóan nem túl kirívó feleségét a véresen komoly Julianne Nicholson (Easttowni rejtélyek, Szöszi) játssza, a felettesét pedig a komédiákból és paródiákból ismerhető Tim Meadows.

De mégis nehéz ellenállni a csábításainak. Cage a legjobb formájában van egy olyan emberként, aki egyáltalán nem Cage-szerű, és az egész életét is próbálta úgy leélni, hogy ne legyen olyan. Borglinak pedig különös érzéke van ahhoz, hogy a valószerűtlent kézzelfoghatóvá tegye, a Dream Scenario álomjelenetei működnek álomként és filmjelenetként is. Főleg azért, mert sosem mutatja túl sokáig őket, és elkerüli az álomjelenetek szokásos filmes közhelyeit, nincsenek lassított felvételek, furcsa fények, bizarr közelképek. Minden kézzelfogható. De leginkább a mindenen átsétáló, kardigános úriember.

A Dream Scenario premierje a torontói filmfesztiválon volt, mi a tallinni filmfesztiválon láttuk, Magyarországon január 18-án mutatják be, Álmaid hőse címmel.