A 91 éves Vitray Tamás nagyon kellett a YouTube-ra

Vitray Tamás nekem egyet jelent a gyerekkori tévénézéssel. A kilencvenes évek elejéig sok műsorát láttam, ő nálunk fix családi program volt, akárcsak a vasárnapi Delta vagy a kedd esti sorozat az Alfa holdbázistól A halál archívumáig. Aztán főiskolára kerültem, és hirtelen sok, a tévénél érdekesebb dolog kezdett körülvenni. Utána Vitrayt már csak néha kaptam el alkalmi tévézéseimen, általában egy-egy sportközvetítésben. Nem gondoltam, hogy valaha még rendszeresen fogom követni egy műsorát, de 2023-ban ez is megtörtént.

A veterán tévés nyáron jelentette be, hogy YouTube-on tér vissza és várja riportalanyok jelentkezését. Ennek közvetlen előzménye volt a Magda című riportfilm, amiben Vitray egy korábbi interjúalanya nehéz sorsát mutatta be: Nádor Magda operaénekesét, akivel 1995-ben beszélgetett a Töltsön velem egy órát! című műsorában. A filmet saját felület híján Friderikusz Sándor csatornáján publikálta, több mint egy évvel azután, hogy Friderikusszal beszélgetve bejelentette (nem először), hogy visszavonul. De a tettvágy a Magda befejezése után sem hagyta nyugodni, és családi támogatással elindította a Vitrayék című YouTube-csatornát. Kilencvenévesen. Nemrég a 91-et is betöltötte, és a héten azt jelentette be, hogy sűríteni fogja az adásokat.

A dacos című Csak ülök… Csakazértis! a tévés legenda egyik legsikeresebb műsorát, a Csak ülök és meséleket támasztja fel. Ez a hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek közepéig ment egy hosszabb kihagyással, és Vitray rövid, körülbelül negyedórás riportokban mutatott be benne embereket, akiket valamilyen okból érdekesnek talált. Pár adásra én is emlékszem, de a YouTube-on fel is frissíthettem a memóriámat a dicstelenül elsüllyedt Vasa hadihajó makettjét építő bácsiról szóló adással, és még korábbiakat is találni, például riportot egy játékritkaságokat gyűjtő férfiről.

A YouTube-on indított műsor csak címében dacos, egyébként tökéletesen hozza a Csak ülök és mesélek műsorszerkezetét, tempóját és színvonalát. Vitray csak ül, mesél és megidéz egy olyan korszakot, amikor bemondók vezettek fel minden műsort, és a köztévé nem propagandaeszköz volt, hanem ablak a világra. Persze ez nem jelenti azt, hogy egy negyven évvel ezelőtti műsor működik 2023-ban, hiszen a nyolcvanas években még nem léteztek magyar kereskedelmi tévék és közösségi oldalakon lógó médiafogyasztók, akiknek olyan a figyelmi görbéjük, mint egy sztroboszkóp alá tett kölyökmacskának. Szeretném azt hinni, hogy a Csak ülök… Csakazértis! a millenniálokat is meg tudja szólítani, de őszintén szólva vannak kétségeim. Csak abban vagyok biztos, hogy engem ennyi idő elteltével is megszólított, pedig néha én is megriadok, amikor a telefonom a heti jelentésben az orrom alá dörgöli, hogy az előző héten hány órát facebookoztam és instagramoztam.

Az első adást még kisebb fenntartásokkal indítottam el, de öt perc múlva már hüledezve néztem Csonka Andrást a hasnyálmirigy szerepében, és ott ragadtam a kijelző előtt, mint nyolcvanvalahányban. Persze Vitrayt nem a csonkaandrások érdeklik, hanem például az az ember, aki kitalálja, hogy egy színész játsszon el egy emésztőenzimeket termelő szervet. Ő Károlyi Hortenzia belgyógyász, akinek a kezdeményezésére ismeretterjesztő musical született a cukorbetegségről.

A második riportalany a legismertebb és talán ezért kevésbé érdekes: Kaáli Nagy Géza, a Kaáli Intézet alapítója szintén volt már vendég Vitraynál a Teleferében, ezúttal arról beszélt, hogy autómúzeumot és vitorlásközpontot létesített a Balatonnál, miután az állam 2019-ben megvette az intézetét. Vitray a vételről is kérdezi, de Kaáli rövidre zárja a témát azzal, hogy „piaci árat fizettek érte”. A harmadik, utolsó téma szerintem a legerősebb: Hardi Richárd története, akit nemrég Hajdú D. András fotókiállítása révén ismerhetett meg a nyilvánosság. Hardi egy katolikus közösség tagjaként 1982 óta vezet egy állami szemészeti kórházat a kongói Mbuji-Mayiban, ahol ma már évente 8-10 ezer beteget lát el. Rögös út vezetett idáig, például évekig egy saját gyártású, távcsőből fabrikált mikroszkópot használt a műtéteihez, mert nem volt más.

A három riport annyira önazonos, hogy akár egy nyolcvanas évekbeli Csak ülök és mesélekben is lemehetne. Vitray kora legfeljebb azokban a pillanatokban tűnhet fel, amikor megreszket a hangja, egyébként olyan, mint régen: a kérdéseiből süt az az őszinte kíváncsiság és nyitottság, ami régi műsoraiban is jellemezte őt, és a riportok szerkesztése is hasonló: csak néhány lényegre törő információval vezeti fel azokat, és hagyja, hogy a témák az interjúalanyok elbeszéléseiből bontakozzanak ki.

Hasonlókat tudok írni a második adásról is, amiben a szerelem a riportok közös nevezője. Ebben már szerepel egy olyan műsorblokk is, amit az egyik néző készített el, majd Vitray megszerkesztette. Főhőse egy házaspár, akik negyvenévesen, csekély nyelvtudással, családostul költöztek külföldre, ma pedig az általuk alapított sportbárt vezetik Barcelonában, ahol Messi és Iniesta borait is árulják.

Megismerhetjük még Mariana és Frederic sztoriját: egy magányosan élő, idősödő párizsi férfi 2017-ben a tévében nézte a budapesti veterán műugró-Eb-t, és a közvetítésben megpillantott egy nőt, aki iránt azonnal vonzalmat érzett. Megkereste őt, megismerkedtek, és azóta már házaspárként aranyérmet is nyertek egy floridai sportversenyen. A második adás csúcspontja Fahidi Éva és párja felemelő, szívfacsaró története. Fahidi ismert író és holokauszttúlélő, de ezúttal azért állt kamera elé, hogy társával együtt elmesélje, hogyan találtak egymásra. Ez közel nyolc éve történt, a nő akkor volt kilencvenéves, a férfi nála hét évvel fiatalabb. A műsor zárásaként Vitray elővesz egy archív anyagot, nyilván a tematika miatt – ez is egy furcsa szerelem története –, ami érdekes szerkesztői döntés és nekem ki is lógott a műsorból, de passzol a csakazértishez.

Vitray legújabb bejelentése szerint változni fog a műsorrend: az eddigi havi rendszerességű adás helyett kéthetente fog jelentkezni, de mindig csak egy témával, ami hosszabban ki lesz dolgozva, mint az eddigiek. És persze továbbra is vár témákat és interjúalanyok jelentkezését – most már emailben, mert egy megmosolyogtató pillanatban megjegyzi, hogy a műsor kedvéért nyitott postafiókra egyetlen papírlevél sem jött, ezért azt bezárta. Minden szerkesztői üzenetében megjegyzi, hogy nyitott arra, hogy mások is beszálljanak a riportok készítésébe, sőt az első adás végén azt is meglebegteti, hogy egy idő után akár a műsorvezetői stafétát is átadná másnak. A jelek szerint ő maga is kíváncsi arra, hova fog kifutni a Csak ülök… Csakazértis!

Én azt remélem, hogy sokáig fogja még vezetni ezt a műsort, aminek a legnagyobb hibája az, hogy néha egészen rossz ütemben szakítja félbe egy-egy otromba YouTube-reklám. Persze YouTube-on Vitrayt nézni néha kicsit archaikusan hat, mert a műsor lassú sodrású, és ma már nem sok tévés beszél olyan körülményesen udvarias modorban, mint ő. De ez semmiképpen nem hiba, inkább az élmény része, és ennek az élménynek 2023-ban is van helye. A riporter 1958-ban kezdett el tévézni, érthető, hogy nem az minden második mondata, hogy „iratkozzatok fel a csatornára, és kattintsátok be a kis harangot”. Nem a Vitrayék csatorna monetizálása vagy az influenszer lét a célja, csak egyszerűen 91 évesen sincs elege a tévézésből.

Én a YouTube-ot általában úgy használom, mint a Google-t, egy-egy konkrét dolgot keresek rajta, legyen az bútorszerelési trükk vagy egy régen látott videóklip. Ritkább eset, hogy a videószolgáltató a médiaforrásom, mert kevés olyan, eredeti tartalmat nyújtó csatornát találtam, amit érdemesnek találtam a feliratkozásra. Mostantól eggyel több van.