Az orvos egy kétórásra bővített kijelentő mondat, benne a társadalom minden nyomorával

Mielőtt felkapná a fejét, hogy „na tessék, Alföldi provokál”, hűtsük le a kedélyeket: a színészválasztás egyáltalán nem előzmény nélküli, sőt ha úgy vesszük, kötelező jellegű. Már a darab 2019-es londoni ősbemutatóját is a nemre és bőrszínre tekintet nélküli szereposztás (angolul: colorblind casting) fémjelezte. A rendező, maga Icke, fekete bőrű színészekre osztott fehér szerepeket, és női színészeket bújtatott férfibőrbe, sőt a drámához fűzött utasításban azt is kikötötte, hogy a színpadi adaptációk szereposztása ne legyen összhangban a karakterek nemével és rasszával.

Ennek megfelelően járt el Alföldi is: dr. Ruth Wolff „partnerét” (ahogy a színlap hivatkozik rá), Charlie-t például Parti Nóra alakítja (a Charlie lehet férfi és női név is), és bár a színészek egytől egyig fehér bőrűek, több karakterről is kiderül, jellemzően a vita hevében elhangzott öndeklarációkon keresztül, hogy valójában feketék.

László Zsolt szoknyában, de nem nőt játszik. Abban az értelemben nem, hogy nem próbálja meg magát nőnek tettetni: nem mozog nőiesen, nem beszél magasabb hangon, nincs kisminkelve, egyáltalán semmi jelét nem adja annak, hogy bármilyen nemhez deklaráltan tartozni akarna. László Zsolt orvost játszik, dr. Ruth Wolff professzort, aki a szakmaiságot mindennél előbbre helyezi, és aki minden mást, származást, vallást, bőrszínt, nemi hovatartozást és szexuális orientációt eltol magától.

Levetkőzni viszont nem tudja, már csak azért sem, mert bárki, akivel találkozik, akivel interakcióba kerül, vagy aki csak távolról véleményt formál róla, más-más köpenyt aggat rá. Vagy úgy beszél vele/róla, mint nő, vagy úgy, mint zsidó, vagy úgy, mint zsidó nő, vagy úgy, mint zsidó női orvos. A legritkább esetben, talán csak a legközelebbi kollégáival tud tisztán szakmai alapon együttműködni. Aztán már velük sem.

Egy orvos nem enged be egy papot a haldokló beteghez. Mennyiféleképpen bővíthető mondat! Egy orvos, aki nő, nem enged be egy papot, aki férfi, a haldokló beteghez, aki nő. Egy orvos, aki zsidó, nem enged be egy papot, aki katolikus, egy haldokló beteghez, akinek a szülei katolikusok, de ő lehet, hogy nem. Egy orvos, aki fehér bőrű, nem enged be egy papot, aki fekete bőrű, egy haldokló beteghez, akinek a bőrszíne nem derül ki. Egy orvos, aki nem abortuszellenes, nem enged be egy papot, aki abortuszellenes, egy beteghez, aki 14 évesen önmagán hajtott végre abortuszt, és most haldoklik. Egy orvos, aki szakmai alapon jár el, nem enged be egy papot, aki szintén szakmai alapon jár el, egy beteghez, akin már semmilyen szakma nem segíthet.

Hogy a pap által feladott utolsó kenet megnyugvást jelentene – ahogy a pap állítja –, vagy szükségtelen pánikot keltene – ahogy az orvos állítja –, nem derül ki. A fiatal lány a kórterem ajtaja előtt eszkalálódó konfliktus hátterében meghal.

Az összeszólalkozás hullámai viszont nem csillapodnak, sőt: a szóváltást a pap rögzíti, a nyilvánosságra kerülő konfliktus orvosetikai dilemmákat vet fel, majd újabb és újabb frontokat nyit. Az ügyben indított petíció aláírói az orvos bocsánatkérését követelik, aki erre nem hajlandó, a szabályzat szerint ugyanis – állítja ő – nem hibázott. A botrány azonban kapóra jön mindazoknak, akik Wolff nemét, etnikai és vallási hovatartozását felhasználva a saját malmukra hajtanák a vizet. Kezdetét veszi a boszorkányüldözés.

Az tagadhatatlan, hogy az alapanyag jó kezekben van Alföldi Róbertnél, aki nemcsak érti, de érzi is mindazt, amin Ruth Wolff keresztülmegy: a megbélyegzést, a társadalmi kitaszítottságot, a lejáratókampányok és kiirthatatlannak tűnő előítéletek körforgását. Hogy ezek elől nincs menekvés, azt Alföldihez hasonlóan nagyon sokan, nagyon sokféleképpen élik meg a mai Magyarországon. Dr. Ruth Wolff útja a megbecsült, elismert, köztiszteletben álló kórházigazgatótól a megalázott, megfenyegetett, szakmai és társadalmi közösségéből is kitaszított emberig is ezt bizonyítja.

„– Én orvos vagyok.

– De ember is.

– Én inkább orvos vagyok.”

Ruth Wolff mindig, minden körülmények között határozottan bizonygatja, hogy az emberi létet meghatározó kategóriák felett áll. Sőt, egyáltalán semmilyen jelentőséget nem tulajdonít a kategóriáknak, akkor sem, ha történetesen nem emberekről van szó. Amikor Sami (egy fiatal lány, aki történetesen fiúnak született – Katona Péter Dániel játssza, szoknyában) megkérdezi tőle, hogy a macskája fiú vagy lány, Wolff annyit válaszol: „Ez egy macska.”

Amikor a tanítványából lett egészségügyi miniszter, Jemima Flint (Söptei Andrea) megjegyzi neki, hogy javítana a helyzetén, ha legalább leszbikus lenne, Wolff annyit válaszol: „Nem szeretek kategorizálni.” Hogy leszbikus-e, vagy sem, Alföldi tolmácsolásában kérdőjeles marad (az Icke-féle ősbemutatón Wolff és Charlie szerepét is nő játszotta), a doktor maga egyszer sem utal arra, hogy a partnere a nő lenne. Ahogy arra sem, hogy férfi. Parti Nóra nadrágban játszik, de nem férfit.

A Schnitzler- és az Icke-darab is tézisdráma, és Alföldi rendezése is az, hiába hirdeti a színlap thrillernek. Aki tehát erre készülne, állítsa át magában az elvárásokat: Az orvos egyáltalán nem az izgalmakra játszik. Pontosabban játszhatna, de nem teszi, helyette sokkal nagyobb hangsúlyt helyez az önismétlő szóváltásokra, vitákra és egymásnak feszülő, de szenvedélyek helyett merev következetességgel érvelő ellentétpárosokra. Az agyonszajkózott tézisek viszont egy idő után nemhogy izgalmasak nem lesznek, sokkal inkább önmaguk paródiájába fordulnak, és súlytalanná válnak.

Hiába halljuk újra és újra dr. Ruth Wolff szájából, hogy ő nem nő, nem zsidó és nem fehér ember, hanem orvos; hiába ismétlik el ellenfelei újra és újra, hogy hiába nem tartja magát se zsidónak, se nőnek, mégis az, és mint olyan, a sajátjait előnyben is részesíti; és hiába róják fel neki újra és újra, hogy szerepet játszhatott a pappal szembeni fellépésében az is, hogy ő fehér, a pap meg fekete – mindez, legyen bármennyire is életszerű, nem lesz egy pillanatra sem emberi. Annak ellenére sem, hogy Ruth és Charlie történetén keresztül Icke belecsempész egy nagyon személyes tragédiát is a Schnitzler-féle alaptörténetbe – ez ugyanis, az izgalmas dramaturgiai adagolás és az elvétett pillanatokra gondosan építkező színészi játék mellett is néha zavaróan kilóg az észérvekre hangolt vitaest hangulatából.

Még a színpad is steril, plasztikus, pont annyira díszletszerű, hogy lehessen egyszerre kórház, televíziós stúdió és otthon is (díszlet és jelmez: Tihanyi lldi). A szűkített, dobozszerű térben akciónak fizikai értelemben sincs helye, a szereplők állnak, ülnek, vagy egyenes vonalban fel-alá járkálnak. Itt tényleg csak a kimondott szavakban zajlik a cselekmény, a lényeg viszont nem is ez, hanem a mögötte húzódó számtalan megválaszolandó kérdés. „Ez a gondolkodás, a gondolat színháza” – mondta az előadásról a bemutató előtt Alföldi Róbert.

Tényleg az. Hogy meg akar-e győzni bárkit bármiről, nem derül ki. Talán nem is ez a célja. Talán nincs más célja azon kívül, hogy rábírja a közönséget: számoljon el saját magával, a saját származásával, identitásával, hovatartozásával. Gyanítom, hogy Az orvos közönsége egyébként is így tesz, legfőképpen azért, mert egy megosztott, politikai, etnikai és vallási ellentétekkel terhelt társadalomban éli a mindennapjait. A mai magyar valóságban nemcsak dr. Ruth Wolffnak kell nap mint nap elszámolnia a saját hozott és felvett identitásával és előítéleteivel, hanem mindenkinek, aki húzta már kicsit közelebb magához táskáját a metrón, amikor egy cigány ült le mellé, aki gondolta már valakiről, hogy „biztosan zsidó”, akinek kellett már válaszolnia arra a kérdésre, hogy mikor tervez szülni, és aki nem merte megfogni a párja kezét az utcán, a ferde tekintetektől, vagy sokkal rosszabbtól tartva.

Miről szól az 1912-es Bernhardi professzor? Az elharapódzó antiszemitizmusról, a zsidó orvos és a katolikus pap konfliktusán keresztül kibontakozó, kibékíthetetlennek tűnő vallási-etnikai-társadalmi ellentétekről. Miről szól a 2019-es Az orvos? Erről, és még sokkal többről is: az interneten keresztül villámgyorsan terjedő álhírekről, az arc és név nélkül kommentelő fotelhuszárokról, az eltörlés kultúrájáról, feminizmusról, társadalmi nemekről, szexuális identitásról, woke-mozgalomról, rasszizmusról, a mentális egészségről, abortuszról, politikai machinációkról. Mindenről, ami a mai (nem csak) magyar valóságot meghatározza. És egy orvosról, aki fáradhatatlanul azonosítja magát egy szakmával, hogy aztán emberként, nagyon is emberként törje meg a környezete. Ahogy a színházteremből kifelé botorkáló néző (ha ragaszkodunk a címkékhez: nő) megjegyzi a partnerének (szintén nő): „Túl sokról.”

Egyáltalán nem meglepő, hogy a darab megragadta Alföldi figyelmét. Már a 2022-es magyartenger (kritikánk itt) kapcsán azt mondta a Telexnek adott interjúban, hogy „minél inkább zűrzavaros a közegünk, a tiszta fogalmazás vagy akár a konkrétság annál fontosabb”. Ezt teszi Az orvos, és ezt emeli ki rendezésében Alföldi is. A társadalmi megosztottság káoszán, és az ebből elkerülhetetlenül vesztesként kikerülő egyén kálváriáján keresztül, egyszerű, szinte dogmatikus kijelentések segítségével gyűjti csokorba az egyre mélyülő törésvonalakat, és mutatja be azok hatásait a társadalomra. Vitaindítónak jó, kordokumentumnak tökéletes, színházi előadásnak fárasztó.