Magyar népmese a családról, ami bármelyikünké lehetne

Olyan emléke talán mindenkinek van, ahogy hazafelé tart újdonsült párjával a családi ebédre, és darálja a listát, kivel miről nem szabad beszélgetni: nagymamával vallásról, nagypapával politikáról, nagybácsival Trianonról, nagynénivel arról, hogy nem eszünk húst, anyával és apával semmiről, ami a továbbtanuláshoz köthető.

Így kezdődik a magyartenger is: Budapestről Balaton felé tart Gábor (Szécsi Bence) és Örs (Fehér Tibor), hogy Gábor nagyszüleinek házassági évfordulója alkalmából találkozzanak a családdal. Számukra csak egy szabály van, de az fontos: nem beszélnek arról, hogy nem lakótársak. Mindketten fiatal színészek, Örs ráadásul egy tévés sorozatszerepnek köszönhetően egyre ismertebb is. Szeretik egymást, ezt a családból páran tudják-sejtik, de beszélni nem beszél róla senki.

A Balaton-parti nyaralóban várja őket Gábor édesanyja, Kata (Pálfi Kata) és Gábor apai nagyapja, a tolószékéből rezzenéstelen arccal mindent és mindenkit megfigyelő Pista papa (Papp János). Megérkezik Gábor édesapjának egyedülálló nővére, Patrícia (Balsai Móni), és öccse, Péter (Rada Bálint) a feleségével, Dórával (Földes Eszter) és kisbabájukkal. Hiányzik viszont az egyik ünnepelt, Pista felesége, Erzsi. Őt Gábor apja, Gyuri (Schmied Zoltán), a legidősebb testvér bevitte a kórházba. Gyuri megérkezik, az édesanyját bent tartották – mondja. A nagymama nélkül kezdődik meg tehát az ünneplés, és a hiánya annak ellenére is tapintható, hogy mintha viszonylag hamar elfelejtenék a kedves családtagok, hogy amúgy ott kellene lennie.

A család az család

Előkerül a kötelező PET-palackos pálinka, körbejár, újra és újra, míg az első felvonás végére már nagyjából mindenki kontrollálhatatlanul részeg nem lesz, és ahogy az az ilyen családi ebédeknél gyakran lenni szokott, az alkoholszint növekedésével párhuzamosan a verbális pokol is elszabadul az ebédlőasztalnál. A végtelennek tűnő ebéd alatt szép lassan minden szóba kerül, ami a legrosszabb rémálmainkból megelevenedő családi összejöveteleken szóba kerülhet: az összes cigány bűnöző, a tanársztrájk értelmetlen, Magyarország nagy, a telefonunkat lehallgatják, a migránsok kiszorították Londonból az angolokat, a kommunista kiáltványt Brüsszelben írták, fujj buzik, fujj libsik, fujj mindenki, satöbbi satöbbi satöbbi.

Bíró mintha végigpörgetné a „Forró témák a családi ebédnél” című fantáziakatalógust, és élvezettel olvasná fel belőle a legszórakoztatóbb példákat. Olyanokat, amikkel több-kevesebb valószínűséggel a közönség tagjai is találkozhattak már, és olyanokat is, amikről tényleg csak remélni tudjuk, hogy soha nem esik majd ki egyik szeretett családtagunk száján sem.

Bíró ugyanis a fanyar humorba úgy csepegteti bele a gyomorrúgásokat, ahogy kell. A legjobb pillanatokban. A percekig tartó felhőtlen kacarászás közepette elhangzik egy szó, egy mondat, ami mindenkibe belefojtja a szuszt. Ilyenkor tapintani lehet a csendet a színpadon és a nézőtéren is, amíg mindenki számot vet magában azzal, hogy tulajdonképpen miken is nevetett addig.

„Nincs, amihez ne lehetne hozzászokni” – hangzik el többször is a színpadon a Camus-tól kölcsönvett mondat, amit Bíró – ahogy egy interjúban elárulta – minden színpadra írt szövegébe igyekszik belecsempészni. Nem öncélú hóbort ez, itt is tökéletesen megállja a helyét. A néző is hozzászokik lassan a sokkoló kijelentésekhez, és újra jóízűen nevet a következő gyomrosig. Közben azért mégis egyre nagyobb az a bizonyos gombóc a torokban: talán mégse kéne.

A nyaralóban, amit a nagyszülők építettek, nemrég pedig Gyuri és Kata újítottak fel, színes eklektikában keverednek a szocreál stílusjegyek a kortárs ízléstelenséggel (díszlet: Alföldi Róbert). A vaskerítés piros, ahogy a szocializmusból ott ragadt székek és asztalok is, a falak rikítóan kékek, a szalagfüggöny szivárványszínű, a terítő műanyag, a rengeteg kertitörpe merő giccs.

Legalább ennyire sokszínű (szó szerint is, jelmez: Kálmán Eszter) az összegyűlt rokonság: az elsőre tűrhetően boldognak tűnő házaspár, Kata és Gyuri, válófélben vannak; a tanárként dolgozó Peti és Dóri a legsötétebb összeesküvés-elméleteket és csőlátású sztereotípiákat ismételgetik a legnagyobb meggyőződéssel; Patrícia idősödő, egyedülálló nőként a sokadik sikertelen lombikprogram után örökbe fogadna, de a családjának nem meri megmutatni a kiszemelt kislány fényképét; a fővárosi-liberális művészközegből érkező Örsnek és Gábornak pedig nemcsak a nyíltan vagy burkoltan homofób családtagok fürkésző tekinteteivel, de az ő kapcsolatukat is megviselő szakmai féltékenységgel és saját vetített-torz önképükkel is meg kell küzdeniük.

És akkor, mintha nem lenne elég nagy a hangzavar a színpadon, megjelenik a kavarógép szomszéd, Andor (Ódor Kristóf) és a kórházban fekvő Erzsi Svájcból hazalátogató testvére, Ibolya (Szabó Éva), aki azzal együtt is a normalitás tükrét képviseli a darabban, hogy amúgy véresen komolyan veszi a családi hagyományt: minden évben bele kell szórni egy kiló sót a Balatonba, hogy újra sós legyen.

Túlzás, de mégsem, szerethető, de mégsem

Mintha Bíró mindent, amit az országról, a benne élő emberekről, a szakmáról és a családról tud és gondol, egy drámába akarta volna sűríteni. A néha szinte túlcsorduló mondanivaló hiába működik nagyon jól, talán feleslegesen ilyen sűrű: ha Bíró továbbhalad az úton, amire néhány éve dramaturgként, a magyartengerrel pedig drámaíróként lépett, még sok alkalma lesz beszélni az általa megélt Magyarországról.

A magyartenger karaktereibe bújt színészek az éppen (ügyesen) nem túlzásba vitt kiszólásokkal, az olykor túlzó, olykor túl érzelmes, olykor nagyon is őszinte játékkal addig csavargatják magukat, amíg szinte lehetetlen lesz bármilyen bélyeget rájuk sütni: karikatúrák ők vagy archetípusok, hús-vér, hétköznapi emberek vagy népmesékből összefarigcsált bolondok? Igazából mind jó emberek, de egy kicsit rosszak is. Szerethetők is, meg nem is. Eldönthetetlen, és ez jó. Ügyes Bíró Bencétől, aki megírta őket, ügyes Alföldi Róberttől, aki megértette őket, színészeket talált hozzájuk és eszközöket adott a kezükbe, és ügyes a színészektől, akik maximálisan kihasználtak mindent, amit a szöveg, a rendező és persze a kifogyhatatlan inspirációt jelentő családi ebédek lehetőségként kínáltak.

Szerencsés együttállás, mondjuk erre, miközben nagyon reméljük, hogy a magyartenger még sok, legalább ennyire értő-érző színházi ember kezében fog életre kelni a színpadon. Mert a magyartenger fontos darab. Annak ellenére, hogy a szereplői sorra elbuknak benne, mégiscsak arról szól, hogy muszáj beszélgetni. Akkor is, ha kellemetlen, akkor is, ha fájdalmas, akkor is, ha inkább hagynánk a francba az egészet. Ahogy Ibolya a külföldre szakadt kívülálló éleslátásával megjegyzi:

„Ezek itt ezer éve attól félnek, hogy kihalnak. De sajnos vagy nem sajnos, nem fognak kihalni”.

Akkor meg muszáj szóba állni, nem?