Mivel gurult Tóth Irénke?

Tucatnyi, konvojba rendeződött ázsiai biciklis ételfutár tekert el a Kőbányai úton, néhány perccel azelőtt, hogy beléptem volna a Közlekedési Múzeum Bringára váltva című, új kiállítására. Több szempontból is szokatlan lehetett volna ez a kép néhány évvel korábban, de ha csak a kerékpáros témánál maradunk, látszik, hogy ez az egyszerű gép milyen sokrétűen beágyazódott az életünkbe.

A sajtóbejárást vezető főigazgató, Schneller Domonkos is hasonlóról beszélt, amikor megemlítette, hogy a kerékpározás bő tíz év alatt milyen nagy változáson ment át Magyarországon. A szinte lesajnált közlekedési forma egyre divatosabbá válik, kap használható, egyre jobban hálózatba szerveződő infrastruktúrát, miközben a profi versenysportban is látványosan előreléptek a magyarok. Mindez a múzeumot is szinte arra predesztinálta, hogy külön foglalkozzanak most a kerékpározással.

A kiállítást megnézve persze levonhatjuk azt a konklúziót is, hogy a kerékpár nem a modern kor kiaknázatlan lehetőségeit magában hordozó közlekedési és szabadidős eszköz, hanem csak egyszerűen újra feltalálunk már bevált dolgokat. Például már 1959-ben is létezett bringás ételszállítás, a Közért teherkerékpárján vitték házhoz az árukat, de ügyes kezű ezermesterek is fabrikáltak már maguknak a maiakhoz hasonló cargobicikliket, az időnként nyaktörő mutatványokra kényszerülő velocipédisták pedig a korszak extrémsportolói voltak.

Az Északi Járműjavító Dízelcsarnokát vonatokra tervezték, a hatalmas tér pedig még úgy is agyonnyomja a kiállítást, hogy a csarnok negyedét-harmadát kerítették le a bringáknak. Pedig azokból nemcsak mutatóba hoztak, több mint száz darabot gyűjtöttek össze a múzeum munkatársai, jó párat más gyűjtőktől kölcsönözve. A történeti vonal az 1817-ben szabadalmaztatott, pedál nélküli futógéppel indít, majd jönnek a kezdetleges pedálhajtások, a gyorsabb haladást a kerékméret növelésével elérő velocipédek, és végül megérkezünk a lánchajtásig és a maihoz hasonló bringákig. Bár a technikai újítások kora még ma sem ért véget, gyakorlatilag néhány évtized alatt megszületett az az eszköz, amelyet ma is használunk. A bicikli alapszerkezete nem sokat változott az idők során, de a változatos formavilág és anyaghasználat mégis szinte műtárgyakká teszi a régi gépeket, és sztorijaikkal együtt könnyen megdelejezik a kerékpárrajongókat.

Az esemény egyik kurátora, Hidvégi János a sajtóbejárásra is korhű velocipédista öltözetben érkezett. Tőle kérdeztem, hogy mit tart a gyűjtemény legkülönlegesebb darabjának.

„A hőskorszak kerékpárjai, a legrégebbiek számítanak a legkülönlegesebbnek, de én mégis inkább az 1930-as évekből választanék. Amikor beindult a nagyüzemi kerékpárgyártás, a Csepel kerékpárüzem nagyon sok nevet levédetett magának, mert vagy 75 kisiparos volt, aki kerékpárokat gyártott. Az egyik ilyen márka a Pálma volt, amit valószínűleg nagy sorozatban gyártottak, de csak egyetlen példány megmaradásáról van tudomásunk. Ez pedig nagyon jó állapotban itt van a múzeumunkban. Mindig érdekes kérdés, hogyan restauráljuk a járműveket, és ennél szerencsére még tökéletesen felismerhetők az eredeti jellemzők. A fényezés, a csíkozás, a márkajel, a szoknyavédőháló. Amíg ezek az eredeti dolgok felismerhetők, addig igyekszünk nem javítani rajtuk, még akkor sem, ha például kisebb rozsdafoltok vannak rajta” – mondta Hidvégi János.

A Pálma kerékpár valóban letagadhatna néhány évtizedet, az első villáján névtábla jelzi a tulajdonosát. E szerint a hódmezővásárhelyi Tóth Irénke használhatta egykor ezt a biciklit nap mint nap.

A gyűjteményben elsőre használhatatlannak tűnő kerékpárok is sorjáznak, mint például egy csúcskísérletre összehozott, malomkeréknyi lánctányérral bíró bringa, vagy egy olyan mountain bike, amelynek első kerekét három egymáshoz applikált abroncs jelenti, létrehozva ezzel gyakorlatilag egy biciklis úthengert.

A versenysportnak is megvoltak, -vannak a maguk szörnyszülöttjei, kifacsart vázak, összevissza méretezett kerekek álltak az aerodinamikai előnyök szolgálatába. Az utcákon nem gurulnak ilyen gépek, az igazi ínyencek itt viszont találkozhatnak a kerékpár-evolúció zsákutcáival, a kihalt bringafajokkal is. Az elektromos kerékpároknak most éljük a virágkorát, de ez a kiállítás is rámutat, hogy nincs új a nap alatt, Magyarországon az 1970-es években is próbálkoztak már ilyenek gyártásával, igaz, az inkább motorra hasonlító szerkezet a ráerősített kocka akkumulátorral nem volt igazán praktikus.

A kiállítás három fő csapásirányt jelölt ki magának. Egyrészt a kerékpár mint műszaki találmány fejlődését követi végig, aztán közlekedési, szabadidős és versenysport célú eszközként kerül fókuszba, és két bringás világutazó, Mátyás Zoltán és Zichó Viktor útját is felvillantják előttünk. Pont ez utóbbi szekció az, amely a kiállítás egyenetlenségére mutat rá. Nem tűnik mindig indokoltnak, hogy miket és kiket helyez fókuszba, bár ennek a túlságosan nagy merítés is lehet az oka. Csak a magyarországi versenysport történetéből össze lehetne hozni egy külön kiállítást, itt viszont csupán néhány villanást kapunk belőle – bár pont az egyik leghatásosabb installáció is ide került. Egy élesen bedöntött falappal idézik meg a motorvezetéses pályakerékpárt, a lapon rögzített stéhermotorokkal és -bringákkal. Elsőre sokaknak lehetetlennek tűnhet, hogy nem esnek le egy ilyen pályáról a versenyzők. Szerencsére nem csak a bringákra fókuszálnak a versenysportos szekcióban, plakátok, trófeák, régi, a mai műszálas anyagok mellett furcsának tűnő gyapjúmezek is előkerülnek, jobban megragadhatóvá téve a múltat. Kis hiányérzetem azért volt: ha már a jelenig húzták meg az ívet, például Valter Attila rózsaszín trikója is helyet követelt volna itt magának.

A kiállítás törekszik az interaktivitásra is, kipróbálhatunk két görgőre állított velocipédet, egy fekvőbiciklit, tekerhetünk olyan „szobabiciklin”, amelyhez a virtuális valóság szolgáltat pályát, vagy egy elfektetett félbiciklin kattingathatjuk az elektromos váltót. A hatalmas tér adná magát nem helyben járós bringázásra is, simán elfért volna például egy ügyességi pálya is néhány bringával.

Azt viszont ügyesen kihasználták, hogy a csarnok eredetileg a vonatokról szólt. Egy kerékpárszállító kocsit is berendeztek a tókerülő túrák bemutatására – itt örömmel fedeztem fel minden bringás legjobb barátját, a talán gegként elhelyezett Tip-top foltjavítót is –, és az otthonosság érzete is elkapott, mert még manapság is előfordul, hogy ilyen viharvert vagonokkal szállíthatunk biciklit.

Bringára váltva
Közlekedési Múzeum, Budapest, Kőbányai út 24–28.
Megtekinthető október 23-ig.