Miután meghalt, írt egy könyvet, amely mintha részeg lenne, ide-oda tántorog

Életünk során leginkább halott írók műveivel találkozunk, nem tud nem rájuk épülni az irodalmi tananyag, így igazán kivételes alkalomnak mondható, amikor egy író halott könyvét vehetjük a kezünkbe. Brás Cubas arra jutott, hogy a halál után érdemes önéletrajzot írni, hiszen akkor már semmi sem indokolja, hogy szépítsen a történteken, és e szerint is járt el. Életének szereplőit kifinomult eszközökkel cincálja szét, de közben magát sem kíméli a filozófiaparódiát, cinizmust is nagy adagban tartalmazó történetben.

Persze adódik a kérdés, hogy egy halott hogyan képes írni. Nincs szó itt spiritiszta szeánszról és médiumról, a brazil Machado de Assis teremtette meg Brás Cubast, aki aztán önálló életre, pardon, halálra kelve kerekített ki egy regényt.

A Brás Cubas síron túli emlékezései először 1881-ben jelent meg Brazíliában, de mostanáig kellett várnunk az első magyar fordításig. Ha a Port.hu adatbázisa nem csal, film formájában már találkozhatott vele a hazai közönség. Angolszász területen népszerű a regény, például Woody Allen is az egyik kedvencének nevezte, de időről időre feltűnik a fontos műveket taglaló toplistákon is.

A szöveg 142 évével együtt sem poros, régies, és nem egy fordítói bravúrnak köszönhetően, egyszerűen Machado de Assis korát messze megelőző hangra és szerkezetre talált rá. Ahogy a könyv első előszavát – De Assisnak és Brás Cubasnak is jutott egy, nyilván – jegyző Cserna-Szabó András is írta, azt hitte, hogy egy átverés áldozata, és egy posztmodern regényt kapott elolvasásra.

Michel Riaudel, a Sorbonne Egyetem brazilirodalom-tanszékének professzora a könyv hazai bemutatóján azt mondta, hogy kulcsfontosságú ez a regény, amelyet a saját korszakában nem is értettek, csak az újraértelmezések után került az őt megillető helyre.

A 19. század végén javarészt a hömpölygő, dagályos, lineáris vonalon haladó szövegek jellemezték a már realizmus felé hajló műveket is, ezzel szemben De Assis vagy Brás Cubás – az írói játék áldozataként nehéz eldönteni, kire hivatkozzunk – rövid, pattogós fejezeteket sorakoztat egymás után, bátran ralizva az idősíkok között. Olykor olyan érzésünk is támadhat, mintha webre lett volna kitalálva ez a forma, Brás Cubas többször utal vissza korábbi vagy későbbi fejezetekre, azok római számozását elővéve hivatkozásként, ha lenne egy link, már kattintanánk is, hogy odaugorjunk.

A halott író az olvasóval, vagy leendő szerkesztőjével is állandóan interakcióba próbál kerülni, folyamatosan narrálja művét, olyanokat ír például, hogy „szeretem a vidám fejezeteket, ez a gyöngém” vagy pedig „mindenképpen törölni fogom majd ezt a fejezetet”, mintha csak egy széljegyzetekkel teleírt kézirattal állnánk szemben, és egyszersmind ékes példáját adva, hogy Brás Cubas bizony tökkelütött. Ennél persze rafináltabb a regény, hogy egyértelműen kimondhassuk ezt, folyamatosan egy iróniával kibélelt kelepcében érezhetjük magunkat. Például akkor is, amikor a LXXI. fejezetben a könyv hibájáról elmélkedik, miközben kulcsot is ad az olvasáshoz. „De a könyv unalmas, temetőszagot áraszt, olyan, mint amikor a haldokló összerándul; ez súlyos, mondhatni elemi hiba, mert a legnagyobb gond ezzel a könyvvel te vagy, olvasó. Szeretnél mihamarabb megöregedni, a könyv pedig lassan halad előre; szereted a célratörő és összefogott elbeszélést, a kiegyensúlyozott és gördülékeny stílust, ez a könyv és az én stílusom pedig olyan, mintha részeg lenne, tántorog jobbra és balra, meglódul, azután megáll, zsémbel és kurjant, fel-felröhög, az égre kiált, botladozik és lehuppan a földre…”

A virgonc és eleven szövegen tényleg fel-felröhöghetünk, akkor is, ha Brás Cubás gyakorlatilag semmit sem ír, simán elénk rak csak kipontozásból álló fejezetet is, hogy olvassunk ki belőle azt, amit akarunk, vagy azt közli, hogy ezt a fejezetet inkább meg sem írja, mert nem tartozik az olvasóra.

Brás Cubas a brazil elit tagja, akinek jó családba születve voltaképpen semmi teendője sincs, de még ahhoz sincs elég akaraterő benne, hogy előjogaival élve valami értékesebb életet élhessen. A halálból, cseppet sem nosztalgikusan visszanézve, az életuntság gyönyörűségét hirdeti, vagy pedig azt írja: „Élsz, ennél nagyobb gyötrelemben nem lesz részed.”

Pál Ferenc, a mű fordítója megjegyezte, hogy angol nyelvterületen, ahol több fordítása megjelent De Assis könyvének, az egyik verzióban az Egy brazil lúzer vallomása címet kapta, és igen, nem lehet nem észrevenni, hogy Brás Cubas egy lúzer. Semmit sem hagyott maga után, sem gyereket nem nemzett neki élete nagy szerelme, és elméletei nagy találmánya, a hipochondriaellenes flastrom, ami az emberiséget átjáró mélabúra szolgált volna gyógyírként, sem öltött testet, és nem hozott neki hírnevet. Ahogy azzal sem tudott miniszterré válni, hogy grandiózus újításként bevezette volna a katonaság csákóméretének csökkentését. Mindig is egy lüke cserejátékos maradt a nagyok focipályáján.

De az élet nagy és kis dolgai köré azért mindig képes filozófiai magyarázatot is köríteni, persze némelyik legalább olyan bugyuta, mint Pangloss mester tanításai Voltaire Candide-jából, de ez egyáltalán nem véletlen, az optimista filozófust többször fel is idézi Brás Cubas. Előrángatja Arisztotelészt is, míg egy nála is nyomorultabb barátja, a megőrülő Quincas Borba humanitizmus néven filozófiai rendszert dolgoz ki, ami Schopenhauer pozitivizmusát figurázza ki, és mindenben képes meglátni a jót, a járványok előnye például az, hogy a nagy többség túléli azokat.

Mindeközben Brás Cubas a 19. századi brazil társadalom visszásságait is feltárja, bár ő is része próbál lenni a hatalmi gépezetnek, nem sikerül neki, de a korrupcióról, a nepotizmusról és a rabszolgatartás árnyoldalairól is felvillant valamit, utóbbiról persze fékezhetetlenül kajánul. Gyerekkorában többször megalázta, csépelte rabszolgájukat, Prudênciót, akit aztán később szabaddá tett. Prudêncio ahogy tehette, szintén beszerzett egy rabszolgát, „és kamatostól visszaadta neki, amit tőlem kapott. Lám, milyen dörzsölt ez a semmirekellő!”

Machado de Assis vagy Brás Cubas próbára tesz minket. Az előbbi szerint az utóbbi „pesszimista dohogása” miatt különleges alkotó, míg Brás Cubas eleve nagyjából úgy öt olvasóval számolt írás közben. Szerinte „sem a komoly olvasók megbecsülésére, sem pedig a felszínes olvasók csodálatára nem számíthat”, mert egyiküket sem tudja kiszolgálni. Ne higgyünk neki, de azért ne vegyük túlságosan komolyan.

Machado de Assis: Brás Cubas síron túli emlékezései
Fordította: Pál Ferenc
Helikon Kiadó
3999 forint