Bájos, de abszolút felejthető lett A kis hableány élőszereplős változata
2023. május 22. – 21:08
Talán az „élőszereplős” Az oroszlánkirály óta nem készült olyan megosztó Disney-adaptáció, mint A kis hableány: sokan már attól kiakadtak, hogy egy fekete színésznő játssza a főszerepet, pláne azon, hogy a régi dalokat is sikerült modernizálni. Nem túl nagy reményekkel ültem be a vetítésre én sem, de végül is kellemesen csalódtam: az új A kis hableány nem rossz. De nem is jó, inkább azt lehet rá mondani, hogy teljesen felejthető.
Az egész szerkesztőségből valószínűleg én voltam az az ember, akinek a legnagyobb esélye volt arra, hogy A kis hableány élőszereplős remake-je elnyerje a tetszését: nagyon szeretem az eredeti mesét, sőt, az összes klasszikus Disney-meséért odavagyok, ráadásul kilóra meg lehet venni olyan cukiságokkal, mint egy baby Yoda vagy egy BB-8. Nekem még az élőszereplős Aladdin is tetszett, úgyhogy még a remake-ekkel sincs nagy bajom. Ezt a filmet viszont nem igazán tudom hova tenni: néhány kisebb változtatást leszámítva egy az egyben olyan, mint a klasszikus mese, a változtatások nem adnak hozzá, és nem is vesznek el az eredetiből.
A Disney-féle kis hableány történetét nagy vonalakban valószínűleg mindenki ismeri: Ariel, a sellő minden vágya, hogy az emberek között élhessen, megismer egy jóképű herceget, akibe beleszeret, és alkut köt a gonosz tengeri boszorkánnyal, hogy változtassa emberré. Az teljesíti a kívánságot, de elveszi a hangját, Arielnek pedig így kell három nap alatt valahogy elérnie, hogy a herceg beleszeressen, megcsókolja, mert így maradhat csak örökre ember. Az eredeti, Hans Christian Andersen-féle történet ennél kicsit durvább: a kis hableány nemcsak a herceg, hanem az emberi halhatatlan lélek után is sóvárog, és miután alkut köt a boszorkánnyal, az nem elvarázsolja a hangját, hanem egyszerűen kimetszi a nyelvét. A herceg beleszeret egy másik nőbe, a hableány pedig egy darabig fontolgatja, hogy megöli, de aztán inkább saját magával végez. Az új film a Disney-féle vonalat viszi tovább, szinte egy az egyben megtartva mindent a klasszikusból, még a kameraállásokat és a dialógusok jelentős részét is.
És ez az, ami igazán aranyossá teszi az egészet: ha valaki ezen a mesén nőtt fel, ahogy én is, mind ismeri azokat a képeket, amelyeket az eredeti felvonultat, és szépen felül a nosztalgiavonatra, amikor az élőszereplős verzióban Ariel ugyanúgy bukkan elő a vízből a naplementében, mint a mesében, vagy amikor a Csókra vár dal alatt az eredetivel szinte teljesen megegyező hangulatot sikerül a képernyőre varázsolni. Meglepő, de Ariel segítőit is sikerült ügyesen eltalálni: Hablaty, Sebastian és Ficánka aranyos, még akkor is, ha néha erőltetetten próbáltak jópofáskodni. Valószínűleg nem én lehetek a célközönség, mivel ezeken a moziteremben lévő összes gyerek hangosakat kacagott. Erik herceg (Jonah Hauer-King) kapott némi személyiséget az eredeti meséhez képest, Ursula (Melissa McCarthy) és Triton (Javier Bardem) viszont leginkább csak a kötelezőt hozták.
Persze azért voltak változtatások is a filmben, de nehéz megérteni, hogy minek – nem sokat ad hozzá például a történethez, hogy színes bőrű lett a főszereplő, hogy a helyszínt valamelyik trópusi kitalált országba helyezték át (engem Kubára emlékeztetett, de elég erős esély van rá, hogy tévedek), illetve hogy megváltoztatták a dalok szövegeit. A magyar verzióban a Csókra vár ugyanúgy hangzott, a Szegény mélabús lélekből viszont tényleg kimaradtak azok a részek, amelyekben Ursula arról énekel, hogy a férfiak nem szeretik a csacsogó lányokat. Ezt szerintem teljesen felesleges volt bántani, a tengeri boszorkány egyértelmű motivációja, hogy ellopja Ariel hangját, ezért manipulálni próbálja, így valószínűleg egy kislány sem veszíti el az önbecsülését, ha ezt meghallja, sőt. Belekerült a filmbe két új dal is, amelyek – az Aladdinban elhangzó Szó nélküllel ellentétben – elég felejthetők, bár az is előfordulhat, hogy csak a fordítás lett gagyi.
A főszerepet játszó Halle Bailey korábban azt nyilatkozta, hogy Ariel motivációja is megváltozik: nemcsak a szerelem, hanem a saját álmai is motivációt jelentenek számára ahhoz, hogy elhagyja az óceánt. Na, ebből nekem nem sok jött le a kész produkciót látva, bár az is igaz, hogy én az eredeti mesét is hasonlóképp értelmeztem. Ennek ellenére Bailey Arielje abszolút szerethető, még úgy is, hogy én elég erős érzelmekkel kötődöm az eredetihez. A 23 éves színésznő nem lemásolni akarta a karaktert, hanem teljesen magáévá tette, és valószínűleg ezért sikerült annyira jól az alakítása. A jelmeztervezők viszont erősen rontották az élményt: sikerült olyan ruhát ráadniuk szegény lányra, amiben nem 19-nek (ennyi idős volt, amikor elkezdődött a forgatás), de még csak nem is 16-nak (ennyi idős az eredeti mese szerint Ariel) néz ki, hanem egy 12 éves, műszempillás kislánynak. Így kicsit kényelmetlen nézni a romantikusabb jeleneteket.
Az viszont mindenképpen pozitívum, hogy a film megmagyaráz olyan furcsaságokat, amiket a mese nyitva hagyott: ilyen például az, hogy Erik herceg a sziréndallamtól teljesen megrészegülve választja a dögös emberruhába bújt gonosz boszorkányt Ariel helyett, nem pedig azért, mert egy nap alatt mégis másba szeretett bele. Az is erősebb hangsúlyt kapott, hogy Ariel és Erik kapcsolata nemcsak róluk, hanem a sellők és az emberek közötti együttműködésről, a korábbi ellentétek feloldásáról is szól.
A filmről egyébként valószínűleg a legtöbben azért hallottak, mert nagy felháborodást keltett, amikor a rendező úgy döntött: megváltoztatja Ariel etnikumát. Amikor 2019-ben kiderült, hogy Halle Bailey fogja játszani Arielt, a #NotMyAriel (#NemAzÉnAirelem) hashtag azonnal a legnépszerűbbé vált a Twitteren, sokan nehezményezték, hogy rá esett a választás a fehér bőrű, vörös hajú mesehős után. Érvként legtöbben azt hozták fel, hogy A kis hableány egy dán mese, a 18–19. századi dánok pedig elég kevés fekete bőrű emberrel találkozhattak, így nincs értelme beleszőni ilyesmit a történetbe. Ellenérvként a leggyakrabban azt hozták fel, hogy a sellő egy kitalált faj, és sehol nincs megírva, hogy ne lehetne sötét bőrű. A váltás kicsit értelmet kap, ha tudjuk, hogy a helyszínt is lecserélték, és egy latin-amerikai stílusú, fiktív országba helyezték, bár ezzel a történet eredeti hangulatának egy része is eltűnt.
Nemcsak Ariel, hanem a nővérei is kicsit sokszínűbbek lettek, mindegyikük más etnikumhoz tartozik – ha eltekintünk az elképzeléstől, hogy Triton király ortodox módon nemzette őket (nagy kujon lenne az öreg, hiszen hét különböző származású sellőről van szó), értelmet kapnak a különbségek, ha tudjuk, hogy Triton lányai mindig is a hét tengert képviselték. A nővérek különböző etnikumai tehát igazoltak, és ha hozzávesszük, hogy egy trópusi ország trópusi vizein játszódik a remake, abba is nehéz belekötni, hogy Ariel fekete bőrű. Amikor az első előzetes megjelent, a TikTokot elárasztották az olyan kisgyerekekről szóló videók, akik szintén színes bőrűek, és csillogó szemekkel nézik azt az Arielt, aki rájuk hasonlít – azon túl, hogy Halle Bailey tényleg jó színésznő, és aranyos lett a film, már ezért megérte a sokak ellenszenvét kiváltó szereposztás. Maga a film viszont, bár kedves, de totálisan felejthető.
