Marék Veronika: Magamat is elképesztettem, hogy hát ez mind én vagyok

Muszáj legelőször is azt megkérdeznem, hogy ki ez az oroszlán, és hogy kerül ide. Saját készítésű?

Nem, nem. Van egy mesekönyvem, Laci és az oroszlán, az a címe. Tulajdonképpen ez hozott számomra nemzetközi sikert, különösen a Távol-Keleten és különösen a japánoknál. Ők nagyon szeretik ezt a könyvet, és most már ötvennyolc éve minden évben kiadják. Ezt a kicsi plüss oroszlánt egy japán cég csinálta. Nagyon szeretem, ahogy fekszik a hasán, és ilyen kunkori a farkincája. Szoktam magammal vinni, mert olyan, mint egy talizmán, vigyáz az emberre.

Mit gondol, miért tetszett meg pont a japánoknak ennyire?

Ezen azóta is gondolkodunk, azóta se sikerült igazán megoldani. Mint minden rejtély, nem hagyja magát felfedni. Valamiért nekik ez fantasztikusan bejött, hogy kicsi, oroszlán, piros és segítőkész. Beválasztották a japánok a világ száz legjobb mesekönyve közé ezt a könyvet. Nagyon jól esik.

Azt olvastam, hogy Japánban életmű-kiállítást is rendeztek önnek.

Igen, nekem az sorsdöntő dolog volt 2005-ben. Nagy élmény volt, mert először láttam magamat kívülről, egy kiállítás anyagában. Akkor jöttem rá, hogy úristen, mennyit dolgoztam, milyen sokfélét, hogy ott voltak kint könyvek, voltak kint vázlatok, természetrajzok a füvekről, a virágokról, voltak diafilmek, voltak rajzfilmek, például a Kockásfülű nyúl, voltak ott társasjátékok. Magamat is elképesztettem, hogy hát ez mind én vagyok. Más embernek érzem magam azóta a kiállítás óta.

Az íráskedvét ez nem befolyásolta valahogy úgy, hogy ha már ennyi minden megjelent, akkor nem lenne a világnak szüksége még több Marék Veronika-könyvre?

Nem, mert úgy vagyok vele, hogy amikor abba akarom hagyni, mindig jön valami új ötlet a fejembe, és azt megcsinálom. Itt van például a Boribon sorozat, amiből már 17 kötet megjelent. És akkor egyszerre csak gondolkodom, gondolkodom, és megjelenik egy új ötlet, és idén húsvétkor megjelenik egy új Boribon könyv, ami engem is meglep. Ez így megy. Most két dolgot is írok. Mindig le akarom tenni a lantot, mert annyi tehetséges fiatal van, hát miért van szükség arra, amit én csinálok… És akkor valahogy még mindig jön az ötlet. És nem mondom neki, hogy menj vissza, hanem megcsinálom.

A kisfiammal olvastuk az új könyvet, a Boribon a játszótéren-t. Hogy kerül Boribon pont most a játszótérre?

Született egy új kicsi unokám, aki három és fél éves, gyönyörű, és ő jár a játszótérre. Ezért visszajött a játszótér élményem, ebből lett ez a mese.

Szokta olvasni a frissen megjelenő meséket? Van kedvenc szerzője, akár magyar, akár külföldi?

Ha módom van rá, olvasom, de az az igazság, hogy az időm nem olyan végtelen, mint régen, vagy gyerekkoromban. Egyedül az idő hiánya miatt nem vagyok teljesen naprakész. De például a Pagony kiadó gárdájában fantasztikus jó szerzők vannak. Épp ma láttam egy új könyvet, aminek lehet, hogy én fogom írni a fülszövegét. Agócs Írisz – aki egy remek grafikus – találta ki. Fergetegesen jó, el vagyok tőle ragadtatva. Akár én is írhattam volna. Ez egy nagyon öntömjénező mondat, de tényleg olyan szellemes, a pacákról szól. Irtó jó.

Az időhiány azt is akadályozza, hogy felnőtteknek szóló irodalmat olvasson?

Az az igazság, hogy a legutóbbi időben nem nagyon olvasok. Érdekes, ilyen még sosem volt életemben. Most a végén járok már Visky András Kitelepítés című könyvének. Az olvasás vágya megvan az emberben. Csak az is olyan, hogy sokszor nincs idő rá.

Meg hát az embert eltéríti néha a telefon, az Instagram, a filmek. Az, hogy fogok egy ilyen kis vacak lapocskát, és mi mindent tudok nézni rajta, az elképesztő! Nem örülök, hogy elrabolja az olvasástól az időt, de ez is érték, ha az ember nem hülyeségeket néz. Például nagyon sokat nézek papagájokat. Imádom őket.

Van nekem egy olyan elméletem, hogy nagyon szeretheti a krimiket, thrillereket, rejtélyes bűnügyi történeteket, akár a horrorfilmeket is. Főleg A bohóc és a kismajom című kötet meséi alapján kezdtem el ezt gondolni. Lehet, hogy csak beleláttam, de például az a mese, amelyikben a szélfútta szerelő szerepel, kicsit olyan, mintha egy gyerekrablás-történet lenne szebb verzióban. Vagy az Egy tisztáson két kis róka, ami azért ütött szöget a fejembe, mert írtam egy könyvet ártatlanul elítélt emberekről, és amikor a kisfiamnak próbáltam elmagyarázni, hogy mivel foglalkozik a mama, akkor erre a mesére hivatkoztam. Hogy néha van olyan, hogy a jó kis rókát büntetik meg a rossz kis róka helyett. Emiatt azt gondoltam, hogy lehet, hogy szereti az ilyen történeteket.

Persze, hogy szeretem. A gyerekek se szeretik az unalmas meséket. Azt szeretik, ha történik valami izgalmas esemény.

És más mesékre van szükségük a mai kisgyerekeknek, mint, mondjuk, az ötven évvel ezelőttieknek?

Ez egy ravasz kérdés. Igazából nem tudom. Szerintem biztos, hogy mások a mesék, legalábbis ami a környezetet illeti. Az, hogy szerepelhet benne robot, repülőgép is, az feltétlenül más, de a lényege, a tartalma? Például pont abban a könyvben van az a kis sün, akit elvisz véletlenül a mosógépszerelő fiú. Maga az, hogy a családunkból valaki elvész, és akkor az egész család elindul, keresi és meg is találja – ez egy halhatatlan történet, ugyanúgy száz évvel ezelőtt is volt ilyen. A mai mese abban különbözik, hogy biciklivel mennek, meg autóval, meg helikopterrel, és hogy a történet is egy autós véletlenből indul el. Úgyhogy ilyen szempontból persze, hogy ez korszerűbb mese, és száz évvel ezelőtt nem is értették volna a gyerekek, hogy mi van. Akkor maximum egy konflisba lehetett volna beülni és keresni az elveszett kis sünikét.

De a lényeg, maga a tartalom, az örökérvényű. A modern kor sokszor csak kulissza, mert ugyanaz az emberi tartalom, az emberi viszonyok örök dolgok, örök témái a gyerekirodalomnak.

Nyomon lehet követni a régi és az újra meg újra kiadott könyveiben, hogy picit szoktak is módosulni ezek a kulisszák. Például a nevek. Az Amikor te kicsi voltál című könyvben például észrevettem egy olyan részt, ahol az eredetiben Jutka, Miki és Tamás szerepelt, később pedig ez átváltozott arra, hogy Andi, Lili és Barnabás. Vagy a Kippkopp karácsonyában látszik, hogy az első kiadás még az előző rendszerben készült, csak később jelent meg benne az utalás a betlehemi történetre.

Az eredetiben is benne volt, csak rejtetten. A mézeskalácsok közt ott volt Mária a kisbabával és Szent József, de nem volt kimondva. A rendszerváltás után szerencsére ez feloldódott. Azért eléggé elkeserít, amikor a karácsony csak a fáról szól meg a szaloncukorról. Ugyanígy a húsvét, ha csak a nyúlról szól. Az ünnepeknek van egy spirituális tartalma, ami fontos.

A honlapján olvasható bemutatkozásban volt egy félmondat, ami kicsit meglepett. „Most már itthon is érzem a szeretetteljes figyelmet” – írta. Ez azt jelenti, hogy nem mindig érezte a szeretetteljes figyelmet itthon?

Ez egy nagyon nehéz kérdés. A 2005-ös életmű-kiállítás idején 68 éves voltam. 68 éves koromban csináltak nekem először életmű kiállítást. Magyarországon szerettek, olvastak, de tulajdonképpen hivatalosan nem ismertek el. Itt Magyarországon az első nagy öröm a Janikovszky Éva díj volt 2006-ban, aztán a József Attila díj 2010-ben. Tehát végigcsináltam úgy az életet, hogy nem voltam az érdeklődés középpontjában.

Találkozott valaha olyan gyerekkel, aki ne szerette volna Boribont, Kippkoppot, a Kockásfülű nyulat?

Biztos van, aki nem szereti. Kosztolányi írta, hogy utálta a gyerekirodalmat. Gyerekkorában azt mondta, hogy őt ne nézzék hülyének, és hogy miért kell gagyogni. Bizonyos okos gyerekek nem szeretik a fikciót, őket a valóság vonzza: az autós könyvek, a felfedezések. Szerintem sok gyerek van, aki nem rajong a mesékért, viszont nagyon-nagyon sok meg rajong, úgyhogy semmi gond. Én azokat is nagyon sokra becsülöm, akik a konkrét valóság felé indulnak el. És nem kell nekik se a kis oroszlán, se Kippkopp, se Boribon. Kosztolányi első nagy irodalmi élménye az volt, hogy leemelte az apja könyvespolcáról a Schopenhauer nevű filozófus könyvét, belenézett, és úgy érezte, hogy végre valaki normálisan beszél hozzá.

Tagja vagyok egy nagy létszámú anyacsoportnak a Facebookon, és megkérdeztem az ottaniakat, hogy ha majd beszélgetek Marék Veronikával, mi az, amit mindenképpen kérdezzek meg. A legtöbb kérdés Boribon háza népére vonatkozott, hogy ki kicsoda a történetben, vagyis hogy milyen viszonyok vannak. Annipanni a tulajdonosa Boribonnak, vagy a barátja, vagy az anyukája? És Bence hogy van a képben? És a cica valami testvérfigura?

Nem tudjuk a titkot teljes mértékben leleplezni és megmagyarázni. Azért titok. Boribonnál mindig fölmerül, hogy ki az Annipanni, és Boribon hogy viszonyul hozzá. Én mindig azt mondtam, hogy fogalmam sincs róla. Az, hogy az anyukája, az egy őrültség, de mégis úgy viselkedik, mintha az anyukája lenne. Talán a nővére? És Bence hogy jön ebbe? Úgy, hogy a gyerekek Bencét Annipanni párjának tekintik, habár csak egy szomszéd gyerek, aki átjön időnként. De mivel ő egy jelentékeny férfi figura, óhatatlanul Annipanni mellé társítják, hogy ők biztos egy pár.

Maradjunk abban, hogy engedjük meg, hogy a gyerekek maguk képzeljék el, hogy mi van köztük, és ne mi mondjuk meg, hogy márpedig ez így van. Beszéltünk róla, hogy én szeretem a kicsit rejtélyes dolgokat.

Lehet, hogy ez is a rejtély része, de mesélne Boribon eredettörténetéről? Boribon az első említésnél még egy szürke mackó. Hogy lett belőle egyáltalán barna?

Igen, szürke maci volt, plüss. Az az igazság, hogy életem első meséje volt ez, amiben két fiú felvágja a hasát Boribonnak, és ez tetszett meg a Móra Kiadónak. Ez nagyon jó mese, és jól forgott is, nemzetközileg is ismerik, megjelent több nyelven.

Sok-sok év múlva aztán kicsi gyerekeknek akartam mesekönyvet írni, olyan kettőtől négy évesig, mert az én gyerekeim is kicsik voltak, és nem találtam nekik való meséket. Vagy olyat találtam, amiben képek voltak és pici szöveg, vagy olyat, hogy sok-sok szöveg és kicsi kép. (De hát az 1960-as évekről van szó, nem mostanról. Most még válogatni is fárasztó, annyi jó könyv van ennek a korosztálynak.)

Akkor jutott eszembe Boribon és Annipanni kettőse, és mivel a Boribon név annyira szuper volt, gondoltam, hogy „ó, hát ez a szürke mackós mese, ez be van fejezve, én ezt a Boribon nevet újra felhasználom.” És akkor ezt a nevet kapta Boribon mackó, aki nem plüssjáték, és nem szürke, és nem két fiú a tulajdonosa, hanem egy kislány. Ő egy élő kismackó. Gondoltam, hogy talán nem is keverik össze őket olyan nagyon, de hát ahogy múlnak az évek, elolvassák a szülők, hogy Boribon, és azt hiszik, hogy ez ugyanaz. De nem ugyanaz. Úgyhogy a név tovább élt, és én kicsit bánom most már, hogy mindkét fajta mackómat Boribonnak neveztem, de hát ezt meg kell nekem bocsátani, mert nagyon nehéz volt mackónevet találni.

Mert ugye van a Micimackó, meg a Fülesmackó, meg van a Paddington mackó, millió féle mackó van, mindegyiknek remek neve van. A Boribon név meg onnan jött, hogy volt egy angol vígjáték, Oscar Wilde írta, itt játszották Budapesten, az a címe, hogy Bunbury. Na most ezt angolosan plakátozták ki, én meg mondogattam magam, hogy Bunburi, Bonbori és egyszer csak azt mondtam, hogy Boribon. Az u helyett bejött az o, és abban a percben ott volt nekem egy gyönyörű mackónév.

Boribonnak egy konkrét kisgyerek volt a mintája, vagy több gyerekből gyúrta össze, hogy ennyire élethű lett a viselkedése?

Nem egy mintája van. Amit az ember érzékel, hall, lát, azokból születnek ezek a mesék. Meg ami az emberben megmaradt a saját gyerekkorából.

Van olyan meséje, amit mai fejjel, a mai világhoz igazodva másképp vagy máshogy írna meg? Nem a kulisszákra gondolok, hanem arra, hogy a történet máshogy alakulna.

Nincsen. Nekem egyetlen vágyam van, hogy egyre komolyabb meséket írjak. Az ember átéli azt, hogy háború van. Olyan világot élünk, amikor fel kell készülni, hogy rossz dolgokat is el kell viselnünk, és úgy érzem, hogy olyan mesét kellene írni, ami ebben nyújt majd valami vigaszt a gyerekeknek. Ez az ambíció bennem. De nem biztos, hogy sikerül.

Lehet, hogy felesleges is, mert igazából az ember azzal találkozik szembe, hogy Andersen mindent megírt, ami érdekes. Hiába írtam meg A csúnya kislányt, az a Rút kiskacsa meséje igazából. Bármit csinálok, mindig ráébredek erre. Például milyen gyönyörű a Jégkirálynő című meséje! Amit úgy fordítottam le magamnak, hogy a válásnak a szörnyűségéről szól. Megírni, hogy az ember nem ismer rá arra, akit szeret, mert jéggé vált a szíve? Elképesztően gyönyörű. Úgyhogy a csodálatom egyre nő Andersen felé.

A honlapján olvastam, hogy úgy érzi: az emelte ki annak idején a többi meseíró sorából, hogy elsősorban maga rajzolta is a saját meséit, mint Szutyejev például.

Kezdettől fogva magam rajzoltam a mesekönyveimet. Van kettő-három, amit nem, annak is megvolt az oka, hogy miért nem, de óriási öröm, hogy nem kellett soha vitatkoznom a grafikusokkal, hogy ez nem ilyen, nem ilyennek képzeltem. Volt egy író kollégám, akinek megrajzolta valaki a könyvét. Három gyerek volt a főszereplő, A, B és C. A grafikus lányoknak rajzolta őket. De a barátom felháborodott: hiszen ezek fiúk! Akkor újra kellett az egészet rajzolni. Szóval ilyen vitákba sose bonyolódtam. Szűk kicsi klub a miénk, akik írunk is, és rajzolunk is.

Hogy érzi, az, hogy nő, bármilyen szempontból befolyásolta a pályafutását? Jelentett ez bármilyen szempontból akár előnyt, akár hátrányt, érte bármiben más bánásmód akár a kiadók, akár a közönség részéről, támasztottak-e más elvárásokat?

Nem, én nem találkoztam ilyesmivel. Szerintem itt egy dolog működik: hogy valami jó-e vagy rossz. Aztán hogy azt nő írta, vagy férfi írta, az teljesen másodlagos kérdés. Legalábbis nekem.

Nekem az egyik kedvenc boribonos mesém az Annipanni, mesélj nekem!, amiben Annipanni nem figyel Boribonra, aztán meg igazságtalanul még kiabál is vele, de végül bocsánatot kér tőle. Más mesékben meg ugye játszópajtás, kedves, türelmes Boribonnal. Az is cél volt, hogy amíg a gyerekek Boribonnal tudnak azonosulni, addig a meseolvasó felnőttek, az anyukák Annipannival azonosulhassanak?

Nem ez volt a célom. Én egész életemben nagyon tartózkodom attól, hogy bármiféle tudatos üzenetet mondjak a gyerekeknek, még ha vágyom is rá. Hanem az a véleményem, hogy ha egy mese jó, akkor annak van üzenete. Nem kell külön belerakni pedagógiai szempontot, vagy pedagógiai mondatokat. A Boribon könyvekben is rejtetten vannak meg ezek az üzenetek. Ez az Annipanni, mesélj nekem! óriási meglepetést szerzett. A kiadó is azt mondta: ritka az, hogy egy szülő bocsánatot kérjen a gyerekétől, mert igazságtalan volt. És ezért az nagyon szép, amikor megölelik egymást a végén. De az volt a hihetetlen, hogy jöttek a szülők, és azt mondták: „Veronika, ilyen még nem volt, odajött a gyerekem, és azt mondta, Anya, mit segíthetek neked?” Hát ettől azt hittem, hogy elájulok: ez jött ki a meséből, hogy igenis egy gyerek tud segíteni, ha akar az elfoglalt anyának vagy apának. És kiderült, hogy ez egy rettenetesen korszerű üzenet, mert a szülők agyon vannak terhelve, rohannak ide-oda, próbálják a háztartást, a gyereknevelést, a saját munkájukat összehangolni. Örülök, hogy a gyerekeknek ez lejött, hogy „miért nem én locsolom meg a virágokat?”, vagy „miért nem én etetem meg a cicát?”, vagy „miért nem rakok rendet a szobában?”. Úgyhogy ez bomba jó könyv lett ilyen szempontból.

Melyik könyve mondható a legsikeresebbnek?

A sztárkönyv, amikor abba is akartam hagyni, mert hogy ilyen jót én soha nem fogok írni, az a Boribon és a hét lufi. Annak olyan aranyos, sokféle mondandója van, és a vége olyan szép azzal a szivárvánnyal, azzal a meglepő üzenettel, hogy a lufik azok ki szoktak pukkadni, igen, nem őrizzük őket éveken át a szekrényben. A lufi olyan, mint a virág, ami elhervad. De emellett még benne vannak a mesében a számok, a színek, tehát egy szülő rengeteg információt talál a könyvben, amikor meséli. Úgyhogy énszerintem ez a legjobb, és ezt azóta se sikerült túlszárnyalni.

Az a mese még arra is jó, hogy az ember megjegyezze a szivárvány színeit, hogy hogy jönnek egymás után.

Amikor elkezdtem rajzolni, kiderült, hogy a szivárványról csak annyit tudunk, hogy hét színe van: piros, narancs, sárga, zöld, kék, lila. De melyik a hetedik? Ezért belekerült a sötét- és a világoskék, így összejött a hét szín. Hát nem egy őrület? Leélünk egy életet azzal, hogy a szivárványnak hét színe van, de csak hatot ismerünk pontosan.

Említette, hogy vannak most is mesetervei. Lesz új Kippkopp, Boribon, vagy valami teljesen más fog jönni, komoly mese, ami a háborúval kapcsolatos?

Új Boribon akkor lesz, amikor belebújik a fejembe egy új történet. Csinálok a Mórának egy karácsonyi mesét, és van a Kippkopp mesékből is olyan, amit még nem csináltam meg.

És van egy gyönyörű mesém, amit meg akarok rajzolni, mielőtt még az ember abbahagyja örökre. Az a címe, hogy A lila majom.

Ez egy nagyon édes mese, nagyon sokra becsülöm, meg kéne csinálni, de nagy feladat, mert ehhez rajzolni is kell egész oldalas rajzokat. Úgyhogy ez a nyárnak a feladata.

85 és fél éves vagyok, úgyhogy azért az emberben minden reggel az van, hogy minden nap egy csoda, hogy még élek és még tudok dolgozni.

Említette, hogy nagyon elfoglalt, akkor ez az elfoglaltság a munkát jelenti? Vagy az unokázást is?

Az unokázás manapság nem megy úgy, mint régen, mert jár a gyerek oviba. Külön öröm, ha egy kicsit feljönnek, és akkor tudunk játszani. De elfoglal a munka is. Van úgy, hogy az ember aludni se tud, mert a fejében dolgozik egy történet, amin éppen munkálkodik. Mások meg azt mondják, hogy ez a szerencsém, azért működik még a fejem, mert ennyi feladatom van. Ha nem lenne, akkor ülnék, csak olvasnék és nézném a tévét. Az nem lenne jó.

Van bármilyen hiányérzete?

Nekem is van két fiam. Milyen élmény volt, amikor ők kicsik voltak, és lehetett nekik mesélni, rajzolni, figyelni, ahogy ők reagáltak a dolgokra! Végigéltük a mai szülők minden problémáját, például azt, hogy mit olvassunk a gyerekeknek, meg hogy mit meséljünk akkor, amikor elkezdik, hogy „olyat mesélj, ami veled történt, amikor gyerek voltál”. És hogy a valóságot hogy lehet mesében elmondani nekik. Kiválasztottam a János vitézt, meg a Toldit, és azt olvastam nekik esténként. Aztán az ő kis agyuk is kinyílt, és ők is elkezdtek mesélni. Oyan ragyogó meséket találtak ki! Volt egy kedvenc mesénk, hogy a szobából, ahol lakunk, nyílik egy titkos ajtó, egy kis alagút, amiben van egy ülés, olyan, mint a Vidámparkban. Éjjel a két fiú ahelyett, hogy aludna, kinyitja a kis ajtót, beül ebbe a mozgó járműbe, és az alagúton át eljut az Állatkertbe. Az éjszakai Állatkertben mindig történnek dolgok, amiknél szükség van rá, hogy segítsenek. Például a farkas ide-oda rohangál a ketrecében, és az állatok könyörögnek, hogy csináljanak vele valamit, mert nem akar leállni. Rájönnek a fiúk, hogy a farkasnak naponta sok-sok kilométert kell futnia. Megbeszélik vele, hogy kiengedik éjszakára, de reggelre vissza kell jönnie. Kinyitják a ketrecet, és a farkas egész éjjel fut körbe-körbe, reggel pedig jó fáradtan beesik a ketrecbe, és alszik. De előfordult, hogy tűz ütött ki az Állatkertben, vagy kisállat született, és ott kellett a fiúknak segíteni. Szóval csodás történetek voltak. És most, mikor megyek a könyvesboltba, ott van egy ilyen könyv – még meg is kéne néznem – az a címe, hogy Éjszaka az állatkertben. És akkor dühös vagyok, hogy akkor meg kellett volna írnom az ő meséiket, azzal a címmel: Az Állatkert hősei. De ezt sajnos elmulasztottam. Sajnálom.