Szürreális a belvárosi Dalí-kiállítás, de nem úgy, ahogy kellene

Nehéz bármit állítani a Budapesten rendezett Salvador Dalí-kiállításról, mert nem nagyon állít semmit Salvador Dalíról, a 20. század egyik nagy szürrealista művészéről,

akinek a bajsza, látásmódja és esztétikája megjelent a képzőművészet szokásos terei mellett Hitchcock filmjeiben (az 1945-ös Elbűvölve álomjelenetében) és a mindennapi tárgykultúrában is (a Mae West Lips Sofa kanapén), hogy aztán egy nap egy Király utcai kiállítótér pincéjében lehessen megnézni egy olyan pici szeletét, amiért pofátlanság 5000 forintot kérni. Hétvégén drágább.

A Dalí-kiállítás nem akkora kuriózum Magyarországon, mint ahogy én sejtettem elsőre. Ha a Stereo MC’s meg a Morcheeba koncertjei miatt szokás mondani, hogy hazajárnak, akkor Dalí művészetére is: a Magyar Nemzeti Galériában tartott 1988-as kiállítás óta lehetett nézni eredeti forrásból fakadó szürrealizmust Szentendrén, Dunaújvárosban, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a Műcsarnokban, Szombathelyen, Pápán is. A katalán művész egyébként sem ismeretlen a magyar közönségnek, sőt, mondhatnám azt, hogy nagyon is ismert, hiszen Dalí művészete az lett: egy ismert termék, amit lehet hurcibálni különböző városokba, megkérdőjelezhető formában.

A megkérdőjelezhető forma pedig nem általa készített szobrokból, grafikái hiteles másolatából, halála után készített ékszerekből, VR-filmből és mindenféle borzasztó esztétikájú, digitális technológiával készített, ismeretlen művészek fejéből kipattant installációkból áll össze. A Salvador Dalí-kiállítás (aminek mi is a címe? A határtalan Dalí? Utazás egy lángelme képzeletében? Vagy csak szimplán Salvador Dalí? – a honlapról nem derül ki egyértelműen) felvonultatja a művészete legfőbb, mindenki által ismert jellemzőit: a megolvadt órákat, a bizarr teremtményeket, mankókat, csontokat, hangyákat, csigákat, meztelen női testeket, amivel azt bizonyítja, mintha tényleg a nagyság művei között sétálnánk, de a leírásokat aprólékosabban elolvasva kiderül, hogy nem vagy maximum sok-sok áttétel segítségével.

A kiállításon látható szobrokhoz ugyanis kivétel nélkül oda van írva, hogy „az alapötlet, a kép és az eredeti makett” Dalí munkája, ami a szemünk előtt látható és nem tapintható, az más művészek munkája.

A grafikai munkáknál ott van ceruzával megjelölve, hogy melyik példányt látjuk az aktuális sorozatból: az Apollinaire-illusztrációknál például ez a 66. sorozat a 195-ből. A kései Dalíról egyébként terjed egy gyakori állítás, miszerint gépi gyorsasággal tudott üres lapokat aláírni pénzért cserébe. Egykori asszisztense szerint a művész az egész karrierje során több mint 350 ezer ilyen üres ívet írt alá.

És amiből ez a kiállítás összeáll, az a kései Dalí, a legkorábbi kiállítási tárgyak a hatvanas évek végéről datálódnak, de jellemzően a hetvenes évek közepén készültek.

Olyanra is van példa, hogy bizonyos szobrok eredeti makettje a hetvenes években készült el, de a műalkotást magát a nyolcvanas években öntötték ki, amikor a művész már elég súlyos egészségügyi állapotban volt. A klasszikus, szürrealista korszakából nincsen semmi, ha valaki esetleg arra számít, hogy viszontlátja mondjuk a leghíresebb festményét, Az emlékezet állandóságát, az csalódni fog. Sőt, ha bárki festményeket akar viszont látni, akkor most el kell keserítenem.

Ez persze nem azt jelenti, hogy a kiállított képek rosszak lennének – Dalí motívumai, látásmódja és fantáziája ott van akkor is, ha a Bibliához vagy Shakespeare műveihez készít illusztrációkat, de messze van attól a drabális, veszélyesnek és határátlépőnek tűnő szürrealizmustól, amit vele azonosítunk. De mi a különbség a között, hogy A kozmosz meghódítása sorozat másolatait kicsit hullámos papíron látjuk viszont, vagy mondjuk aprólékosan megnézzük otthon a monitoron? Nem sok. Ha nagyon belelovaljuk magunkat a virtuális kiállításokba, akkor még a Figueresben, Dalí szülővárosában található, a művésznek szentelt múzeumot is megnézhetjük otthonról.

A kiállítás megvalósítása sem sokat segít azon, hogy megfejtsük az értelmét: a pincében felhúzott fekete-szürke álfalakra felakasztott képek nemigen követnek sem kronológiát, sem más vezérmotívumot. A tárlat alatt folyton zene szól, ami inkább segít abban, hogy ne halljuk más látogatók szuszogását és halk trappolását, mint hogy bármi hangulatot teremtsen a föld alatt. A holografikus installációkról, a falnagyságú Dalí-vetítésről pedig nem tudni, hogy kinek a munkája, de talán jobb is – ezek mind roppant ízléstelenek, akár a szemgolyós, akár a pillangós vetítésről van szó.

A kiállítás pedig egy VR-folyosóval ér véget, ahol érzésre legalább olyan harminc VR-szemüveget telepítettek, ezen egy nagyjából nyolcperces, 360 fokban, szörnyen ósdi technológiával készült kisfilmet lehet megnézni. Ami nem azonos a floridai Dalí-múzeum VR-filmjével, amit itt meg lehet nézni. (Igen, van floridai Dalí-múzeum is.)

A VR-kisfilm pont olyan, ahogy az ezredforduló környékén elképzelhették, hogyan fogják a digitális világra fogékonyabb gyerekeket majd rávenni arra, hogy művészettel foglalkozzanak: meg kell nézni egy digitális hátterek előtt pojácáskodó hasonmást, ahogy nem annyira passzoló magyar szinkronban közhelyes megjegyzéseket puffogtat, majd egy idő után bekap minket egy digitális óriáshal. Nem teljesen értem, hogy egy amúgy nagyon könnyen befogadható, sőt, a konyhapszichológia ismerete után viszonylag könnyen dekódolható, 34 éve halott művészt miért kell közelebb hozni így bárkihez, mintha a munkái nem lennének elegek ehhez, de hát nem én szerveztem Dalí-kiállítást a nappalimba.

Persze megtehetném, mert a kijárat előtti utolsó terem maga a Dalí-butik, ahol nemcsak brandelt sapkákat, bögréket, ceruzákat lehet venni, hanem a kiállításon szereplő nyomatok, szobrok másait is. 14 millió forintért lehet nekünk is csontlábú, óriási elefántunk otthon, de ha csak ruppótlan csórók vagyunk, 300 ezerért vehetünk egy homályos, majdnem pixelesnek tűnő másolatot a Napóleon orra, amint állapotos nővé változik, aki melankolikusan sétáltatja a császár árnyékát a romok között című képből. Aminek az eredetije húsz évvel ezelőtt több mint 3 000 000 eurót ért.

És ez a jelenlegi budapesti Dalí-kiállítás: valami sokkal jobbnak a pixeles, homályos, nem túl igényes mása. Minden szöveg elolvasásával, minden műalkotás megnézésével egy óra alatt végig lehet sétálni. Az órám meg sem puhult közben.

A kiállítás június 30-ig látogatható a Király utca 26.-ban.