Ki akar a legfittebb tetem lenni a hullaházban?

A halál hét kora azok közé a könyvek közé tartozik, amiket az ember takargatni próbál a villamoson. Nem is maga a borító a kritikus, mert a cím alapján sima tucatkönyvnek, papírborítós krimi-thrillernek lehetne nézni, olyannak, amit a könyvtárban közvetlenül a bejárat melletti polcon szoktak ömlesztve tartani. De ha már kinyitottuk egy véletlenszerű helyen, és az egyik random oldalpárra lát rá az unatkozó ülésszomszéd, könnyen lehet, hogy esetleg felkészületlenül érheti egy tüdő felszeletelésének érzékletes, hosszas leírása, és vagy rosszul lesz, vagy felpattan és elsiet a közelünkből, de jó messzire.

A brit törvényszéki kórboncnok, Richard Shepherd új könyvét nagyon könnyű olyan helyen felütni, ahol ilyesmit lehet olvasni. Nem öncélúan egyébként, mert Shepherd nemcsak leír, hanem remekül magyaráz is a laikus olvasóknak. Még olyanok is megérthetik A halál hét korából az emberi szervek működését, akik hozzám hasonlóan végiglevelezték a pad alatt a gimnáziumi biológiaórákat.

Mondjuk ha a biológiatanárom olyan mondatokkal vezette volna fel a tanórákat, mint hogy „A tüdő igazán alapos vizsgálatának legjobb módja, ha vékony szeletekre vágjuk”, talán jobban figyeltem volna.

Shepherd 23 ezer boncoláson van túl, és réges-rég maga mögött hagyta az iszonyt meg a borzadást, ha ugyan érzett egyáltalán valaha ilyet. Azt viszont nehéz eldönteni, hogy a sokkhatás kedvéért, az olvasót cukkolva rakta tele a könyvét meglehetősen morbid hasonlatokkal, vagy pedig azért, mert bele sem gondol abba, tud-e esetleg majd vacsorázni később az a fajta olvasója, aki egyébként békés programozással vagy virágkötéssel tölti a mindennapjait.

Shepherd határozottan szereti ételekhez, mondjuk al dentére főzött spagettihez hasonlítani a holttestekből kiemelt szerveket. Simán leír ilyesmit:

„Minden egyes metszésnél hallottam azt a halk roppanást, amely nekem a reggeli müzlit juttatja eszembe.”

De ami a kórboncnok könyvét igazán jó olvasmánnyá teszi, az az, hogy még az ilyenek után is csak legfeljebb egy pillanatra jut eszünkbe Hannibal Lecter, mert Shepherd annyira mélyen emberi.

Az igazságügyi kórboncnok – ahogy előző könyvének, a Holtak vallatójának címében is benne van – lényegében pont azt a munkát végzi, mint egy nyomozó, csak ő szemtanúk és vádlottak helyett a holtakat vallatja. Erre a fajta rejtvényfejtésre, szellemi munkára érezhetően büszke is, ahogy a könyvben a legérdekesebb eseteiből válogat, és megjegyzi, hogy sok nyomozó nem örül, mikor a patológusok Sherlock Holmest játszanak, pedig Conan Doyle mintája nem is rendőr, hanem orvos volt.

Shepherd minden professzianlizmusával együtt sem feledkezik meg róla, hogy a keze alá kerülő holtak nem olyan régen még érző, jövő-menő emberek voltak, jók és rosszak, de leginkább a kettő keverékei. És nehéz lenne kételkedni a hivatástudatában, a munkája hasznosságába vetett hitében.

Nem álszerény, megosztja például, hogy ő szúrt ki egy sok ügy alakulására kiható sajtóhibát az egyesült királyságbeli igazságügyi patológia tankönyvben, és fájlalja, hogy ezt nem kötötték a nevéhez, bár kétségkívül fontos hozzájárulása volt a területhez. Viszont a szövegéből átjön az is, hogy nagyon távol áll tőle a „ki ha én nem”, melldöngető stílus, például amikor arról ír, milyen vacak érzés az ő kikapcsolhatatlan kételkedésével – a saját tévedés lehetőségét örökösen észben tartva – szembetalálnia magát egy határozott fellépésű ügyvéddel a bíróságon.

Az ilyen jellegű, a munka színfalai mögötti világra vonatkozó információk egyébként a legérdekesebbek közé tartoznak a könyvben. Például

megtudjuk Shepherdtől, hogy mit csinálnak a halottasházi kisegítők, amikor épp pihenőben vannak: teáznak, csokoládés kekszet esznek, és megnéznek egy délutáni romantikus tévékomédiát.

De persze iszonyú érdekesek, még ha sokszor morbidok is a testünk működését és a kórbonctant magyarázó részek. A halál hét kora beavat többek közt abba, hogy „a prosztata, ami körülbelül golflabdányi, ollóval felvágható, de ha csipesszel szúrjuk meg, valószínűleg nem fog áthatolni vastag falán”, hogy ugyanakkora mennyiség elfogyasztás után a túlsúlyosak véralkoholszintje valószínűleg magasabb, mint a nem túlsúlyosaké (mert az alkohol zsírban szinte oldhatatlan), hogy bizonyított összefüggés van a koszorúér-betegség és a magányosság között, és hogy az emberi élet során az ötödik és a kilencedik év közötti időszak a legbiztonságosabb.

Az egyik legjobb, a tárgyilagos ismeretterjesztésen már túlmutató rész, amikor egy sportos, kemény mellizmú fiatalember mellkasának felnyitásáról írja le, hogy nem tartott tovább a szokásosnál, nem került külön erőfeszítésbe. És aztán felteszi a logikus kérdést: „Amúgy is, ki akar a legfittebb tetem lenni a hullaházban?”.

A Shepherdben lakozó tapasztalt nyomozó jótanácsokat is ad az élethez. Nemcsak olyasmit, hogy nem jó ötlet cigarettázni, hanem például hogy sose mondjunk senkinek olyat, hogy legszívesebben megölnélek, különösen ha azt tervezzük, hogy megölünk valakit, mert még ha ilyenről nincs is szó, a szavak miatt egy napon még rengeteg kellemetlen kérdést tehetnek fel nekünk

A kórboncnok könyve sokszor nagyon személyes. Shepherd felidézi, amikor orvostanhallgató korában az apja szégyenlősen átnyújtotta neki régen elhunyt édesanyja boncjegyzőkönyvét. Beszél poszttraumás stresszről, öngyilkossági gondolatokról. És nagyon szimpatikusan nem álszent: elemzi a saját nyavalyáit, a gyengeségeit, a kezdődő (vagy valószínűbb, hogy már nem is csak kezdődő) alkoholizmusát, a struccpolitikát, ha saját magáról és a saját prosztatarákjáról van szó, a hibákat, amiket elkövetett.

Persze a tudós ilyenkor is ki-kibukik belőle, mint ennél a résznél: „Amikor a sebész megjelölte vastagbelem belsejét egy kis tetoválással, egészen megörültem neki. Ismét megoldódott az élet egy nagy misztériuma: éveken át próbáltam rájönni, miért találok emberek vastagbelében ilyen kis kék jeleket”.

Ha az ember egy olyan szerzőt olvas, aki holtak tízezreit látta közelről, sőt belülről, elkerülhetetlennek tűnik, hogy magáról a halálról is szó legyen. Shepherd nem is kerüli ki ezt a témát sem. Valami kevés személyes, saját élménye is van, legalábbis gyanakszik arra, hogy érvényes tapasztalat lehet ezen a téren, amit akkor élt át, amikor leesett egy létráról, és néhány perc kiesett az életből:

„Mindebből semmit sem tudtam, azok a percek egyszerűn kiestek. Ha eszméletvesztés helyett meghalok, semmit sem veszek észre belőle.

Talán ilyen lehet a halál, mint leesni egy létráról. Fájdalommentes, nem is tudunk róla, hirtelen megérkezik a semmi. Ebben az esetben nem kell tőle félnünk.”

Azt írtam, hogy Shepherd könyvét alapvetően rejtegetve érdemes olvasni a villamoson, én az utolsó oldalakat mégis az utcán gyalogolva olvastam, annyira képtelen voltam letenni, mert itt, a végén is arról ír, szerinte milyen lehet a halál. Kicsit úgy éreztem magam olvasás közben, mintha én is egy lennék a gyászoló hozzátartozók közül, akikkel a kórboncnok beszélni szokott, olyasvalaki, akinek kíméletből vigasztaló, szép hazugságokat adagol a halálról. Ki-ki maga dönti el, hogy eddigre, a könyv végére Shepherd szakmaiságát, becsületességét tartja-e nagyobbnak, erősebbnek, vagy az emberségét. Ettől függ, elhisszük-e neki, hogy „nem is olyan nagy dolog a halál”.

Dr. Richard Shepherd: A halál hét kora – Nagy-Britannia leghíresebb törvényszéki kórboncnoka feltárja a holtak titkos életét
Fordította: Kőrös László
Helikon Kiadó
4999 forint