Maradni addig, amíg már elviselhetetlenné válik – két könyv a háború első heteiről

Az ukrán–orosz határtól harmincnyolc kilométerre fekszik a másfél milliós Harkiv, melynek lakói sok más ukrán településhez hasonlóan tüzérségi támadásra ébredtek egy évvel ezelőtt, 2022. február 24-én. Szaltyivka városrész – közel félmillió civil otthona – szenvedte a legnagyobb veszteségeket az első napokban, a lakótelep lángoló panelépületéről készült fotók bejárták a világsajtót. Néhány hét alatt több százezren menekültek el Harkivból, de sokan maradtak – kényszerből, vagy egyszerűen nem voltak hajlandók maguk mögött hagyni addigi életüket, hiába lettek egyre élhetetlenebbek a körülmények.

Két könyv is született az elmúlt egy évben arról, hogyan élték meg a helyiek a háború első heteit: a tizenkét éves Jeva Szkaliecka Ukrajnán és Magyarországon keresztül Írországba került, Szergej Geraszimov pedig lejegyezte, amit Harkivban tapasztalt.

Nem tudod, mi a háború – Egy ukrán kislány naplója

Jeva Szkaliecka gondtalanul töltötte a hétköznapjait Harkivban, az iskola mellett szeretett festeni, zongorázni, és heti kétszer angolra is járt, február 14. pedig különleges volt számára: a tizenkettedik születésnapját ünnepelte. Akkor a Nikolszkij pláza bowlingtermében két gurítás között senki nem gondolta volna a társaságból, hogy pár nappal később az életük fenekestől felfordul. Február 24-én hajnalban sorban jelentek meg az üzenetek Jeva telefonjának kijelzőjén, a sulis chatbe záporoztak az információk az első bombázásokról:

Nagyija: Hallottad a zajokat?
Jeva: Igen, félek.
Misa: Nagyon félek.
Tolja: Én még annál is jobban, a házunk mellett robbantanak.
Miron: Tankokat láttam, még egy robbanás, és még egy.
Ruszlan: Imádkozom, hogy minden rendben legyen.

A harkivi tizenévesekben, köztük Jeva Szkalieckában is akkor tudatosult, hogy a háború, amitől addig csak legfeljebb tartottak az emberek, valósággá válik. Miután Irina nevű nagymamájával a lakóházuk pincéjébe menekültek, Jeva úgy döntött naplóírásba kezd, így tollat és egy füzetet vett magához. A naplót, amely Harkivtól egészen Dublinig kísérte Jevát, tavaly ősszel Nem tudod, mi a háború – Egy ukrán kislány naplója címmel jelent meg.

A kötetet sokan hasonlították Anne Frank naplójához, amit a származásuk miatt deportálásra ítélt Frank család legkisebb lánya 13 évesen kezdett el a II. világháború alatt. Annehoz hasonlóan Jeva is igyekszik lejegyezni a körülöttük zajló zűrzavart, a fejében kavargó gondolatokat, és mindezek mellett a kötetbe a sulis chat beszélgetéseiből is belekerültek részletek – így az is, hogyan próbálja meg egy csapat tizenéves egymásban tartani a lelket, miközben a városukat porig rombolják.

Megírja, milyen napokon át egy hűvös pincében, kabátokkal letakart padokon aludni, rettegve előbújni, és órákon át vízért, élelmiszerért és gyógyszerért sorban állni. Remélni, hogy azokat, akikkel aznap összefutottak az utcán, miközben bombák süvítettek el a fejük felett, holnap is látják még. Háború idején az egyetlen cél a túlélés, és minden múltbéli aggály – akár az, hogy elég csinosnak találnak-e minket a nagyobb fiúk az iskolában – nem számítanak többé. „Egyik nap
még a születésnapi bowlingozásban fáradok el, aztán hirtelen abba fáradok bele, hogy újra meg újra le kell mennem a pincébe – kifáradok a félelemtől, amit a háború napról napra hoz” – írja Jeva a naplójában.

Hatvanhét napon át vezette a naplót, amely ott volt vele akkor is, amikor önkéntesek segítettek neki és nagymamájának eljutni Dnyipróba, majd onnan tovább egy ungvári menekültközpontba, ahol Jeva először szembesült azzal, hogy „mi is ő valójában”, és milyen nehézségeket okoz ez neki. „Utálom azt a szót, hogy »menekült«. Mindig is utáltam. Amikor Mami menekültként kezdett hivatkozni ránk, azonnal megkértem, hogy hagyja abba. Mélyen legbelül szégyent éreztem. És csak most értettem meg, miért. Szégyellem beismerni, hogy nincs otthonom.”

Az ungvári központ, melynek tornatermében körülbelül ötven embert szállásoltak el, kulcsfontosságú állomás Jeváék történetében. Itt ismerkedtek meg a brit Channel 4 tévécsatorna riportereivel, akik segítségével Jeva életében először eljutott Nyugat-Európába. Egy rövid ideig a háború elől menekülő nagymama és unokája még Budapesten is megszálltak, és bár Jevát elvarázsolta az esti sétahajókázás a Dunán, az már kevésbé, hogy kevesen tudtak angolul, és még kevesebben voltak segítőkészek, mikor útba igazításra lett volna szükségük. Budapest után a nagymamájával Írországba repültek tovább, ahol egy dublini házaspár fogadta be őket.

„Nekem csodásan telt a napom itt, Dublinban – de Harkivban és a donyecki régióban ez egy borzalmas nap volt”

– olvasható a huszonegyedik nap feljegyzései között. Ez volt az a nap, amikor a város többi részéhez hasonlóan egy, korábban Jeva iskolája mellett álló bevásárlóközpontot is a földdel tett egyenlővé egy bomba. Visszatérő gondolat, hogy bár Jeva több ezer kilométerre került a háborútól, és az új iskolájába is beilleszkedett már, mégis sokat gondol otthonára, az ott maradt rokonokra és a barátokra. Hozzájuk hasonlóan, akik tehették, kisállatokat és értékeiket hátrahagyva menekültek Harkivból, többek között osztálytársai, barátai is.

A Nem tudod, mi a háború leginkább azért hátborzongató élmény, mert egy 12 éves ukrán kislány naplója. Egy kamaszé, akinek nem kellene ismernie, hogy mi az a kazettás bomba, akinek nem kellene a föld alatt, egy nyirkos pince falának dőlve, egy telefon fényénél arról írnia, hogy hány pánikrohama volt aznap a bombázások miatt, egy kamaszé, akinek egyszerűen nem kellene tudnia, hogy mi az a háború.

Jeva Szkaliecka: Nem tudod, mi a háború – Egy ukrán kislány naplója
Fordította: Kustos Júlia
Európa Könyvkiadó, Budapest 2022.

Harkivi napló – Feljegyzések egy ostromolt városból

„Kelj fel, elkezdődött a háború” – ébresztette feleségét Szergej Geraszimov február 24-én hajnalban. Geraszimov, aki egy harkivi fantasy- és sci-fi-író, mellesleg oroszul beszélő ukrán állampolgár, ezek után a városban maradt, és heteken át, a tüzérségi támadások közepette jegyezte le, amit tapasztalt – ebből született a Harkivi napló.

Azt már az előszóban leszögezi, hogy a kötet szokatlan gyorsasággal született, hiszen igyekeznie kellett, amikor gépelt, mert bármikor elmehetett az áram, az internet, vagy bombatalálat érhette a házukat, tehát ennek fényében ne is várjon senki letisztult alkotást.

Amit kapunk viszont, az egy rendkívül nyomasztó és sötét kép arról, amint hétköznapi emberek birkóznak azzal az abszurd helyzettel, hogy az otthonuk háborús zónává válik.

Ilyenkor nincs két ugyanolyan megküzdési stratégia. Geraszimov egyik szomszédja heavy metalt üvöltet a légitámadások alatt, hogy elnyomja a becsapódó bombák hangját, egy másik, Putyin-hívő ismerőse képtelen elfogadni a tényt, hogy oroszok lövik a várost. Azt már annál inkább, hogy az ukránok magukat bombázzák. Geraszimov maga pedig a légitámadások között a szülei lakásába siet át rózsabokrokat öntözni, mert szerinte az oroszok nem foszthatják meg attól a szabadságától, hogy ha úgy látja jónak, akkor ő virágot locsol.

Bejegyzéseiben jól le lehet követni, miként hat az ember lélektanára a háború: ahogy telnek a napok, alakul át a helyiek veszélyérzete, majd töri meg őket egy idő után a folyamatos nyomás. Két hét után a játszótereken csúszdázó gyerekek sem rezzennek össze a tüzérségi támadás hangjai miatt, mert megtanulták, ha életben vannak a robbanás utáni másodpercekben, akkor minden rendben. A boltok, gyógyszertárak előtt sorban állók sem menekülnek, csak fejlesütve veszik tudomásul az újabb bombázást.

Mégis, néhány hét után eljön az a pont, amikor Geraszimov érzi, felemészti a tüzérségi támadások folyamatos hangja, álmában is tankok elől menekül. Közben napokig nincs fűtés vagy víz, kifogytak a gyógyszertárak, a boltok, pénzt sem lehet felvenni a bankautomatákból, mégis valahogy élni kell. Jogosan merülhet fel az olvasóban, hogy Geraszimov miért ragaszkodik még mindig ahhoz, hogy ilyen körülmények között Harkivban maradjon feleségével és öt macskájukkal. Erre viszonylag egyértelmű választ kapunk, miközben végigvezet minket a város történelmén, nevezetességein, az író számára kedves helyeken a gyerekkori, fiatalkori emlékeit felidézve, majd egy ponton ő maga is kijelenti:

„Egészen addig maradni akarok, amíg elviselhetetlenné válik.”

Az persze szintén nehezen definiálható egy ilyen helyzetben, mi az, ami már tényleg elviselhetetlen, ha közben folyamatosan tolódik ki az ember tűréshatára. Az íróban is csak egyszer merül fel az első hetekben, hogy talán érdemes lenne elmenekülni egy közeli faluba, végül mégis a maradás mellett döntenek.

Kétfajta könyv a Harkivi napló, egyszerre egy háborús napló és egy esszégyűjtemény. Miközben enyhül a nyomás a város körül, és csökken Geraszimovék veszélyérzete, úgy szaporodnak a naplóbejegyzések közé ékelt esszék. Ezekben fejtegeti az orosz propaganda természetét és hatását, az ukrán–orosz viszonyt, Ukrajna elmúlt húsz évének történelmét, hogy mit gondol a nacionalizmusról, és mit jelent az ő értelmezése szerint a hazaszeretet. Ezek azok a részek, melyek igyekeznek a bonyolult orosz–ukrán viszonyba betekintést adni a témában viszonylag járatlanok számára, bár azt mindenképp érdemes megjegyezni, hogy érezhető a háborús helyzet lélektana, és érthető módon olykor érzelmektől sem mentesek a gondolatai.

A Harkivi napló a háború első két hónapját dolgozza fel, két hónapnyi érzelmi hullámvasút és egyfajta gyászmunka is, a szerző a háború előtti Harkivot gyászolja. Amit azóta sem hagyott el.

Szergej Geraszimov – Harkivi napló – Feljegyzések egy ostromlott városból
Fordította: Bartók Imre
Helikon kiadó, Budapest 2022.