A könyv, amely tényleg belevág a közepébe, aztán folyamatosan szét is szabdalja az olvasót

A kíváncsiságnak sokféleképpen lehet engedni. Én például folyamatos viszolygásaim ellenére le sem akartam tenni a Kés alatt című könyvet, míg annak jó néhány szereplőjéről inkább azt mondanám, a kíváncsiság tényleg kifúrta az oldalukat. Vagy egészen más testtájaikon ütött rajtuk lyukat.

A kíváncsiság mellett persze van még egy másik, megkerülhetetlenül nagy hajtóerő, ha orvoslásról beszélünk: a kín. Másképpen aligha történnének olyanok, mint hogy egy kovácsmester önmagának, érzéstelenítés nélkül szétvágja a gátját, hogy kivegye a húgyhólyagkövét. Máris szügyig járunk a vérben, pedig ez az 1651-ben végzett önműtét csak a kezdősztorija Arnold van de Laar, a sebészet történetét, fontosabb mérföldköveit számba vevő könyvének.

Persze arról szó nincs, hogy a Kés alatt – amelynek semmi köze sincs a hasonló címen futó, plasztikai sebészekről szóló sorozathoz – szándékoltan horrorisztikus lenne, csak hát ez egy ilyen szakma, vérrel, kiontott belekkel, bizarr eszközökkel jár, óhatatlanul eszünkbe jut, hogy akár bennünket is szétcincálhattak volna, és fellép a zsigeri undor. A sérüléseket, operációkat elég a képzeletünkre bízni, a könyvben egyetlen ábra vagy fotó sincs, mondjuk, sipolyokról vagy gangrénás lábakról.

A civilben sebész Van de Laar ismert emberekhez kapcsolva vesz végig esettanulmányokat, a maguk korában forradalmi vagy éppen általánosan és hibásan elterjedt sebészeti gyakorlatokat. Szerencsére nem elégszik meg azzal, hogy a műtétek leírására szorítkozzon. Ha nem figyeltünk oda eléggé oda biológiaórán, egy csomó dologban megvilágosodhatunk a testünk működéséről, fertőzések és a rák terjedésének mechanizmusáról, azt is megtudhatjuk, hogy már azzal egy rakat elváltozásra, betegségre kell számítanunk, hogy az emberős Australopithecus két lábra állt.

Van de Laar saját szakterületén is túl tekint, folyamatosan szórja a művelődéstörténeti érdekességeket, ami a trancsírozástól émelygő olvasókat is továbbviheti a szövegben. Amikor például XIV. Lajos felséges hátsójának operációját tárgyalja, óhatatlanul felmerülnek a Napkirály excentrikus hóbortjai is. Ma szemmel persze az is furcsa, hogy a végbélműtétjéből országos ügy lett, sőt a versailles-i udvarban divattá vált egy időre az is, hogy az udvaroncok kötszereket tömködtek nadrágjukba, hogy hős királyukat utánozzák. Maradva az orvoslásnál, állítólag XIV. Lajosnak köszönhető az is, hogy a nők a hátukon fekve, széttárt lábbal szülnek. Addig a sarkukra guggolva tették ezt, hogy besegítsen a gravitáció is, de a Napkirálynak nem tetszett ez a pozitúra, mert nem látott mindent, amit szeretett volna, amikor a szeretője szült.

Az író főként uralkodókon, pápákon, tudósokon, politikusokon végrehajtott műtétekről számol be, nyilván azért, mert ezek jól dokumentáltak, bár olykor azért találgatásokba is bocsátkozik, hogy mi történhetett egy-egy operáció közben. Szóba kerülnek királyi előbőrök, rendkívül elhízott, hasplasztikákra szoruló reneszánsz pápák, ezerszámra kasztrált gyerekek, és jó néhány sebészeti kudarc is.

Próbálja tisztázni, hogy hogyan maradhatott életben egy ideig, sőt szállhatott fel egy hajóra is Sissi (Erzsébet királyné), miután egy merénylő megszúrta. A merényletek többször fókuszba kerülnek, II. János Pál pápa rendkívül komplikált esetét is leírja, akárcsak a John Fitzgerald Kennedy életét menteni próbáló traumatológiai eljárást, amelyiknél elsőre nem is volt egyértelmű a testbe kerülő lövedékek útja és roncsolása. Érdekesség, hogy a Kennedyt ellátó orvos néhány nappal később ugyanúgy küzdött a kórházban a merénylő Lee Oswald életéért is.

Az esetek közben beavat minket abba is, hogy hogyan változott a sebészek társadalmi elismertsége, hiszen sokáig még orvosnak sem tekintették őket, és már csak a szükséges éles eszközök miatt is a borbélyok hatáskörébe tartoztak a sebészi beavatkozások. Az ókortól kezdve sok hiedelmen alapuló, életveszélyes módszert is alkalmaztak, de az anatómia fejlődésével azért egyre jobbak lettek a műtéti technikák. A kipróbálásukhoz kíváncsiság és bátorság kellett, akár önműtétek is, míg a lágyéksérv műtétjét az után modernizálták, hogy egy olasz saját hasának rétegeit tudta tanulmányozni, miután egy szuronyt szúrtak bele.

A szövegben nemcsak életutakkal, de egy sereg szakkifejezéssel és orvosi eszközzel is megbarátkozhatunk. Utóbbi a fordító, Kelemen László érdeme is, aki jegyzetekkel is ellátta a szöveget, és így a magyar szakmai közegben használt kifejezésekről is képbe kerülhetünk.

Meglehet, a Kés alattból kimaradt néhány fontos műtéti eljárás vagy korszakos sebész, de így sem lehet hiányérzetünk, ha bele merünk vágni az elolvasásába.

Arnold van de Laar: Kés alatt – A sebészet történetének legemlékezetesebb műtétei
Helikon Kiadó
5499 forint
Fordította: dr. Kelemen László