A mi kihalásunkat már nem írja meg senki

Az biztos, hogy vége lesz a világnak, de kár ezen parázni, már megtörtént néhányszor, tekinthetjük rutinszerű ügymenetnek. Ha eltűnik az emberiség, senki sem fog sírni utánunk. A földtörténet szempontjából villanásnyi epizód jut nekünk. Ez az egyik tanulsága Peter Brannen A világ végei című könyvének. A másik és fontosabb pedig az, hogy geológiai távlatok ide vagy oda, mi magunk sokat teszünk azért, hogy gyorsabban váljunk jövőbeli leletanyaggá, leginkább azzal, hogy elviselhetetlenné tesszük a környezetünket.

Ahogy a könyv ironikus címe is mutatja, a világnak már többször vége lett, szóval meg is nyugodhatunk: a Földnek van már ebben tapasztalata. Igaz, a korábbi öt világvégéből még kimaradtunk nemlétezésünk okán. 4,6 milliárd éves bolygónknak már sok krízisben volt része, és amióta az élet megjelent rajta, a kőzetrétegeket, állati és növényi lenyomatokat és ősmaradványokat kutató tudósok szerint öt nagy tömeges kihalás zajlott le a Földön. Ezek után mindig új életformák váltak uralkodóvá, és gyakran meg is változtatták a nagy környezeti rendszereket. Voltaképpen szerencsések vagyunk, hogy mindig maradt valami kiskapu, és újra tudott kezdődni az élet. Ha nem volt is olyan lineáris az evolúció, mint ahogy az iskolai tanulmányainkból leszűrtük, a zsákutcák után valahogy kialakultak olyan utak, amelyek az emberi faj létrejöttéhez is elvezettek.

Brannen nagy mesélőkedvvel visz vissza minket több száz millió évekkel ezelőtti korokba, és anélkül is elboldogulhatunk, hogy a fejünkben lenne a földtörténeti időskála – de azért az elején kicsit kapaszkodunk kell, hogy a tudományos elnevezések és a bizarrabbnál bizarrabb lények leírásai között fennmaradjon az érdeklődésünk.

Pont a felfoghatatlan időtáv és a megkövesedett nyomok miatt a földtörténet sztorijainak felgöngyölítése egyfajta kriminek is beillik. Az apró részletek – oké, néha kihalt állatok vázából álló hegységekről beszélünk, szóval nem is mindig olyan apró – koherens történetté alakítása nyomozói feladat is. Ezt a nyomozást a tudósok el is végezték, igaz, nem mindegyik elméletet övezi konszenzus.

Maga Brannen is sokszor egy detektív attitűdjével közelít a témájához, ahogy például leleplezi a kambrium farkosférgeit, amelyek tönkretették az óceánt az addig ott élő páfrányok számára. De helyszínel is, így számtalan hóbortos és kiváló tudós portréját is felskicceli, amint munka közben lepi meg őket, még szórakoztatóbbá téve a nyomozást. Akkor is szaporább lehet a pulzusunk, amikor Brannen a kréta kori kihalásban – viszlát, dinoszauruszok – fontos szerepet játszó aszteroidabecsapódást és az utána következő megacunamikkal, lávaömléssel, lökéshullámmal megspékelt apokalipszist írja le. Filmszerűen peregnek előttünk a jelenetek.

„A földi élet érdekes kémiai összetételű, megdöbbentően vékony réteg egy máskülönben jellegtelen, kihűlő kőgolyón, amely homokszemként lebeg a világűr végtelen óceánjában” – írja a szerző a könyvben, és ez a mondat olyan szempontból tételmondat, hogy a nagy kihalások szinte mindegyike leírható geokémiai folyamatként.

Ahogy megváltozott a nagy rendszerek oxigén- vagy széntartalma, egy sereg más folyamat beindult, így hol túlhevült a Föld, hogy megfagyott, hol pedig halálos méregnek bizonyuló vegyületek dúsultak fel annyira, hogy kinyírtak egy csomó életformát vagy komplett ökoszisztémákat.

Brannen többször felhívja a figyelmet arra, hogy a szénkörforgás megváltozása szerepet játszott a kihalásokban, ami intő jel az emberiségnek. Igenis nagy veszély leselkedik ránk azzal, hogy egyre több szenet szabadítunk fel, és juttatunk a légkörbe, halálosan forróvá válhat a bolygó belátható időn belül – pedig ehhez korábban évmilliók, de minimum évezredek kellettek –, és a tengerszintek jelentős emelkedése is biztosra vehető. Vannak olyan előrejelzések, amelyek szerint még az a világ is visszatérhet, amikor az Északi-sarkvidék dzsungeleiben hüllők portyáztak. Ez mai fejjel persze sci-finek tűnik, azért jobb lenne nem kísérletezni az éghajlattal. A mi világunk végét már nem lesz ki megírja, de ha másért nem, okulásul is érdemes elolvasni a földtörténeti apokalipszisek könyvét.

Peter Brannen: A világ végei
Fordította: Gyárfás Vera
Park Könyvkiadó
4999 forint