Dani zongorázott nekünk valami szépet

Kapcsoljuk a Magyar Televízió ötös stúdióját! – kezdhetném az élménybeszámolómat, hiszen az Óbudai Zsinagóga a háború után évtizedekig a televíziós műsorkészítés helyszíne volt. A rendszerváltás után visszakerült a helyi zsidó közösséghez, ahhoz, amit most a legaktívabbnak ismernek a fővárosban. Ennek tudatában nem meglepő, hogy december negyedikén hangversenyteremként debütált a gyönyörűen felújított épület.

Minden szempontból főpróba volt az esemény. Vizsgáztak a szervezők, megmutathatta igényét a közönség, és kiderülhetett, hogy működik-e a ház akusztikája. A koncertre széksorok kerültek faltól-falig, koncertpódium épült a zenekarnak, ez elé tolták be a Steinway zongorát. A koncert előtt fél órával már szinte tele volt a ház, az eseményre minden jegy elkelt. A közönség szemmel láthatóan ismerte egymást, a székeinkhez tartva egymást üdvözlő, beszélgető csoportokat kerülgettünk. Nem szokványos aura, de ne szaladjunk előre.

Miután a Duna Szimfonius Zenekar helyet foglalt a színpadon, és Kovács János a kezdőütem előtti teljes csendet várta, a mikrofonhoz lépett Köves Slomó, az óbudai közösség rabbija, hogy köszöntse a közönséget és megköszönje a koncert létrejöttéért végzett munkát. Beszédében kitért Mendelssohn nagyapjára, kora híres gondolkodójára, aki a zsidó és keresztény közösség közötti párbeszéd létrejöttéért fáradozott, egy arra különösen alkalmatlan korban. Szóba került Richard Wagner ominózus antiszemita kijelentése Felix Mendelssohnnal kapcsolatban, amit én nagyon sajnálok. Sajnálom, mert a teremben mindenki Mendelssohn zsenijét és zenéjét jött csodálni és gyönyörködni benne. Nem tudom, más hogy van vele, én egy koncert előtt mindig próbálok befogadó, pozitív állapotba kerülni, és zavar, ha ebből kizökkentenek.

Az első darab a 26-os opus számot viselő Hebridák-nyitány volt. Szerintem tucatnyi hollywoodi filmzenét inspirált, kezdősorai órákig tartó dallamtapadást okoznak, lehunyt szemeim előtt kétmotoros mentőrepülőgépek húznak a tajtékos hullámok felett, guanóba tapadt sirálypihe leng a zordon világítótorony piros vaskorlátján. Áradó ez a zene, bonyolult szövedék, Mendelssohn zeneszerzői zsenijének illusztris darabja.

A zenekar derekasan nekigyürkőzött, Kovács János hatalmas karja igyekezett föléjük terelni valamiféle védő aurát. Érezhető volt, ahogy minden hangot igyekszik alátámasztani, minden erejével a zenekart segítette az irányításon messze túl. A nyitány megszólalása nem mindig volt tiszta, mintha egy jobb minőségű fénymásolata lett volna az eredetinek. Pausz fedte itt-ott a darabot, ami mögött kivehetők voltak a részletek, de nem voltak egyértelműen hallhatóak. Az összemosódásokat, a kásásságot csak fokozta a terem akusztikája. Sok helyen hallható jelenség, hogy adott magasságú hangok többször, szinte gyengülés nélkül verődnek vissza, míg mások elhalnak, lecsengenek. Itt is további kísérletezésre lesz szükség, míg kialakul egy ideálisabb koncerthelyszín. Az alapok mindenesetre nagyon jók, megéri majd a befektetett munkát.

A Hebridák nyitány végleges címe egyébként „Fingal barlangja” ami a zeneszerző skóciai útján felkeresett két sziget egyikén található. (Nálunk valamiért megmaradt a Hebridák mint névadó) A monda szerint Fion, avagy Fingal, az ír hős pihen itt, várva, hogy majd később életre kelve felszabadítsa Írországot.

Sejtek romantikája

A második műsorszámként következő, g-moll zongoraverseny előtt László Ferenc zenetörténész mondott pár érdekességet Mendelssohnról, zenéjéről és a felhangzó művekről. Az ír mondahősről is ő mesélt, ahogy a zongoraverseny megszületésének körülményeiről is. Mint elmondta, Mendelssohn, miután visszatért első, angliai-skóciai útjáról, Rómába és Münchenbe látogatott. Münchenben ismerte meg Delphine von Schaurothot, az elbűvölő szépségű és nagyon tehetséges zongoraművésznőt. Vagy zongoraművészlányt, mindenesetre 17 éves volt találkozásukkor, Mendelssohn pedig 22. A zongoraversenyt neki ajánlotta, és állítólag pár sort Delphine írt bele. Nem tudni biztosan.

A koncert előtt írt ajánló miatt többször beszéltem a szólistával, Villányi Dániellel telefonon, meghallgattam, hogyan viszonyul a műhöz, és megtudtam azt is, mit gondol általában a zongorázásról. Természetesen elolvastam pár információt róla az interneten is. Nos, nem az a kifejezetten sablonos előadóművészi attitűd. Nem az a pályaívindítás, amire készülnénk egy olyan zongoristától, aki képes eljátszani ezt a zongoraversenyt. Valami nem volt számomra kerek ebben a sztoriban – hogy mi, az a koncert után derült csak ki (és még visszatérünk rá).

Láthatóan kevés a koncertje, nem áll lüktetően aktív viszonyban a közeggel, ami a jelen klasszikus zenei életét jelenti. Nem olyan valaki, aki kisfiúkora óta csak a zongorának él, aki ezer meg ezer óra munka árán vált zongoraművésszé, sőt, olyan zongoraművésszé, aki a nap huszonnégy órájában zongoraművész, úgy öltözik, eszi a rántottáját és mos fogat. Mindegy, ha hónapokig nem lép fel, nem kell felismerni az utcán. A zene érdekli és a zongorázás, a saját mércéjének igyekszik megfelelni, és halálosan komolyan veszi ezeket az elvárásokat.

Villányi a felkonferálás után a közönség soraiból lépett a zongorájához, és elkezdődött Mendelssohn zongoraversenye. A második sorban ültem, jobb oldalt, szélen, így a kezeit nem láthattam a klaviatúra felett, de az arcát, felsőtestét és a lábait igen: valamennyi sejtje, a talpától a feje búbjáig végig részt vett a zongorajátékban a három tételen keresztül. A concerto alatt szinte végig egyik, majd másik oldalra dőlve, ferdén ült, cipője egyszer sem érintette ugyanúgy a pedálokat. Mégsem volt ez balett vagy teátrálisan széles, kamerának szánt, hallható jóga. Láthatóan más állapotba került, személyes transzba a művel és a zenekarral, és ami ezeknél is fontosabb, a pillanattal. A főpróbán érzékenyebb volt a játéka? A koncerten talán erősebben jártak a kalapácsok a zongora mechanikájában? Lehet. Az akkor volt, ez meg most. Villányi belülről játszott, úgy billentett, ahogy akkor érezte, hogy billentenie kell. Hatott rá az alkalom, az este és a környezet.

Ezek után kellene leírnom, hogy hogy tetszett a mű. Nos, a koncert előtt meghallgattam több előadásban is, de tejesen értelmetlen az összehasonlítás. A darab avatott interpretációja volt, kottahű és jó, magával ragadott. Valószínűleg még sokszor elő fog fordulni, hogy nem tudok arra figyelni, milyen maga egy előadás, mert a zene „elvonja” a figyelmem. Én ezért a varázsért járok koncertre. Varázsért, és nem illúzióért.

Ráadásként egy Rahmanyinov-prelűd következett. Ahhoz tudnám hasonlítani, amikor egy zörgős nejlonzacskóból rengeteg színes gömbrágó gurul szanaszét, be a zongora húrjai közé, a mikrofonállványra, az ölünkbe, mindenfelé. Néha egy-egy gömbrágó félbe volt törve, némelyik ólomból volt, ahogy a márványpadlóra esett, de anyagi kár nem történt.

Minden más pedig javítható. A szünetben Nagy Ágnessel beszélgettem a zsinagóga további zenei terveiről, aki elmondta, ez az este valóban egy kísérlet. Amennyiben jól sikerül, úgy folytatják a tanulást, a munkát, hogy rövidesen tényleg profi helyszínné érjen. Az első benyomások határozottan jók, szeretnének befogadók lenni, találkozási ponttá válni mindenkinek.

Ami a csövön kifér, mégis skót

A koncert második felét Mendelssohn harmadik, Skót szimfóniája töltötte ki (op. 56. a-moll). A négytételes mű szünet nélkül szólal meg. A húszéves Mendelssohn hat hónapos angliai utazása során felkereste a Stuartok romos, holyroodi kastélyát is.
Az alkonyati fényben szomorkodó ormok romantikus drámája nyilván elvarázsolta a fiatalembert. Családjának a kirándulásról beszámoló levelében már a szimfónia kezdősorait is elküldte. Az 1842 elejére elkészült mű Mendelssohn egyik legkiválóbb kompozíciója. A szívbe markoló dallamok, a nagy gesztusokkal, bőséges színekkel, nagyvonalúan festett, elénk táruló tabló a romantikus zene egyik legjobbja.

Féltettem is egy kicsit a zenekart. A patikamérleggel mért hangszerelési megoldásokon túl a mű nagyon széles spektrumot jár be, hangerőben, érzelmekben is. Megoldásai komplex feladatot jelentenek minden zenekarnak. Nagyon nehéz tökéletesen (persze mit jelent a tökéletes?) eljátszani. A körülmények is megmutatták, miben lehetne változtatni a jövőben, hogy a zsinagóga valóban úgy szóljon, ahogy egyébként tudna. A hosszú, párhuzamos falak, amiken semmilyen drapéria vagy egyéb borítás nem gátolja a hang visszaverődését, szükségszerűen mossa egybe helyenként teljes szólamok játékát. Az üstdobot is szerencsésebb lenne elmozdítani a sarokból, így az is megoldódna, hogy egy öt négyzetméteres üvegablak alatt szólaljon meg.

Talán a zenekar is érezte, hogy kicsit kapaszkodni kell, a tempótartás nem sikerült mindig. Ami leginkább bántotta a fülemet, hogy több alkalommal éreztem, túl hamar a fortissimóhoz ért a zenekar, nem tudott már erősíteni tovább. Mintha a crescendo, ami elvileg fokozatos hangerőnövelést jelentene, kétállású kapcsoló lett volna a piano és a fortissimo között. Kovács János a próbafolyamat közben többször hangsúlyozta, hogy nem veszik félvállról a feladatot, mindenki tisztában van a mű nehézségeivel. Várom a következő alkalmat, amikor eljátszák ezt a szimfóniát újra, mert van még a zenekarban potenciál.

Dani, mikor zongorázol nekünk valami szépet?

A taps után pódiumbeszélgetés kezdődött László Ferenc vezetésével a karmesterrel, Kovács Jánossal, a Duna Szimfonikusok vezetőjével, Szklenár Ferenccel és az est szólistájával, Villányi Dániellel. Ekkorra már biztos voltam benne, hog ez nem egy szokványos este nem egy szokványos koncerttel, és abban is biztos voltam, hogy nem szokványos kritikát fogok róla írni.

László Ferenc kérdésére, miszerint ez a 175 éves évforduló nem túl kerek ahhoz, hogy egyértelművé tegye a programválasztást, Villányi válaszolt. Elmondta, hogy ő programszervezőként dolgozik az óbudai közösségben, ahol gyakran kérdezték tőle: Dani, mikor zongorázol nekünk valami szépet? És lám, létrejött ez az este, teremtő energiák, szeretet és szervezőerő gyümölcseként. Itt esett le a tantusz, hogy miért éreztem mást a koncert alatt végig, mint amit máshol szoktam.

Olyan volt ez az este, mint egy (nagyon) tág értelemben vett családi esemény. Nyilvánvalóan voltunk „külsősök”, akik csatlakoztunk hozzá, de a szellem, ami felettünk járt, teljesen más volt, mint egy belépődíjért, gázsiért, profi üzletmenet szerint megrendezett szórakoztató eseményen. Ez nem egy megvásárolható, kiszámítható minőségű élmény volt, hanem egy történés, aminek elsősorban tanúi voltunk, és nem hallgatói. Ezért szükségtelen részemről értékelést is írni, hiszen ez a koncert nem hasonlítandó semmihez, nem lehet belőle még egyet rendezni. Kisebb léptékben ez úgy nézett volna ki, hogy a tántinál vendégségben járó család gyermeke némi unszolásra eljátsza a Für Elise-t a kopott pianínón.

Itt ugyanez történt, csak „Dani zongorázott nekünk valami szépet”. Mendelssohn piszok nehéz zongoraversenyét, nagyon jól. Továbbá hallhattuk Kovács János vezetésével a Duna Szimfonikusokat Mendelssohnt játszani. Állítólag volt kóser büfé is, én lecsúsztam róla, mert kellemesen eldumáltam az időt a rendezőkkel, akikkel pedig akkor találkoztam először. Várom, mikor lesz legközelebb koncert, és milyen. Vajon kik dolgoznak még a szervezőirodán – és ők is mind ennyire pódiumérettek?