Hallgat ön elég Mendelssohnt?

Itt a tél, a klasszikus zenei koncertek fő szezonja. Bár mindenfelől hallani a nehézségekről, a bizonytalan, ködbe burkolódzó jövőről, azért még bőven van választék a jobbnál jobb műsorokból. December negyedike is ilyen: koncerthelyszínként mutatkozik be Budapest legrégebben működő zsinagógája, az óbudai. Kulturális éceszgéberünk nyári gondolatai után én mindenre számítottam, csak erre nem. Mintha a zene nem lenne tekintettel a kor kihívásaira, visszamászik a levélbedobón, felkínálja magát. Az már csak hab a tortán, hogy a történelmi estén a Duna Szimfonikusok játszanak, róluk az első leírandó dolog, hogy a csodával határos módon léteznek még. De nézzük a programot!

Hagyomány, hagyomány!

– szól a Hegedűs a háztetőn egyik népszerű slágere, és passzol is ehhez az estéhez. Idén emlékezünk Mendelssohn halálának 175. évfordulójára. A zeneszerzőére, aki ugyanabból a Fux-féle könyvből tanult zeneelméletet, mint Haydn vagy Mozart; akinek jóvoltából Bach, Händel és több korábbi mester műve nem süllyedt el levéltárak mélyére. Mozarthoz hasonló csodagyerekként indult a pályája, majd teljesedett ki csodálatosabbnál csodálatosabb kompozíciókban, amik egyediek, üdék, és mégis hordozzák a nagy elődök tudását is. Vasárnap a Hebridák-nyitányt, a g-moll zongoraversenyt és a Skót-szimfóniát hallgathatjuk meg. A műsorszerkezet is konzervatív: nyitány, majd versenymű és egy szimfónia. Bár egy tisztán Mendelssohn-koncert esetében ez nem is nagyon lehetne másképp.

Miért érdemes eljönnie egy laikusnak is a vasárnapi koncertre? Erről kérdeztem az este karmesterét, Kovács Jánost és a szólistát, Villányi Dánielt. „Elsősorban magáért Mendelssohnért – kezdi a karmester –, akiről nem annyira közismert, hogy Goethe, a költőfejedelem a második Mozartnak tartotta és rajongott érte, a zeneszerzőért, akinek a zeneszerzés úgy ment, mint másnak a levegővétel. Az Úristen jókedvében teremtette, zenéből volt a lelke is. Mindene. A műsoron lévő művek is olyan mesterművek, amik méltán közismertek. A nyitány és a szimfónia is utazási élményei nyomán született. Nem leíró művek, mert Mendelssohn elsősorban mindig zenét írt. Viszont a vad romantikus táj által keltett érzések és hangulatok olyan erőteljes tartalmat hordoznak, hogy ha jól játsszák, akkor magával ragadja azt az embert is, aki nem szokott úgynevezett komolyzenét hallgatni.”

„Mendelssohnnál jobb indítás talán nem is lehet – így Villányi Dániel, a zongoraverseny szólistája. – Ha valaki a klasszikus zenével akar ismerkedni, ő tényleg mindent hoz, amire rögvest rá lehet kapcsolódni. Gyönyörű és izgalmas. A nagy zeneszerzők műveiben, talán Mozartot leszámítva, mindig van valami súlyosság, tragikum, de minimum melankólia. Csupa olyan dolog, amiről el tudom képzelni, hogy elriaszthat valakit, aki épp csak ismerkedni kezd a komolyzenével. Mendelssohn ilyen szempontból kivételes szerző, akinél, ha úgy tetszik, mindig az élet dominál. Meggyőződésem, hogy ettől nem független az a tény, hogy szerzői státusza még mindig nincs értékén kezelve. Mivel a műveiben nem világok roskadnak önmagukba, és nem gázolunk derékig a világfájdalomban, a felületes szemlélő hajlamos lehet legyinteni, hogy nem is olyan komoly ez. Márpedig ez épp olyan kapitális félreértés, amelyekhez hasonlók vezetnek oda, ahol a komolyzenei élet világszerte találja magát: hogy lepkehálóval kell a közönség utánpótlását hajkurászni.”

„Akinek nincs bal-jobb kezén öt tökéletes ujja, az hozzá se fogjon

– summázta Kovács János a gondolatait a koncert középső művével, a zongoraversennyel kapcsolatban. – A zongoraverseny mindenféleképpen tanúbizonysága annak, hogy Mendelssohn milyen elképesztően gondtalanul írt. Nem csak zenét. Azt is, hogy milyen gondtalanul játszhatott zongorán, mert irgalmatlanul nehéz, igazán virtuóz, mutatós darab ez. Persze a virtuozitás egy kellék ennek a darabnak az előadásához, de itt is páratlan zenéről van szó. Minden hangja zenei esszencia.”

A zongoraversenyt Mendelssohn 1830 és 1831 között komponálta, huszonegy évesen. De semmiképp sem egy fiatalkori zsengéről van szó. Halljuk erről Villányi Dánielt:

„Ez egy teljesen kész és érett, a zeneszerzőt abszolút hitelesen képviselő darab. A romantikus ideált minden szempontból reprezentálja, az kétségtelen. Nagyon kompakt és jól szerkesztett mű, nincs benne egyetlen redundáns szakasz sem. Kifejezetten virtuóz, de a technikai nehézségek sohasem öncélúak, mindig integráns részei a zenei mondanivalónak. Három tételében megmutatkozik a romantikus irodalom minden attribútuma. Van egy meglehetősen drámai, sodró első tétele, melyet egy gyönyörű lírai második követ, majd jön a virtuóz finálé, amiben szinte látjuk magunk előtt az önfeledtséget, amit az ősbemutatón a szerző érezhetett, amikor a saját művét először adta elő a nagyközönségnek.”

Hogy születik egy koncert?

Erre mindig kíváncsi voltam, de sohasem mertem megkérdezni. Rendben, a Müpában, a Zeneakadémián, a BMC-ben nyilván rendeznek koncerteket, hiszen ezek a helyszínek azért jöttek létre, hogy például hangversenyeket rendezzenek ott. De hogyan kerül egy nagyszabású koncert egy zsinagógába?

„A helyszín maga nagyon különleges: Budapest legrégebbi, ma is működő zsinagógája. Az történt, hogy amikor gyanútlanul bementem, ámulatba ejtett a csodálatos épület, aminek szégyenszemre a létezéséről sem tudtam addig. Persze rögtön az jutott eszembe, vajon jó-e az akusztikája. Hogy szólna benne a klasszikus zene? Mint kiderült, még döngetnem sem kellett a nyitott kapukat, rövid úton jött a felkérés: nem zongoráznék-e ott valamit? Gondolkodtam a műsoron, és rögtön Mendelssohn ugrott be, akinek idén van a halála 175. évfordulója. Éreztem, hogy valamelyik zongoraversenye lenne az igazi, de akkor már egy teljes zenekari koncertről kellett gondolkodnom. Ekkor hívtam fel Kovács Jánost, hogy adjon tanácsot, kihez lehetne fordulni. Melyik zenekart keressem, és ki vezényelje őket? Mire azt válaszolta, természetesen ő szeretne dirigálni. Ez olyan fordulat volt, amit álmomban sem reméltem volna. Egyetlen szabad nap volt a naptárjában, december negyedike. Így ez lett a dátum. Ilyen nagyszabású koncertet ebben a több száz éves épületben most rendeznek meg először.”

„Mi régi, jó ismeretségben vagyunk Danival. Én tulajdonképpen csak összekötöttem őt a Duna Szimfonikusokkal, akik egy igazán jó sorsra érdemes zenekar és éppen túl vannak egy nagy nehézségen: a fenntartójuk nem finanszírozta tovább őket, de túléltek. A zenekarral nagyon jó a kapcsolatom, többször voltam a vendégük, és most egy ilyen tiszteletbeli viceházmester vagyok náluk. Amikor szükségük van, akkor rögtön megyek, tanulok velük műsort, és eljátsszuk. Ez nekik egy nagyon tetszetős projektnek tűnt, és sikerült valamennyi félnek nagyon gyorsan megállapodnia. A zenekart a tervezett műsor és a lehetőség is nagyon érdekelte. Így jött létre a koncert, és ez úgy hiszem, mindenkinek jól jön. Remélem, Mendelssohnnak is jól jön, mert ha összeszedjük magunkat, akkor el fogjuk tisztességesen játszani.”

„Úgy hiszem, hogy nem is kell érteni a zenéhez, ha ilyen kiváló szerzőt játszunk, mint Mendelssohn, és megteszünk mindent, hogy a hangokat úgy játsszuk, hogy rá lehessen ismerni a szerzők eredeti szándékára. Akkor az mindenkit megfog.
Amikor az ember kimondja, hogy romantikus, akkor a lelkünknek olyan tartományaira gondol, amit nem szoktunk kitárni, vagy nem fogadóképesek. És a korszak nagy művészei, nem csak zenészek, ezeket a szférákat szólítják meg. A legmagasztosabb gondolatokkal hatnak a legmélyebb zsigereinkre is. Mendelssohn bejárta az élet minden útját, rövid élete alatt. Elképesztő empátiával született, tulajdonképpen az egész univerzum ott van a műveiben” – mondja Kovács János.

Az ilyen szerelemprojektekből, mint ez a koncert, tudnak igazán emlékezetes élmények születni. Óbudán, vasárnap talán minden együtt lesz a csodához a zsinagógában. Talán még akad néhány jegy. Illetve mostantól hallgassunk több Mendelssohnt!