Laár András: A Galla nem normális

„A Galla nem normális. Abból kell kiindulni, nem is volt sohase normális, és neki általában az összes emberhez képest más a világképe. Ő egy különleges figura, és én azért tudok megbocsájtani az ilyeneknek, mert magamnak is megbocsájtom azokat a sötét részeimet, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a világosak legyenek” – mondja Laár András humorista, költő, zeneszerző, színész, buddhista pap, aki Veiszer Alinda műsorának e heti vendége. Azt is hozzáteszi, hogy önmagában az,

„hogy létezik a Galla, már egy truváj”, és nincs még egy ilyen karakter, mint ő.

A metaforákban és hasonlatokban bővelkedő beszélgetésben, amelyet egy jelképes havidíjért cserébe ezen a felületen lehet megnézni, szóba kerül a két korábbi pálya- és munkatárs tavalyi Karinthy-gyűrűs konfliktusa is. A gyűrűt azóta Galla hordja, a hozzá tartozó bársonymappa és a dokumentum maradt Laárnál. „Amúgy meg a Gallának azért adtam oda a gyűrűt, mert neki kell. Neki érzelmileg, a saját lelke szempontjából fontos volt.” Laár rossz hangulatban figyelte a gyűrű körül kialakult „sajtóhisztériát”. Jó megoldásnak tartotta volna, ha kettőjüké lesz a gyűrű, amit aztán váltogatnak – hiszen Laár szerint azért kapta, amit Gallával együtt csinált a L’art pour l’art Társulatban. Végül úgy döntött, hogy legyen a gyűrű Gallánál „kölcsönben meghatározatlan ideig”. Laár egyébként buddhista, akként tekint erre a konfliktusra is: „A birtoklási vágy mögött szenvedés van.”

Veiszer Alinda a művész idén megjelent Laáramlás című önéletrajzi könyve apropóján beszélgetett vele. Nem először, ráadásul az ezt megelőző, 15 évvel ezelőtti beszélgetésüknek Laárra nézve életre szóló következményei voltak: jelenlegi felesége látta a tévében, és felfigyelt rá. Kézzel kijegyzetelte a műsort, aztán a spirituális részletekre fókuszálva felkereste Laárt, és egyszer csak összeházasodtak. Azóta egy fiuk is született, aki most 11 éves.

A könyv „arról szól, hogy a pályámon hogy működtem, és leírja a hozzáállásomat az élet dolgaihoz”. Laár úgy érzi, hogy küldetése van, már 14 éves korában tudta, hogy „mondanivalóval, üzenettel” jött, amit át szeretne adni. Küldetésének egyik eleme, hogy átadja azt az élményt, hogy milyen a zene szárnyain szárnyalni.

Beszél arról, hogy egyéves korától kezdve tudja, hogy egyedül van, kisgyerekként démoni támadások érték, „jöttek a sarkokból szürke démoni kis figurák”, amiket senki nem látott, csak ő, és senki nem tudta megvédeni tőlük. Kora gyerekkorából nemcsak erre, hanem az első szoptatására is emlékszik. Nyolcévesen pedig felgyújtotta a barátjával a szomszéd telket, aztán a tüzet ők maguk el is oltották.

A gyerekkori emlékek felidézése után arról beszélgetett Veiszer Alindával, hogy nem tartja magát társadalmi értelemben deviánsnak, mert idomul, és amúgy is elég speciális dolgokkal foglalkozik. Nem megy bele politikai témákba, gyűlölködésbe, nem formál véleményt; eközben magában megvan a véleménye. „Nem hiszek abban, hogy bárkinek igaza van. Abban hiszek, hogy mindenkinek van igaza a saját szempontjából. A legmagasabb igazság, az az, hogy minden igazság szempontoktól függ.”

Veiszer Alinda ehhez kapcsolódóan arra volt kíváncsi, hogyan élte meg Laár a KFT zenekar 1981-es berobbanása után az akkori kultúrpolitika tilt-tűrt-támogatott attitűdjét, és azt, hogy egy idő után a zenekar a tiltottból átkerült a tűrt kategóriába. „Nagyon bosszantó volt a folyamatos homokban biciklizés.” Ugyanakkor nem volt más választás előttük, nem volt más lemezcég, akihez el tudtak volna szerződni, a közeg is adott volt, abból próbálták meg kihozni a maximumot.

Azon viszont megdöbbent, hogy még mindig érvényesek a KFT zenekar régi dalai. Amikor 2022-ben eljátsszák az 1981-es Bábu vagy című dalukat, Laár azt tapasztalja, hogy „szinte forradalmilag hat”, és látszik, hogy komoly üzenete van a jelenben is.

Szóba kerül a hatalom és az ember viszonya is: Laár szerint régóta lehet tudni, hogy az ember visszaél a hatalmával, majd a metoo-mozgalom egyes történeteinek hitelességén elmélkedve a gondolatmenete végén leszögezi, hogy ebben a témában nem tud állást foglalni. Annyi biztos, hogy ő sosem kényszerített senkit szexuális szolgálatra, és fordítva. Azt is elmeséli, hogy

a KFT zenekar sosem vitt be az öltözőbe csajokat, visszaélve a rajongó lányok érdeklődésével. „Nem voltak ilyen fellépések utáni öltözői bulik. Nem olyan a beállítódásunk, nem tudtunk az ilyen csajokkal mit kezdeni.”

1981-től kezdtek fellépni a Józsefvárosi Pinceklubban, és az URH, a Bizottság és a hasonló zenekarok közé sorolták be őket, szerinte a szokatlan stílusuk miatt. A Táncdalfesztivál után ezek a zenekarok az „állami új hullámként” jellemezték őket, miután az Ifjúsági Magazin egyik újságírója ezt írta róluk. „Így a rendszer önmagával feketített be minket.” Majd arról beszél, hogy azóta sem változott semmi, mert ma is bárkiről bármit le lehet írni, a helyreigazításoknak pedig szinte semmi jelentőségük nincs.

Az is szóba kerül, hogy a L’art pour l’art Társulat egyik oszlopaként hogyan szakította meg a kapcsolatát Galla Miklóssal. Konfliktusuk oka anyagi természetű volt, amit el is mesél az interjúban. „Én ott abban a pillanatban mondtam, hogy vége. Annyira más a világképe, hogy az nem fér össze az én világommal, de úgy is lehet mondani, hogy hazudott.” Az eset után 19 évig nem találkoztak, egészen addig, amíg Galla írt neki egy levelet, hogy béküljenek ki. Ekkor egyeztették a valóságról alkotott képeiket, Galla bocsánatot kért Laártól, aki megbocsátott neki.

A beszélgetés vége felé elkanyarodnak Tibet felé, „Kína úgy, ahogy van lenyúlta Tibetet” – jelenti ki Laár András. Enélkül szerinte nem lenne most Magyarországon és általában Nyugaton buddhista tanítás. A finisben Kínáról és Oroszországról esik szó,

Laár pedig kijelenti hogy az elmúlt évek történéseiből azt a tanulságot vonta le, hogy „a férfiak leszerepeltek”.

Asztrológiai konstellációkkal is alátámasztja ezt, végül Teréz anyát idézi: „Menjetek haza, és szeressétek a családotokat!”