A szerelem ezer íze és egy szétszedett zenekar a Müpában

A Budapesti Fesztiválzenekar koncertjein már több éve megszokott, hogy a zenekar kórusként is fellép. A megszokottat persze idézőjelbe is tehettem volna, mert lehet hogy az építőiparra vagy talán most már az oktatásra is jellemző, hogy valaki mindenhez ért, a klasszikus zene világában ez korántsem megszokott. A koncert műsorában feltüntetett Monteverdi-madrigáloknál sem volt feltüntetve vendégművész, vagy vendégművészek. Sejteni lehetett, hogy a műveket a zenekar fogja előadni, a kérdés csak az volt, hogyan.

Az a szerencse ért, hogy a koncert előtt a főpróbán is ott lehettem, illetve beszélhettem a sztárvendég hegedűművész Vilde Franggal. Viszont ez a próbának épp arra a szakaszára esett, amikor a zenekar a Scherzi Musicalit próbálta, tehát lemaradtam róla, így délután a koncertre úgy ültem be, hogy nem tudtam, mire számíthatok. (Már azon felül, amit a koncertajánlóban amúgy is megírtam.)

Először is: a madrigálok előadásánál rendszerint nincs megkötve a zenei kíséret. Az lehet akár egy pőre lant, vagy más dallamhangszer egy basso continuo szólammal (egyszerűsítsünk: mély kíséret). Tehát, ha a négy madrigált csak egy lantos és énekes(ek) adták volna elő, műfajilag az is teljesen rendben lett volna. De nem ez történt.

Lídia, te kígyó!

A művészbejárón megjelent egy sereg muzsikus, és helyet foglalt a színpad rendezői bal oldalán. Hegedűk – ha jól láttam – bélhúrral, barokk vonóval, mindenféle rendű és rangú fafúvósok, barokk gitár és hárfa és dob. Ez máris meglepetés volt, nem számítottam historikus hangszerekre. Fischer Iván magához ragadta a mikrofont, és bevezette a műsorrészt, többek között elmondva, hogy a madrigálok jellemzője, hogy a szerelemmel kapcsolatos örömöket, bánatokat, katarzist és kihívásokat ábrázolják, ezekre készítenek fel. Ma ezt úgy hívják: szexuálpszichológia.

A zenekarból alakult kórus a színpad jobb oldalára érkezett meg, soraikban két szendvicsemberrel. A karmester kommentárja szerint a zenészek nem voltak képesek megtanulni az olasz szöveget, így a férfiakon lógó táblákra írták, onnan fogják énekelni. Az első madrigál a O Rosetta, che rosetta volt, majd másik kettő következett, a karmester rövid bevezetőjével. A negyedik Lídiáról szólt, a kígyóról, aki gonosz módon megsebzi szívünket, majd eldobja (Lidia spina del mio core).

Nyilván nem ezek a művek jelentik Monteverdi művészetének csimborasszóját, azt szokás megjegyezni, hogy ezek az egyszerű kompozíciók is a mester kiváló szaktudását, érzékét mutatják. Nem is arra valók, hogy a katarzistól imbolygó fejjel, szótlanul lebegjünk órákig a megszűnt időben és csak a körvonalaiban észlelt térben.

Az éneklés közben lágyan ringó kórus, az andalító dallam és a természetességében egyszerű, szép kíséret pont azt az atmoszférát teremtette meg, amiben száz, meg száz éve ezek a dalok elhangozhattak. Nagyon tetszettek az apró közjátékok, a teátrálisan megszólaltatott csengők, a nadrágzsebből előkerülő rúzs. Szép volt látni a kórust éneklés közben lassan körbetáncolni, nagyon szép, izgalmas, kerek produkció volt.

Sarki fény fekete flitterben

A koncert második száma Bartók I. hegedűversenye volt, ami eltért a kiadott műsortól. Kiderült ugyanis, hogy a norvég szólista, Vilde Frang kérésére nem Bartók második, hanem első hegedűversenyét fogják előadni. Fájlalta a kezét, és nem akarta a híresen nehéz másodikkal kockára tenni a koncert sikerét. Ilyen esetben általában két út van: vagy lemondja a szólista az estét, vagy valaki beugrik helyette. Biztos nem példa nélküli, hogy egy zenekar a koncert előtt két nappal vesz elő egy teljesen más kottát, de merőben szokatlan.

A zenekar vállalta a cserét. Ha belegondolunk, ez hatalmas teljesítmény, és mindent elárul a BFZ profizmusáról: egy bármilyen Bartók-mű nem az a pálya, ahol el lehet lébecolni a sarokban, gondolván, hogy jó lesz az úgy is. Én speciel csütörtökön és pénteken még ablakot cseréltem állványról házfelújítás okán, és miközben a vakolatdarabkákat mostam ki a szakállamból, sejtettem, hogy a fővárosig tartó vonatút alatt kell felkészülnöm Bartók másik hegedűversenyéből. (Itt köszönöm meg Banda Ádám professzor úr segítségét. Nagyszerű doktoriját mindenkinek ajánlom.)

Az első hegedűverseny a fiatal Bartók szerelmi vallomása a hegedűművész Geyer Stefinek. A szívszorító történet érdemes egy netes keresésre, a lényege az, hogy Bartók érzelmes kitárulkozása egybeesik a fiatal virtuóz elutasító levelével. A minden bátorságát összeszedő, lángoló zseni áll szemben a másikkal, aki felismeri, nem illenének össze, és végtelenül csalódott, hogy Cupido nyila agyonszúrta élete talán legértékesebb barátságát.

A mű két tétel után befejezetlen maradt. Bartók mély fájdalmában képtelen volt folytatni, később rádöbbent, hogy éppen befejezetlenségében tökéletes. A hegedűversenyt elküldte Geyer Stefinek, aki, mint intim vallomást, a fiókjába zárta, ahonnan csak a halálakor került ki. Kérésének megfelelően később mutatták be. 1958-ban játszották el először nyilvánosan, amikor ő kettő, Bartók pedig már tizennégy éve halott volt.

21 percnyi rajongás egy nőért. Az első tétel az ámulat, a gyönyörködés, kiemeli a tündért az erdő sötétjéből, és körbejárja. A második tétel pedig egy kirándulás vele, mellette. Együtt kacagás, évődés, buli, miközben konflisunk a nyári lombok alatt ropogtatja a fehér kavicsot, a napsugarak végigcirógatják a kedves arcát. Fonott kosarainkban összekoccannak a borospalackok, ne sokat, Béla, tudja, hogy nem bírja a gyomra.

Vilde Frang lépett színpadra, egyszerű szabású, fekete, flitterekkel telivarrt ruhában. Egy harmincas éveiben járó hegedűművész, abszolút a világ élvonalából, bár persze nehéz ezt meghatározni, mert mérhetetlen. Valamiben ki kell tűnni, kell valami olyan plusz, ami nem írható fel számmal. Frang kapcsán a természetességet szokták elsősorban emlegetni és ez tökéletesen igaz. Ez nem jelent egyszerűséget, vagy puritánságot. Nem jelenti azt, hogy ne lenne képes szolisztikus bravúrokra, vagy ne lenne avatott mestere hangszerének. A torzulatlan személyisége, a képessége arra, hogy élményeiből merítve őszintén tolmácsolja a megszólaltatott művek érzelmeit – ez teszi különlegessé. Az őszinteségére tenném a legnagyobb hangsúlyt, mert ezt a pőreséget szinte senki sem vállalja manapság. Nem divat feltárni, mindig adódik egy kényelmes álarc, egy póz, amibe egyszerűbb belemerevedni. Sebezhetőség? Nem gondolom. Tükör ez, ami sok fanyalgónak, rosszindulatúnak mutatja meg saját arcát, egyben le is fegyverezve őket.

Vilde Frang játékán nyoma sem volt semmilyen kézfájásnak. Eljátszotta nekünk ezt a szerelmes vallomást, ahol kellett, vibrato nélkül, nagyon érzékenyen használva a dinamikát, hangsúlyokat. Néhol fényesen simán, néhol vastagon, mint a terasz repedt köve. Évek óta játszik Guarnerijén, minden tónusát ismeri a hegedűjének, és használja is őket. Bartók 1908-ban már foglalkozott népzenével, ismerkedett az ösztönös, természetközeli formákkal, ennek nyomai már itt is felfedezhetők. Hallhattuk is.

Az első tétel igazán gyönyörűre sikerült, spontán volt, mint egy kertben frissen szakított gyümölcs. A másodikban viszont nem volt meg mindig maradéktalanul az összhang a zenekarral. Pár ütem, ami alatt nem hallottuk a szólistát – ez tipikusan abból a tényből ered, hogy két nappal ezelőttig mindenki egy másik, teljesen más karakterű műre készült. Bravúr volt ez így is a Fesztiválzenekar részéről, én pedig köszönöm a sorsnak, hogy hallhattam Vilde Frang előadásában Bartók legintimebb kincsét. 2018-ban egyébként lemezre is vette, hallgassák meg önök is, én keresni fogom az alkalmat, hogy legalább még egyszer meghallgathassam az előadásában.

A megérdemelt tapsok után, ráadásként norvég népzenét hallhattunk tőle egy ördögtől megszállt hegedűsről. Itt köszönném meg, hogy nem a Chaconne következett, pláne nem a Dongó. A jellegzetesen első fekvésben és üres húrokon, ismerős ritmusban elhangzó darab a szülőföldjére kalauzolt el. Bárcsak minden ráadás ilyen lenne: valami, ami nem csak mutat, ad is.

Szét lesztek ültetve!

A szünet után következett Schubert (Nagy) C-dúr szimfóniája. Fischer Iván igazán remek ceremóniamesterként ismét mondott pár szót a műről: hogy Schubert elsősorban dalszerző volt, aki azért mindig szeretett volna a nagy példaképekhez, például Beethovenhez hasonlóan nagyobb formátumú műveket is írni. A nagy C-dúr is ilyen, ami nem más, mint dalnyi ötletek sora. Noha semmi köze a szimfónia formához, mégis eredeti és üde, csodálatos alkotás. Annyira nem tipikus szimfónia, hogy a dallamot kizárólag a fafúvósok viszik, emiatt akár azt is mondhatnánk, hogy nem más, mint versenymű nyolc fafúvósra és zenekarra – így Fischer. (És tényleg!)

Ezért döntött úgy, hogy a zenekart szokatlanul ülteti be. A karmester körül, balról jobbra haladva két oboa, két fuvola, két fagott és két klarinét helyezkedett el, és a többi szólam, magyarul szólva stimm sem egy bokorban, hanem a félkörben szétosztva. Fischer Iván szerint sokkal érdekesebb, ha egy zenész más hangszeresekkel körbevéve zenél, nem ugyanazt hallja jobbról és balról. Mintha megannyi kis kamarazenekar lenne.

Nem kis kihívás ez, a szólamoknak vezetőik vannak, nem véletlenül. Adódhat (és általában adódik is) olyan helyzet, amit meg lehet oldani a „klubon” belül, és ez lehetetlenné válik, ha többméternyi, mást játszó, kalimpáló, brűzölő kolléga választja el őket egymástól. Nem is ott járnak a kottában! Ki lapoz?

Sokan évtizedek óta játsszák úgy a klasszikus repertoárt, hogy adott ponton NEM harsan fel a hátuk mögött egy trombita. A karmester sietve tette hozzá, hogy nagyon nagyra értékeli a zenekar támogató hozzáállását és türelmét. A zenészei itt egészen picit bólintottak csak.

Milyen volt a szimfónia? Elsősorban az volt a benyomásom, hogy éles volt a kontraszt a Bartók- és a Schubert-interpretációban. A szimfónia hallgatása közben gyönyörűen látszott, mit jelent a rengeteg gyakorlás, a ráhangolódás, hogy sporthasonlattal éljek: a formaidőzítés. A nagy C-dúr erre az estére lett kész, mi bonthattuk fel a csomagot. Gyönyörű és precíz munka volt. Schubert utolsó műveinek egyikét sokszor szokták valamiféle misztikus, visszatekintő attitűddel játszatni – most nem ez volt a helyzet, és én nem is bánom. Fischer bevezetője alapján kvázi egy Best of Schubert formagyűjteményre lehetett számítani, és nagyon is működött.

A fafúvósok előre ültetése ragyogó eredményt hozott, és nem csak a hangzás szempontjából. Ha a postán, csekkekkel állunk sorba és saját szórakoztatásunkra ezt a Schubert-szimfóniát fütyüljük, az ő muzsikájukat imitáljuk. Eddig a koncertek végén, taps közben úgy kellett őket külön felállítani, hogy láthassuk őket. Most más volt a helyzet, és a teljesítményükben gyönyörködve ezt a praktikum mellett még jogosnak is érzem. Eddig is sejtettem, hogy az oboa értő megszólaltatása nem egyszerű feladat, és most már tudom is, láttam a saját szememmel.

Különleges alkalom volt ez, maradandó élmény. Most cuppogó nénit sem kaptam magam mögé, vagy közléskényszeres fickót, zörgő cukorkapapírt, a ruhatárban is két perc alatt végeztem, ami önmagában hihetetlen – de nem ezért mondom, hogy elképesztő este volt!