A reneszánszból a barokkba tartó, újító mester, Monteverdi madrigáljai. Bartók varázslatos hegedűversenye korunk kiemelkedő, norvég szólistája, Vilde Frang előadásában. És Schubert, a nagyon fiatalon elhunyt zseni utolsó szimfóniája. Mindez egy estén eléggé formabontó kombináció.
Az évszázadokon átsétáló európai kultúra változó esztétikája és zenei nyelve. Öröm és fájdalom, derű és bú kifejezése teljesen más zenei eszközökkel, mégis ugyanúgy, a kotta öt vonalának rendszerébe lejegyezve. A Budapesti Fesztiválzenekar nagyon szép utazásra hív a Müpába, november 12., 13., 14. estéin.
Monteverdi madrigáljai
Claudio Monteverdiről szinte mindenhol az az első felmerülő dolog, hogy az operát ő találta fel. Nyilván itt nem a szabadalmi hivatal dátumbélyegzője a legfontosabb, vagy az igazi első személye. Fontosabb az, ahogy Monteverdi korában a zene egyre látványosabban kilépett az egyház szolgálatából, a profán művek már nem csak táncokat vagy dalokat jelentették. A korabeli Itália zenei életét átfűtötte a vita, ami a madrigál és a dramma per musica (opera) követői között dúlt. Monteverdi – noha igazi reneszánsz mester – nyitott volt az épp zajló változásra. A Scherzi Musicali (Zenei Tréfák) madrigál- és áriagyűjtemény első kiadásának évében, 1607-ben mutatták be az Orfeót is, az operát, ami végképp korának sztárjává tette. Azaz mindkét vonalon maradandót és kiemelkedőt alkotott.
A madrigál egy vagy több énekhangra és egyszerű kíséretre írt általában szerelmes dal, az a műfaj, amivel a korabeli slágerlistákra fel lehetett kerülni. A Scherzi Musicali pedig ezekből álló sorozat, a Monteverdire általánosan jellemző kifinomult igényességgel megkomponálva. A kor kötött formáiban, merev szabályainak is megfelelve képes igaz érzelmek lefestésére. Kíváncsian várom, hogy egy méretes teremben hogyan fognak megszületni ezek az intim pillanatok.
A Fesztiválzenekar koncertjein már megszokhattuk – pedig korántsem természetes! –, hogy a kiváló zenészek kórust alkotva megajándékozzák a közönséget egy-egy extra dallal is. A bónusz mű mindig meglepetés, sokszor reflexió a világra, amiben együtt élünk. A koncertre kiadott műsorban a Scherzi Musicalinál nincsen feltüntetve szólista vagy szólisták, tippem szerint a gyűjteményből kiválasztott, válogatott darabokat maga a zenekar fogja elénekelni. Így vagy úgy, modern koncertteremben igazi csemege lesz.
Bartók hegedűversenye
A koncert második darabja Bartók csodálatos hegedűversenye. A szerzőtől két hegedűversenyt is ismerünk, egy korai, 1908-as darabot és azt, amit közel harminc évvel később írt – ez utóbbi szólal meg majd a Müpa falai között. Bartók az, akit mindenki reflexből a legjelentősebb magyar zeneszerzőként megnevez. Mindenki tudja, ki volt ő, de sokkal-sokkal kevesebben hallgatják. Zsenije köztudott, de a fekete öves koncertbérleteseken és klasszikuszene-rajongókon kívül nem mondanám, hogy népszerű. Persze egy Bartók-CD sohasem lesz hétszáz forintos áron egy drogéria tárlójába ömlesztve, vagy benzinkutak kínálatában. Ez nem is baj. Viszont Bartókot nem lehet vezetés, főzés vagy tanulás közben hallgatni. Zenéje munkával jár, a befogadónak valóban befogadónak kell lennie. Életünk során megélt élményeinkre, képeinkre, érzeteinkre is szükség van hozzá, Bartók ezekhez nyúl hozzá, vallanunk kell erről, át kell magunkon engedni, zenéje nem működik másként. A klasszikus zene iránt frissiben érdeklődők, a most felfedezni vágyók számára emiatt esetleg riasztó lehet Bartók, ez nem az újévi koncert, a Virtuózok következő része vagy a Négy évszakból az egyik.
Ennek ellenére mindenkit bátorítok, hogy jöjjön el erre a koncertre. A hegedűverseny egy elképesztő trip, a mester kimunkált, kiérlelt tudásának legjavát mutatja, a rá jellemző hihetetlen pontossággal kidolgozva. Háromtételnyi sodródás gömbölyű kavicsok felett, vagy éles sziklák között, majd puha fövenyre kifutva, hogy aztán újra zuhatagokon robogjunk tovább. Hajdan világhíres ének-zene oktatásunk halványuló emlékeiből népdalok jönnek elő. Ez nem az ismerősség érzése, hanem összebólintás, hogy igen, egy nyelvet beszélünk. Bartók nem utal és jelez, hanem teljes természetességgel használja ezt.
A hegedűverseny a zenekar és a szólista számára is nehéz feladat. Egy formákból, dallamból szőtt szövedék és történet, ami megszületik, ebben mozgunk minden irányban. A hangszerelés briliáns, és most minden adott, hogy gyönyörködhessünk is benne. Ha írtak valaha hegedűsök számára olyan versenydarabot, amiben önmaguk és mesterségbeli tudásuk kendőzetlenül és teljesen maníroktól mentesen megmutatkozhat, akkor Bartók darabja ilyen. A precíz szerzői előírások dacára a játékosnak minden adott, hogy kitárulkozhasson, kifejezzen. Amire ő és hegedűje képes, azt átélhetővé is teheti.
Többektől olvastam már, hogy a darab által megkívánt játékmód érzékenysége, nüansznyi finomságai miatt olyan szólistának való, aki kiváló kamarazenész is. A zenekarral együtt kell létezni, feltűrve az ingujjat közöttük, velük alkotni. Szüntelenül figyelni kell egymásra, másképp nem születik meg a csoda. Itt nem szupersztárok csillognak elöl, akiket becsülettel kísér egy csapat profi.
A novemberi koncerten a norvég Vilde Frang játszik majd, akinek neve ismerősen csenghet a magyar közönség számára is. 2012-ben debütált nálunk (beugróként játszotta Sibelius hegedűversenyét, és szuper kritikákat kapott), mégis inkább kamarazenészként emlékezhetünk rá. A Fesztivál Akadémia fellépői között is ott van, lemezt vettek fel együtt. Bartók darabjai sem ismeretlenek számára, sőt. Őszi programját látva (Sosztakovics, Sztravinszkij, Berg) egy 20. századi flow-ra ült fel, ebben rezeg most. Igazán figyelemreméltó hozzáállás, tudatos merítkezésnek tűnik. Nagyon várom és nagyon sokat várok ettől az előadástól.
Vilde Frang – Fotó: Pedersen/Askonas Holt
Schubert szimfóniája
Az este harmadik darabja egy önálló kolosszus, Schubert (Nagy) C-dúr szimfóniája, az utolsó, amit komponált. A számozásba nem mennék bele, hogy ez éppen hányadik, sokan, sokat írtak erről a káoszról, de most igazán mellékes. Schubert maga a kontraszt. Nem nagyon van olyan zeneszerző, akit annyira mellőzött volna saját kora, mint őt.
Amikor 31 évesen, szifilisztől és a nélkülözéstől legyengült szervezetét elpusztította a tífusz, hagyatékát négy ing, három szalonkabát, tíz nadrág, öt pár cipő, némi alsónemű, egy matrac és egy takaró alkotta 63 gulden értékben. Ugyanakkor 10 szimfónia, 7 nyitány, 15 vonósnégyes, 7 mise, 22 zongoraszonáta és mintegy 700 dal is. Számszerű értékről beszélni botorság, felbecsülhetetlen kincseink ezek. Többségüket sohasem adták elő a szerző életében. A Nagy C-dúr létezéséről sokáig nem is tudtak, Schumann találta meg és küldte el Mendelsohnnak.
Schubert két szimfóniát írt ebben a hangnemben, a „Nagy” jelző a mű monumentalitására és minőségére is utal. Zenéje tele van fénnyel és az ezzel járó árnyékkal. Annyira magával ragadó és erőt sugárzó, hogy felmerül, Schubertet vagy tehetségét médiumnak használva egy felsőbb erő üzenetét halljuk. Még sincs az az érzésünk, mint az általa is rajongott Beethoven szimfóniáiban, hogy titáni erők mozdulnak meg, alapvetések borulnak, problémák és megoldásaik sorakoznak, ha kell, magasztos formában.
Schubert nem emeli fel mutatóujját, nem néz dacosan, nem szembesít. Mintha a szeretett világ ragyogását, melegségét és mindennapi csodáit sorakoztatná, azzal a reménnyel, hogy neki is több jut ezáltal. Nagyon ott van Bécs, a lüktető, inspiráló város pompája, de egyszerű dalai, egyszerű emberei is ebben a zenében. Egy kilátástalan élet utolsó pillanataiban született fényes tabló, amiben érdemes gyönyörködnünk nekünk is.
Nem egyszerű kor, amibe éppen sodródunk, töltekeznünk kell, koncertre járni, amíg nyitva vannak a termek és legalább 18 fok van bennük. Amennyire lehet, legyen tele a spájz. Legyen mihez nyúlni, ha kell.
