A szorongás a legelemibb érzés most ebben az országban – páros interjú Beck Zoltánnal és Grecsó Krisztiánnal

2022. október 31. – 08:32

A szorongás a legelemibb érzés most ebben az országban – páros interjú Beck Zoltánnal és Grecsó Krisztiánnal
Grecsó Krisztián és Beck Zoltán – Fotó: Báthori Gábor „Sinco”

Másolás

Vágólapra másolva

Több mint tíz éve, hogy először együtt zenéltek, kezdetben a Rájátszás produkcióban, egy ideje már önálló esteken is. A saját műsoruk azonban mostanra állt össze úgy, hogy abból egy még idén megjelenő lemez is elkészült; ezt a „Hoztunk valamit magunkból” albumot január végén a Müpában mutatják be. Barátságról, az alkotás magányáról és közösségéről, az önmagukhoz való felzárkózásról is beszélt interjúnkban Beck Zoltán és Grecsó Krisztián. No meg arról, hogy mit köszönhettek a Covidnak.

A Rájátszás révén már bő tíz éve álltok együtt színpadon, egy ideje kettesben is felléptek már. Miért most láttátok idejét, hogy megjelenjen az első beck@grecsó-lemez?

Beck Zoltán: Saját műsorunk most lett. Meg kellett találni azt a pontot, ahol együtt üzemelni tudunk. Krisztiánnak el kell jutnia oda, hogy szép lassan felfedezze magát dalszerzőként, ami nehéz feladat, ha az embernek egy másik alkotói professziója van. Illetve kellett szövegben is olyan korpusz, meg gondolatilag is olyan mag, ami köré egy közös elbeszélést mi ketten érvényesen tudunk szervezni. A pódiumest, amit csinálunk, mint előadás, az olyan, amit valami alkotói akarat szervez, és nem csak az, hogy egyszerűen a színpadon akar látszani a híres ember. Az minket nem érdekel. Ezért meg kellett várni azt a pillanatot, amikor azt érezzük, hogy megvan valami lényegi mag, amit a világról mi ketten tudunk állítani. Hogy azt nem ő állítja és nem én, hanem ő is állítja és én is, de együtt tudjuk a leginkább elmondani. Ez lett a beck@grecsó.

Mikor éreztétek, hogy ez a pillanat eljött, hogy ti ketten, a Rájátszásból kilépve, működtök így?

Grecsó Krisztián: A Covid alatt indult el egy nagyon izgalmas és intenzív dialógus. Az még nem volt munka, hanem nekiláttunk sajnálni, nagyon erősen sajnálni magunkat. És az önsajnálat, düh és tehetetlenség érzéséből elindultak a „mit olvasol éppen”, „merre vagy éppen”, „mi van a fejünkben” beszélgetések. Ezek ilyen másfél, kétórás, szép komótos telefonálások voltak, a feleségeink utána mondták is, hogy mit tudtok ennyit dumálni.

B. Z.: Mondjuk nem volt sietnivalónk.

G. K.: Hát igen, nem volt hová mennünk. Eleinte szó sem volt arról, hogy mi csináljunk valamit. A Covid vége felé, amikor ezek a beszélgetések kezdtek nagyon célirányosak lenni, tartottak valami felé, akkor egyszer csak benyögte Zoli, hogy nem csinálunk-e egyszer egy közös estet. Akkor még csak erről volt szó, hogy egyet csináljunk Pécsen.

B. Z.: Úgy képzeltük el, igen, hogy csináljunk egy alkalmi estet. Végtére is énekelni tudunk, szövegeink vannak. És azt gondoltuk, hogy ha azt a heti diskurzust, amit telefonon folytatunk, esszenciálisan összerakjuk, az hátha érdekes lehet.

G. K.: Másfél év után együtt léptünk először színpadra. A civil én másfél év alatt ránk vastagodott, az alkotói én lekopott teljesen, így álltunk neki próbálni. Ami engem nagyon meglepett, és ezt Zoli mellett tanultam meg, hogy mit jelent a közösségi alkotás. Az írás, az egy rohadt magányos dolog. Az író az figyeli, csiszolgatja az egóját, megbolondul negyven körül, negyvenöt után sértett is lesz, és végül ötven fölött egy barom. És ehhez képest jött, hogy mit jelent a színpad, mit jelent a dramaturgia, egy ilyen esten hogyan mit csinálunk egy dallal. Alapötletek már akkor elindultak, néha kényszerből. Az estének például egy fontos momentuma, ahogy a Babits Balázsolását az én Balázsolásommal összeolvassuk. Az egy kényszerpálya. Én akartam felolvasni, és nem bírtam, elcsuklott a hangom. Zoli nagyon szépen elmondja mindig, hogy a lírai én nem tudja eltartani magát az egótól. Hát, nem ilyen szépen elmondva annyi volt a helyzet, hogy sírtam, bazmeg, és kész. Nem bírtam felolvasni.

B. Z.: És hát barátilag jó sírni, de színpadilag abban van egy furcsa visszásság, amikor az ember annyira sajnálja magát.

G. K.: Akkor jött a Zolitól az ötlet, hogy akkor olvashatnánk egymásra. Ez a közös gondolkodás tehát már az elején elindult, és azóta sem állt meg. Szerintem két egyforma beck@grecsó Hoztunk valamit magunkból est még nem volt.

B. Z.: Ami pedig azt estet az irodalom, a hagyományok felől szervezi, az pedig alapvetően az, aminek a Balázsolás kulcsszövege, a Valami népiből a Ráfekszik szívemre a sorsod című novella kulcselem volt, a 30Y dala, az Azt hittem érdemes kulcselem volt. És lehetne sorolni azokat a verseket, amik Nemes Nagy Ágnesbe, Pilinszkybe, Nagy Lászlóba, Krúdyba kapaszkodnak, de a Balázsolás volt olyan, aminél megértettük, hogy ez az előadás akkor fog működni, ha elfogadja, hogy egy folytonosságot visz tovább, egy olyan hagyományban áll benne, ami nem szimplán kettőnk hagyománya, hanem előrébb való, mint a mi személyes ambícióink. Nagyjából százötven évnyi szöveg átbeszélése is zajlik ilyenkor.

G. K.: Mindez úgy, hogy közben annak, ami elhangzik, a 99 százaléka saját dal. Csak mindegyik kikacsint, mindegyik másik térbe kerül. Ezt aztán elkezdtük egymással is, egymás motívumaira reagálunk. A mi előadásunk így egyfajta örömhír is mondjuk annak a fiatalnak, aki ír, magának, barátainak vagy egy blogra, de nem is gondolja, hogy ez a magyar irodalom része lenne, mert a fejében az van, hogy az irodalom egy halott dolog, a híres író a halott író – és akkor itt most szembesülhet azzal, hogy nem, ebbe bele lehet állni, mint egy folyóba. És amit ő ír, ugyanennek a része, ehhez lehet viszonyulni.

Nemrég láttam Bereményi Géza életrajzi filmjét, ő azt mondta, Cseh Tamással nem voltak barátok, az ő párosuk több is volt annál, meg kevesebb is. A ti műsorotok leírásában viszont ki is emelitek, hogy „Grecsó Krisztián és Beck Zoli beszélgetnek, mert barátok”. Az, hogy barátok is vagytok, és nem csak alkotótársak, miben nehezíti és miben könnyíti a közös munkát?

B. Z.: Talán az a többlete, hogy nem gondolkodtunk rajta, mert evidencia. Nem volt szándékunk barátnak lenni, csak lettünk. Nem volt szándékunk előadást csinálni, csak lett. Nem a szándék volt bennünk, hanem a ráismerés. Géza báék viszonya nyilván az, amit ők ketten mint emberek, tudtak. Sokféle alkotói viszony létezik, és sosem az a kérdés, hogy az alkotók között milyen az emberi viszony, hanem hogy mi az az alkotás, ami létrejön. És ha az az alkotás legitim és érvényes, akkor ez a két ember akár gyűlölheti is egymást. Csak számunkra az együttlét természetes dinamikája a barátság. Én nehezen is tudnám elképzelni, hogy ilyen emberi viszony nélkül tudnék együtt dolgozni. Nem az a történet, hogy együtt voltunk huszonöt évig barátok, majd arra gondoltunk, hogy csináljunk valamit együtt. Hanem a külön-külön álló alkotásainkon keresztül ismertünk fel egymásban valami rokonságot. Ez emberi viszonyt hozott létre, ez barátsággá vált, ami megengedte azt, hogy megérleljünk valamit közösen. Ezért szuper dolog, hogy megengedhetjük magunknak, hogy barátok is legyünk.

G. K.: Valószínűleg teher lenne a dolog, amennyiben a habitusunk és a munkához való viszonyunk nem egyezne ennyire. Mert akkor kénytelenek lennénk a másiknak elnézni a barátság miatt, hogy nem teszi bele azt, ami mi beleteszünk. De itt egyikünk sem akar úgy melegedni a másiknál, hogy ő nem fűt. Máskülönben ez elég nagy szívás lenne. Tudod, mint ahogy az se jó, ha a feleséged a menedzsered, mert akkor nem tudsz szólni a menedzserednek, ha nem jól csinál valamit, mert a feleséged lebasz.

Grecsó Krisztián – Fotó: Báthori Gábor "Sinco"
Grecsó Krisztián – Fotó: Báthori Gábor "Sinco"

Mikor jelenik meg a lemez, és mikor lesz a müpás koncert?

B. Z.: Még idén megjelenik, november 14-től lesz előrendelhető, digitális és fizikai premiert is tervezünk. A lemezbemutató koncert január 25-én lesz. Az album egyik dala, a „magánapokrif 432” már egy éve elérhető az interneten, míg a „Tanulni kell” című dalunkból most októberben a Miskolci Herman Ottó Gimnázium tanulóinak és barátainak közössége készített videót.

Milyen volt neked, Krisztián, aki íróként, ahogy említetted is, a magányos munkához szoktál, egy olyan közösségi jellegű alkotás, mint a lemezfelvétel?

G. K.: Mikor a lemezfelvételt csináltuk, az egy alkotótábor volt. Négy napig ott voltam Pécsen, ott aludtam Zoliéknál. Ment a munka a stúdióban reggel kilenctől hajnal kettőig. És aztán 25-30 perces séta a stúdiótól gyalog, direkt gyalog, hogy kiszellőzzön a fejünk, és hogy töltődjünk, átbeszéljük a dolgokat, átbeszéljünk mindent. Közben megtanultam még valamit a közösségi alkotásból, amit már pedzegettem: hogy az előadáson játszott dalokból hogyan születik meg kreatív munkával egy lemez. Hogy szétszedünk minden motívumot és összerakunk, ezt csináltuk Zolival és Ligeti Gyurival, és ilyenkor nincs kegyelem, nincs barátkozás, nem az számít, hogy mi kik vagyunk, hanem az alkotás, ami belőlünk kijön. Zoli is megkapja, ha nem jó, hiába van mögötte 25-30 év tapasztalat, az ott, helyben, a mikrofon mögött semmit sem számít. Ugyanúgy, mint egy könyvnél – mindig az, amit írsz, az kerül mérlegre, az előző tíz vagy akárhány könyved nulla, nem számít.

B. Z.: A közösségi munkáról az jutott eszembe: szegény kicsi öcsém, Zaza benézett, hogy megölelgesse Krisztiánt, amiből az lett, hogy „figyelj, Zaza, mennyi időd van, igen, van két órád, figyelj, akkor itt kellene játszani egy ilyen ritmusképletet, menjél be a stúdióba, próbáld meg, nézd meg”. Szóval aki betévedt oda, az egyből be lett rántva ebbe az alkotói őrületbe.

A Müpában a lemezbemutató koncert miben lesz más, mint egy „sima” beck@grecsó? Pláne, hogy mondtátok is, hogy azokból az estékből sincs két egyforma…

B. Z.: Alapvetően abban, hogy beleállni a Müpa terébe önmagában feladat. El kell engednünk, főleg Krisztiánnak, hogy az a Müpa tere, és hogy nekünk attól még nem dolgunk Paco de Luciának vagy Schiff Andrásnak lennünk, hogy egyikünk leül egy zongorához, a másikunk pedig gitározik, és ezt a Müpában kell csinálni. Pont az a dolgunk, mint egy bármilyen más koncerten, nem kell attól most jobban kell zenélnünk, vagy hogy más helyeken ne kellene ugyanolyan jól zenélnünk.

G. K.: Nagyon erősen fel kell szívni magamat, a hitemet, hogy ezt meg tudom csinálni.

B. Z.: Kétségkívül van egy ilyesfajta tétje, amikor belépsz egy ilyen térbe, ami a falaiban tartalmazza a professzionális zenei elvárásokat. A Müpa jó arra, hogy a magunk színpadi identitását megértsük, mert kénytelenek vagyunk értelmezni magunkat ebben az alapvetően hamis elvárásban – ha annak akarnánk megfelelni, attól mi is elhamisodnánk. Egy zenés színházi tér lesz, ami bizonyos értelemben nem koncert és bizonyos értelemben nem színház.

G. K.: És van egy nagyon egyszerű gyakorlati rész is. Elindultak az előadások, folyamatosan születtek a dalok, amik a lemezfelvételkor kaptak egy formát. És most ezeket a dalokat nem játsszuk még az előadásokon, mert még nem úgy tudjuk őket. Most fel kell zárkóznunk ilyen értelemben magunkhoz – ilyen értelemben a január 25-i Müpa-lemezbemutató egy új előadás-sorozat kezdete lesz, új dalokkal, egy olyan műsorral, ami nyolcvan százalékban a saját dalokból fog állni.

És lesz új előadás-sorozat? Nem aggódtok, hogy ezzel a műsorral a rezsiválság miatt nem lesz hol fellépnetek? Hiszen úgy tűnik, hogy ha valamit be kell zárni, a kulturális intézmények megint az elsők között lesznek, és hát arra is van esély, hogy ha a gazdasági válság miatt valamikor le kell mondaniuk az embereknek, az a kultúra lesz.

G. K.: A szorongás a legelemibb érzés most ebben az országban, nemcsak nekünk, mindenkinek. Én amúgy is hajlamos vagyok erre, szóval ez most egy remek tér, ahol gyakorolhatom. És valóban, a Covid alatt is ez látszott, hogy azt lehet gondolni, hogy a kultúra elhagyható, a kultúrának nincs köze az egészséges lélekhez, a szociális viszonyokhoz, nincs köze ahhoz, hogy épeszű emberek maradjunk, akik tudnak szeretni, egymásra figyelni, feltöltődni, gondolkodni magukon. Ez egyszerűen a legelemibb emberismeret hiánya. És megint errefelé tartunk. Ez nem rólunk szól, hogy mi elő tudjuk-e adni az úttörő műsorunkat vagy sem. Hanem hogy megint jön egy olyan kifejezetten populista, a negyvenes évek végét idéző retorika, hogy menjetek el kapálni.

B. Z.: Mi is tarthatunk attól, hogy nem fogunk tudni hol játszani, de igaza van Krisztiánnak abban, hogy ez nem a mi szimpla egzisztenciális kérdésünk. Nem egzisztenciálisan, pénzügyileg félek ettől. A félelem sokkal inkább befogadói oldalon jelenik meg. Én nézőként, zenehallgatóként, olvasóként és sorolhatnám, sokkal jobban aggódom, hogy bezárnak a kulturális terek, mint előadóként. Még egy mozifilm esetében is: én nem szeretem otthon megnézni a mozifilmet. A Covid alatt rossz érzés volt, hogy nem tudtunk elmenni a moziba egymás kezét fogva, jegyet vásárolni, és közösségi élményként megélni a filmet, akár bosszankodni azon, ha valaki zörög a sztaniolpapírral vagy valakik nem ott nevetnek és nem ott sírnak, ahol szerintük sírni vagy nevetni kellene. A színházról ne is beszéljünk, hogy mit jelent úgy előadást nézni, hogy maszkban ülsz, és az érzelmeidet nem tudod közvetíteni a színpad irányába, hogy be vagy zárva magadba, miközben azért mész, hogy ne legyél bezárva. Ilyen értelemben a rezsitörténet ugyanez. Bezárni a kiállítótereket, mozikat, színházakat, könyvtárakat, művelődési házakat, mert nem tudjuk fűteni őket, az tulajdonképpen azt eredményezi, hogy elvevődik tőlünk minden olyan közösségi élmény, amelyektől azt érezhetjük, hogy mi autonóm emberek vagyunk. A személyes autonómiánk borzasztó leszűkítését jelenti, és persze borzasztó lelki terheket rak ránk, hogy nem találkozhatunk másokkal.

Beck Zoli – – Fotó: Báthori Gábor "Sinco"
Beck Zoli – – Fotó: Báthori Gábor "Sinco"

Arról már beszéltünk, hogy Krisztiánnak mennyire volt más ez a közös munka, mint amihez szokott. Neked, Zoli, mennyire volt más feladat, hogy kész szöveghez kellett zenét írni, azt kellett dallá alakítani?

B. Z.: Azt hiszem, úgy járok el legtisztességesebben a kortárs költők versszövegeivel, ha nem szimpla megzenésítésnek tekintek a munkát, hanem dalt írok belőlük. Ez azt is jelenti, hogy bizonyos esetekben belenyúlok a szövegekbe – de ezzel nem sérül a szöveg. Mert dolgoknak, amik a versben benne vannak, mert olyan a vers létezésének a természete, a dalban nem feltétlenül kell benne lenniük, mert a dal létezésének más a természete. Ha egy regényben azt olvasod, hogy „Hé, barátom! – kiáltotta”, azt a színpadon nem úgy mondják el, hogy „hé, barátom, kiáltotta”, hanem kiáltva mondják, hogy „hé, barátom”. És az író nem fog odamenni, hogy állj, állj, én beleírtam azt is, hogy „kiáltotta”.

G. K.: Meg el is indultunk egy másik irányba. Az utoljára felvett dalt, ami a lemez első dala lesz, a Sárga nyár címűt már egy másik technikával írtuk. Közösen írtuk a zenét is, a szöveget is, folyamatosan javítva egymás dolgait. Ez egy nagyon izgalmas, nagyon intim helyzet, hogy nem kész szövegrészleteket, akkordsorokat meg merj mutatni, mikor még olyan meztelen. Én ezt végtelenül élvezem. A szöveggel pedig az a helyzet, hogy ha dal akar lenni, még csak a narratív helyzet sem ugyanaz, nem ugyanonnan vannak elmondva. Ilyenkor nagyon jó, hogy ha az alkotó belemerevedett egy narratív helyzetbe, akkor ilyenkor hátrébb lép, és azt mondja az alkotótársnak, hogy te látod ezt onnan, bánj akkor most vele te. Ezek interpretációk – de hát ettől izgalmas. Különben mi értelme van?

B. Z.: Az történik a közös munkánkban, hogy Krisztián szövegéből, a versből, én egy dalt írok, amit aztán Krisztián előad a színpadon. A szöveget mi alkalmazzuk színpadra és mi vagyunk, akik el is játsszuk, ezért a szöveg írója kénytelen erre a nézőpontváltásra. És akkor az én dolgom csak annyi ebben a helyzetben, hogy ezt az írót olvasójává teszem a szövegének, aztán előadójává teszem a saját szövegének, amely szövegen addig megtörténtek azok a változások, hogy például dal lett, és nem vers. De annyiban szöveghűnek kell lennünk, hogy nem csinálhatunk például olyat, hogy az elénekléssel a szöveget gyengítjük vagy eláruljuk. Az a célunk, hogy a lehető legtisztábban, legegyenesebben szólaljon meg az a világ a dalban, ami a versben el van mondva.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!