Azért nagy szerencse, hogy Gézának nem jutott egy jobb albérlet

2022. szeptember 16. – 23:40

Azért nagy szerencse, hogy Gézának nem jutott egy jobb albérlet
Fotó: Kováts Zsófi / Filmworks

Másolás

Vágólapra másolva

Van Bereményi Géza életrajzi regényének, a Magyar Copperfieldnek viszonylag az elején egy mondat, az egyetlen élő emléke a kis Vetró Gézának a nagy Rákosi Mátyással való majdnem-találkozásról (a könyv egyébként tavaly Libri irodalmi díjas lett; ki vagyok én, hogy minősítsem a zsűri döntését, de hadd mondjam azt: méltán). Így szól az a mondat:

Mert hiszen bálvány volt ő az emelvényen leemelt kalapját felmutatva nekünk, szívélyesen mosolygó, kissé ugyan tartózkodó, kerek fejű bálvány.

Nézem a vetítővásznat, pörög a Bereményi kalapja, a Papp Gábor Zsigmond rendezte kreatív portréfilm – erre még visszatérek –, ha az időérzékem cserben is hagyott volna, akkor is lehetne sejteni, hogy a végénél járunk, már összeültek a film szereplői, Bereményi pálya- és vagy alkotótársai egy térben, beszélgetnek, felbukkan Járai Márk, aki a legfrissebb ilyen alkotótárs, előkerül a gitár, megszólal az Álomember, a közös daluk, melynek első sorai a film kamerái előtt születtek meg. Szóval tudjuk, hogy ennek itt mindjárt vége.

És akkor eszembe jut ez a mondat. Hogy pont ezt érzem a filmet nézve, és éreztem még inkább korábban a könyvet olvasva, amit akkor az öt-hatéves kisfiú érzett, aki Teleki téri szoba-konyha lakásos házba ágyrajáró pilóta vállán ülve a bálványt látja. (Leszámítva persze azt a nem elhanyagolható különbséget, amely Rákosi és Bereményi magyar történelemben játszott, igencsak eltérő szerepéből óhatatlanul adódik.) Hogy itt vagyok én, a saját múltamból ideszakadva, és sok évnyi rajongás után, ha nem is egy emelvényre bámulva, de itt látom azt a férfit, aki szövegíróként, rendezőként és szépíróként olyan konok következetességgel tért vissza újra és újra az életembe, míg egyáltalán tudatosult bennem, hogy ez is, az is ő. Még lehet, hát bújj elő, gyerekkorom.

Fotó: Kováts Zsófi / Filmworks
Fotó: Kováts Zsófi / Filmworks

Ő az, hogy Megáll az idő („jó, hát akkor itt fogunk élni” – legalább ez mindenkinek megvan belőle, gondolom), hogy Veri az ördög a feleségét, hogy Turné, ő az, hogy A svéd király vagy hogy a Kelet-nyugati pályaudvar… – és igen, akkor már ő az is, hogy Cseh Tamás, meg hogy Jó január hercege és hogy 30Y. És ő az, a friss, már tudatosan olvasott regény, hogy a Magyar Copperfield. A Teleki tér, a zsivány, ahogy ő mondja, sokat próbált józsefvárosi arc, a Vetró név. És az Apa kalapja. Tudod, a légkör milyen.

Hatalmas életmű ez, pláne úgy, hogy Bereményi Géza máig aktív alkotó: ahogy korábban írtam, most éppen Járai Márkkal dolgozik együtt – Járai büszkén meséli, hogy Bereményi szerint ő a második ember, akinek felajánlotta, hogy írna neki szöveget, az első nyilván Cseh Tamás volt –, emellett dolgozik a Magyar Copperfield folytatásán, az egyetemi éveit tervezi megírni, ami kemény dió, derült ki a sajtóvetítés utáni beszélgetés, „tizennyolc-húsz évesen az ember más ember volt, azt a más embert nehéz volt bekeríteni”.

Rengeteg bukáslehetőség van abban, ha valaki ezt a hatalmas életművet másfél órában akarja feldolgozni,

pláne egy ilyen különös dokumentumfilmben. Olyanban, amiben a bemutatott főszereplő saját elmondása szerint szereplőként vesz részt („eltávolítottam magam magamtól”), amiben a Bereményit faggató beszélgetőtárs egy volt gyerekszínésze, az Eldorádó Valkó Imije, az azóta ismert rendezővé lett Tóth Barna(bás). Papp Gábor Zsigmond, a Bereményi kalapja rendezője nem is tudott minden csapdát kikerülni, még ha a végeredmény végül képes arra, hogy beszívja a Bereményi-életművet nagyjából ismerő nézőt, és pláne egy rajongót.

Fotó: Kováts Zsófi / Filmworks
Fotó: Kováts Zsófi / Filmworks

És máris ott tartunk, annál a legnyilvánvalóbb csapdánál, ami hiába nyilvánvaló, mégis beleestünk: hogy a Bereményi-portréfilm belterjes lett. Belterjes a szónak abban az értelmében, hogy azok, akik nem ismerik az életművet, csak egy nagyon töredékes képet kapnak róla. Fellazult tételben fogalmazódik meg a világ.

Olyan ezt a filmet nézni, mintha tévécsatornákat váltogatnánk rendszertelen időközönként, vagy mintha egy kaleidoszkópot forgatnánk meg néha a szemünk előtt. Egy-egy sztoriszál felbukkan és eltűnik, átvált más sztorikba, néha kapcsolódik, néha nem, néha ez zavaró, néha nem. De arra nem alkalmas, hogy egy, Bereményit nem ismerő néző képbe kerüljön – persze adja magát a kérdés, beülne-e egy Bereményit nem ismerő ember ezt a filmet moziban megnézni.

Ami biztos: a Bereményi kalapja nem egy átlagos, klasszikus dokumentumfilm, nagy erénye például, hogy nem lineáris időrendben halad, hanem az egyes művészeti ágakat külön-külön mutatja be. Ez persze megint hátránya is, részben a film mint olyan műfaji adottságai miatt.

A filmcsináló Bereményivel nagy terjedelemben foglalkozik, színész- és rendezőtársak szólalnak meg benne és róla, néha vele közösen, filmrészleteket látunk, például a kihagyhatatlan „jó, hát akkor itt fogunk élni”-t. A dalszövegíró Bereményiből szintén sok jut a nézőnek, sorjáznak a Cseh Tamás-történetek. Hogy például már az első találkozásukkor, a belvárosi éjszakában ajánlkozott dalszöveget írni annak a fickónak, akiről csak annyit tudott, hogy egy őrült rajztanár, aki nyaranta indiánosdit játszik, és bár Cseh visszautasította őt, másnap beállított hozzá, hogy oké, akkor ő mostantól itt lakik albérletben, mert az övé úgyis elég szar, és együtt fognak dolgozni – aztán így is lett, megszülettek az első Antoine és Désiré-dalok, majd a lemezek sorra.

A film egy várhatóan megosztó újítása is a Cseh-Bereményi, na jó, legyen most Bereményi-Cseh a sorrend, szóval kettejük alkotópárosához kapcsolódik. Néhány dalukhoz ugyanis „filmen belüli film” készült, részben valószínűleg a „kreatív portréfilm” koncepciója mentén. Olyan videóklipek ezek – például a Budapest ostromáról szóló Széna tér, az '56-ról szóló Corvin köziek, A hatvanas évek, ahol vászonról ránk néznek autóstoppos fiatalok, vagy a rendszerváltás időszakához kötődő Illegalitásban daloknál –, amelyek történelmi híradófelvételeket és utólag hozzájuk rendezett filmrészleteket, valamint Bereményi-filmek részleteit elegyítik. A megoldások néha közhelyesek, néha viszont igazán szórakoztatóak és eredetiek, például amikor maga Bereményi is felbukkan színészként saját életében (lásd eltávolítás).

Fotó: Kováts Zsófi / Filmworks
Fotó: Kováts Zsófi / Filmworks

Zavaró, bár nyilván a rendezői koncepció része, hogy ezekben az utórendezésekben rendre felbukkan szereplőként Tóth Barnabás, aki egyébként, mint írtam, a film nagy részében a beszélgetőtársa Bereményinek. Illetve igazából nem is a szerepei zavaróak, hanem az, amikor beszélgetnek – érthető, hogy a rendező miért a gyerek Vetró/Bereményit egykor játszó, a felnőtt Bereményivel jó kapcsolatban lévő Tóthot választotta, de ezek a beszélgetések manírosnak, sutának hatnak – már a kezdő képsorokban, Tóth betoppanásakor Bereményihez –, sokkal természetesebbek a főszereplő vagy a pályatársak (Bagó Bertalan, Cserhalmi György, Cserna-Szabó András, Gödrös Frigyes, Jánossy Lajos, Járai Márk, Ónodi Eszter, Sőth Sándor, Can Togay) monológjai, vagy például az olyan párbeszédek, amit az írók, Cserna-Szabó és Bereményi folytatnak.

Ez utóbbi néhány perces beszélgetésben hangoznak el talán a legfontosabb dolgok Bereményiről az alkotóról, amikor Cserna-Szabó arról beszél, hogy Bereményi olyan témákhoz mert hozzányúlni, amikhez éppen abban a pillanatban nem nagyon illett”. Hogy most is hasonló időket élünk, az a gondolat a filmbemutató utáni beszélgetésben bukkant fel, amikor rákérdeztek, mire gondolt, amikor nemrég egy interjúban arról beszélt, hogy korszakhatárhoz érkeztünk, azt válaszolta: “nem kell erről mit mondani, mindenki érzi”. Illetve arra a kérdésre, hogy szabadabbnak érzi magát, mint régen, azt felelte: most "hátradőlhet a polgár", mert "másoké a felelősség, épp úgy, mint a szocializmusban"

Fotó: Kováts Zsófi / Filmworks
Fotó: Kováts Zsófi / Filmworks

És ha már irodalom: ez a film legnagyobb hiányossága. A szó üres edény, és körbesétálsz a peremén. Az irodalmár Bereményi épp csak fel-felbukkan a filmben, de hát az írott szóval, novelláskötetekkel, színdarabokkal mit kezdjen a film? Elutaznak vele a kolozsvári ünnepi könyvhétre, mesél az első, tulajdonképpen blöffből megírt novelláiról és első kötetéről – huszonhárom évesen a Magvető szerzőjeként kezdeni az irodalmi pályát, az mondjuk nem rossz indulás –, de ezek tényleg csak villanások.

Ha már Kolozsvár: a film kisebb részben, de azért foglalkozik a Bereményi Géza mint alkotó mellett Bereményi Géza mint emberrel is, bejárják például az élete fontos helyszíneit a Teleki tértől a Kerepesi úti temetőn át számos budapesti helyszínen át (itt van a város, vagyunk lakói) egészen Kolozsvárig, ahonnan apai ágon a családja származik, de persze kihagyhatatlan helyszín a Balaton is.

A sajtóvetítést követő beszélgetésen elhangzott, hogy a filmhez rengeteget forgattak, másfél év alatt „hússzor annyi anyag gyűlt össze”, mint ami a filmbe bekerült. Ez lehet talán a magyarázata annak, hogy egyszerre érezzük azt: egy hallatlanul tömény és érdekfeszítő utat tudunk megtenni a Bereményi-filmben, és közben azt is, hogy ez az egész valahogy nem áll össze egységes valamivé. Mégsem ereszt egyetlen percig sem, maga a főszereplő olyan szuggesztív erejű jelenség, hogy behúzza a figyelmet. Közben lepörögnek az utolsó pixelek a vásznon, és míg szól az új sláger, hogy köd leszek, egy végleg eltűnő álomember, azon gondolkodom, hogy ezt az egészet mennyivel jobb így befejezni:

Túléltem mindeneket, kormányt és féldeciket,
egy magyar túlélő, címzetes, vitézlő, tönkrement lábain,
de áll önök előtt!

Bereményi kalapja – portréfilm, rendezte: Papp Gábor Zsigmond, szereplők: Bereményi Géza, Tóth Barna, Járai Márk, Cserhalmi György, Gödrös Frigyes, Can Togay, Jánossy Lajos, Bagó Bertalan, Sőth Sándor, Cserna-Szabó András és Ónodi Eszter.
Premier: szeptember 22.
Premier előtti vetítések: szeptember 17., Szolnok, szeptember 20., Pécs; szeptember 21., Szombathely.

Kövess minket Facebookon is!